Miért különbözik a keresztény kaland a világ kalandjaitól?

A kaland lehet, hogy agyonhasznált szó, éppen ezért helyreállításra szorul.

Az „advent” és az „adventure” szavaknak közös a latin gyökere – adventurus –, hamarosan megtörténik. Adventben Krisztus karácsonyi érkezését vártuk, emlékezve első világra jöttére, és várva visszatérését. A kalandban valami új és izgalmas dologra várva tekintünk előre, ami kitör az unalomba fulladt rutinból. Ez azt jelenti, hogy keresünk valamit; várjuk, hogy valami izgalmas dolog történjen.

Az emberi élet, amely a változáshoz és a növekedéshez kötődik, természeténél fogva kalandot feltételez. Ezért mondta Chesterton az Eretnekekben, hogy „a legfőbb kaland a születés”. Az élet valami olyasmi, ami mindig arra készül, hogy megtörténjen, hogy fejlődjön és növekedjen. A bűn mégis keresztülhúzza várakozásainkat. Az élet soha nem teljesen olyan, mint amilyenre számítunk.

Elégedetlenségünkben vagy lemondunk a kalandról, mert engedünk a figyelemelterelésnek, vagy annyira arra koncentrálunk, hogy valami új történjen, ami majd megment minket, hogy lemaradunk életünk előttünk álló igazi kalandjáról.

Most fejeztem be egy kurzus tartását Szent Benedekről – életéről, Regulájáról és a bencések örökségéről a mi kultúránk számára. Benedek fiatalemberként mély elégedetlenséget érzett, és kitört a szülei által számára szabott formából. Felhagyott a dekadens Róma városában való neveltetésének terveivel, és miután otthagyta dajkáját, elindult a vadonba. Egy Romanus nevű szerzetes talált rá Benedekre és gondoskodott róla, de amikor Romanus meghalt, Benedek majdnem éhen halt, mielőtt egy helyi pap felfedezte volna.

A tanfolyam közepén volt egy vendégelőadónk, Sam Guzman, a The Catholic Gentleman munkatársa. Sam a Mária Egyetem kampuszán járt egy panelbeszélgetésen, az egész kampuszra kiterjedő olvasmányunkról (Into the Wild, Út a vadonba), amely Chris McCandless (más néven Alexander Supertramp) utazásának és halálának krónikája. Chris története széles körben ismertté vált, nemcsak a bestseller könyv, hanem a Sean Penn azonos című filmje révén is. Amikor a Benedek órán a könyvről beszélgettünk, feltűnt néhány szembetűnő párhuzam a két figura között: mindketten elhagyták a társadalmat, hogy szüleik terveivel szembeszegülve elinduljanak a vadonba; Chris éhen halt a magányban, míg Benedict egy hajszállal megmenekült. Mindkét figura a kaland ifjúkori hívására adott bátor válaszról tesz tanúbizonyságot.

Chris McCandless sokak számára megtestesítette ezt a hívást, és szemléletesen leírta olyan kifejezésekkel, amelyek a mi kultúránkban is visszhangra találnak:

Olyan sok ember él boldogtalan körülmények között, és mégsem kezdeményezi, hogy változtasson a helyzetén, mert a biztonság, a konformizmus és a konzervativizmus szabta életre vannak berendezkedve, ami látszólag nyugalmat adhat, de valójában semmi sem ártalmasabb az emberben rejlő kalandvágyra, mint a biztos jövő. Az ember élő szellemének legalapvetőbb magja a kalandvágy. Az élet öröme az új élményekkel való találkozásunkból fakad, és ezért nincs nagyobb öröm, mint egy végtelenül változó horizont, hogy minden nap egy új és más napot látunk.

Chris elindult a vadonba kalandozni, hogy felfedezze önmagát. Lelke rezonál Chesterton Ortodoxiában megfogalmazott látomásával, mely szerint „az ember eredeti ösztöne a kaland és a romantika… És a kaland veszélyeinek, jutalmainak, büntetéseinek és beteljesedéseinek valóságosnak kell lenniük, különben a kaland csak váltakozó és szívtelen rémálom. Ha fogadok, akkor fizetnem kell, különben nincs költészet a fogadásban. Ha kihívásban veszek részt, akkor harcra kell készülnöm, különben nincs költészet a kihívásban.” Chris kalandja eljutott a végső fizetségig, de korai halála a végső célt beteljesületlenül hagyta.

A Szent Benedekkel való kapcsolat tehát csak eddig terjedhet. Benedek ifjúkori barlangi tapasztalatai egy érett vezetői életben bontakoztak ki. Kalandja olyan tartós békéhez és stabilitáshoz vezetett, amely nemcsak inspirációként, hanem sziklaként is szolgált mások számára.

A férfiaknak kalandra van szükségük. Szükségünk van a próbákra és bebizonyítani magunknak, hogy a tapasztalatok által növekszünk. Szent Benedek, McCandles-szel ellentétben, megmutatja, hogy az igazi kaland inkább belső zarándoklatot jelent, mint az újdonságokban és izgalmakban bővelkedő életet. Gyakori, hogy a kalandot oly módon keressük, amely pusztán szórakoztató, és ezért unalmas, vagy túlságosan önmagunkra összpontosít, és ezért nem vezet sehová. Chesterton ismét rámutat a kaland igazi természetére, amely végül is a családhoz vezet vissza, nem pedig a családtól távolabb:

Az ember nem számíthat kalandokra az anarchia földjén. De az ember bármennyi kalandra számíthat, ha a hatalom földjén utazik. A szkepticizmus dzsungelében nem találhat értelmet az ember; de egyre több értelmet talál az az ember, aki a tanok és tervek erdejében jár. Itt mindennek megvan a maga története, ami a végéhez kötődik., mint az apám házában a szerszámoknak vagy a képeknek; mert ez az apám háza. Ott fejezem be, ahol elkezdtem – a megfelelő végén. Végre beléptem minden jó filozófia kapuján. Beléptem a második gyermekkoromba.

Szent Benedek elhagyta apja terveit csak azért, hogy felfedezze, hogy végül az Atyának való engedelmesség az, ami mindent megváltoztat. Szükségünk van a közösség útmutatására és támogatására, valamint a tekintély és az igazság biztonságára, hogy megvilágítsa zarándoklatunk célját, és biztonságban eljussunk oda. Az igazi kaland akkor jön el, amikor elfogadunk egy tervet, amely nagyobb nálunk, és amelyet nem kell egyedül kitalálnunk. Ez nem csökkenti a romantikát, hogy végig kell járnunk a fáradságos utakat, melyek részletei nem ismertek és tele vannak fordulatokkal és meglepetésekkel.

Szent Benedektől tanulva a kolostorban, ahol látszólag semmi izgalmas nem történik, felfedezzük az igazi kalandorok természetét.

Ezért fel kell készítenünk szívünket és testünket a harcra az Ő parancsainak szent engedelmességében; és kérjük Istent, hogy legyen szíves megadni nekünk kegyelmének segítségét mindarra, amit természetünk nehezen tart lehetségesnek. Ha meg akarunk menekülni a pokol kínjaitól és el akarjuk érni az örök életet, akkor, amíg még van időnk, amíg még testben vagyunk és mindezeket a dolgokat eme élet fényénél teljesíteni tudjuk,  sietnünk kell, hogy most megtegyük azt, ami az örökkévalóságban hasznunkra válik.

A keresztény élet kalandja nem lehetséges önmagunktól, hanem az isteni életünkbe való betörésből fakad. A felszínes kalandozás, amely szép kilátásokat keres ebben a világban, nem érzékeli a magasból jövő igazi hajnalt, amely ránk tör. Ahhoz, hogy elfogadjuk, nekünk is, mint Chris McCandlessnek, hajlandónak kell lennünk kitörni társadalmunk sablonjából, és fel kell adnunk felszínes kényelmünket. De mélyebb útmutatásra és támogatásra is szükségünk van. Kalandunknak meg kell tennie a legnagyobb fogadást, életünkkel megfizetve a fáradságos út árát, végső soron önmagunk halálával. A felszínen nem lesz összehasonlítható az izgalom a világgal, de belül harcolni fogunk, és megéljük az egyetlen igazi kalandot.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. június 16.