Aligha vitatható, hogy az évnek ebben az időszakában egyre merészebbnek tűnik a nagyvárosainkat elárasztó szemérmetlenség nyilvános megnyilvánulása. A strandokon, a városokon kívül pedig ez tulajdonképpen egyfajta legitimált meztelenséggé vált, fokozatosan érzéketlenné téve még azokat is, akiknek fontos a tisztaság.

A papok tréfásan azt mondják, hogy a legjobb időszak a szemérmességről prédikálni a január és a február, amikor mindenki jól be van csomagolva, és senki sem érzi magát megbántva az üzenettől – és bizonyára nem árt az óvatosság, ha a szíveket és az elméket akkor érjük el, amikor egyikük sincs önvédelemből bezárva! Mégis, a keresztény szemérmesség, bár még ma is sok katolikus körben vitás kérdés – egy olyan üzenet, ami miatt a hírvivőt valószínűleg lelövik – most is foglalkozni kell vele, mivel a hőmérséklet emelkedik, és a tisztesség elhagyása szinte általánosnak tűnik. Még azok is, akik januárban és februárban jó fogadalmakat tettek, a szemérmetlenség olyan áradataival találhatják magukat szemben, hogy könnyen hagyják, hogy normáik lecsökkenjenek, miközben még mindig sokkal jobbnak tűnnek a többieknél.

A probléma régi keletű, de a támadás mindig megújul. Az ártatlannak és Isten felé rendezettnek teremtett ember csak az első bűne után lett tudatában testének és annak rendezetlen szenvedélyeinek. Abban a pillanatban Isten kegyelmesen betakarta őt, és megkezdte megváltó munkáját, az ördög pedig minden egyes lélek ellen megindította támadását, hogy rávegye, hogy engedjen az önkívületnek, és bűnbe essen. Így a test eszközzé vált a lélek elvesztéséhez.

A Fatimai Szűzanya megerősítette, hogy „több lélek kerül a pokolba a test bűnei miatt, mint bármilyen más okból”. De ez nem azért van így, mert ezek szükségszerűen a legsúlyosabb bűnök; inkább azért, mert vagy nehezebb megvallani őket a velük járó szégyen miatt, vagy pedig, ahogyan ma gyakran előfordul, az ilyen bűnökkel szembeni széles körű érzéketlenség miatt nehezebb felismerni, hogy mik is ezek.

Továbbá, Szűzanyánk nem hagyott kétséget a szemérmesség és az üdvösség közötti kapcsolatról, amikor figyelmeztetett:

„Bizonyos divatok fognak bevezetni, melyek nagyon megbotránkoztatják Urunkat. Akik Istent szolgálják, nem szabad követniük ezeket a divatokat. Az Egyháznak nincsenek divatjai; a mi Urunk mindig ugyanaz. A világ bűnei túl nagyok. Ha az emberek tudnák, mi az örökkévalóság, mindent megtennének, hogy megváltoztassák az életüket.”

A Szűzanya 1917-es szavait hamarosan igazolta az 1920-as évek új divatjának megjelenése – Coco Chanel felemelkedése, az érzéki jazz zene és a még feltűnőbb fürdőruhák. A ma oly széles körben elfogadott virtuális meztelenséghez képest az a korszak sokak számára a tisztesség és a jó ízlés korának tűnhet. Dr. Plinio Correa de Oliveira brazil gondolkodó azonban elmagyarázza a fokozatosság elvének fontosságát a tisztátalanság terjedésében. Azt írja:

Azok a diszkrét és előkelő hölgyek, akik a francia strandokon való fürdőzés szokását kezdeményezték, nagyon meglepődtek volna, ha látják az 1920-as évek elegáns társaságának strandruháit. És talán, hogy elkerüljék az ilyen túlzásokat, még a kezdeti stádiumban fel is adták volna ezt a szokást.

Mit szólnának viszont az 1920-as elegáns fürdőzők, ha látnák, hogyan öltözködnek majd lányaik és unokahúgaik 1956-ban a strandokon? Ez az előzetes valószínűleg üdvös reakciót váltott volna ki belőlük. De mivel senki sem látta előre ezt a túlzást, a stílus tovább haladt a maga útján. Ma [1956-ban] megkérdezhetjük: mi lesz a helyzet 1986-ban?

Ennek a folyamatnak minden olyan elítélése, amely reakciót akar kiváltani, figyelembe kell, hogy vegye a fokozatosság elvét. Semmi sem tűnik fontosabbnak, mint megérteni, hogyan működik.”[i]

Virginia Coda Nunziante Christian Fashion in the Teaching of the Church  [Keresztény divat az egyház tanításában. Calx Mariae Kiadó, 2022) című könyvéből valóban megérthetjük, hogyan érvényesül ez az elv a divatra. Itt világosan felvázolja, hogy a divatforradalom fokozatossága hogyan vezetett a szépség és Isten rendje elleni lázadáshoz. Az általa bemutatott történelmi áttekintést kiegészítik a pápák ékesszóló és egyértelmű tanításai a divat témájában – XV. Benedektől XII. Piusig.

XII. Pius például 1957. november 3-án tartott beszédében kifejtette, hogy az öltözködésnek a gyakorlati (a hidegtől és a melegtől való védelem, a végzett munkának való megfelelés) és az erkölcsi (az igénytelenség védelme) funkciója mellett van egy harmadik, esztétikai funkciója is, amelyet ő „díszítésként” határoz meg.

XII. Pius dicsérte a divatot ott, ahol az a szépség eszközévé válik, betölti a díszítés célját:

„A fiatal személy vonzó és pompás ruházatot keres, amely az élet tavaszának boldog témáit énekli meg, és amely a szemérmetesség szabályaival összhangban megkönnyíti az új családok megalakulásához szükséges pszichológiai előfeltételeket. Ugyanakkor az érett korúak megfelelő ruházatot keresnek, amely a méltóság, a komolyság és a derűs boldogság légkörét erősíti. Azokban az esetekben, amikor a cél a személy erkölcsi szépségének fokozása, az öltözködés stílusa olyan lesz, hogy szinte háttérbe szorítja a testi szépséget a rejtőzködés szigorú árnyékában, hogy elterelje az érzékek figyelmét, és a szellemre összpontosítsa az elmélkedést.”[ii]

Virginia Coda Nunziante megjegyzése:

„Ma úgy tűnik, hogy az öltözködés már nem tükrözi ezeket a kritériumokat: magát a hideg vagy meleg elleni védelem funkcióját gyakran feláldozzák a divat parancsainak, amelyek megváltoztatják a többi alapelvet, kezdve a szégyenérzettel. Elég csak arra gondolni, milyenek ma a strandok, valamint a nudizmus elterjedésére, különösen a nyári hónapokban, a nyugati nagyvárosokban. A divatforradalom a szemérmetesség elleni támadást jelent, és a szépség elutasításának tervével összefüggésben kell szemlélni, ami a mai társadalom dekadenciáját jellemzi. Ahogy Carmelo Leotta megjegyezte: ’a divat csak látszólag válik a szépség eszközévé, ha valójában a szépség sohasem válik el a jótól és az igazitól; a test érzéki hivalkodása a rendetlenség eszközévé válik, és megnehezíti a szerelmet – amely természetesen az igaz és a jó örökös birtoklására irányul’”[iii]

A divatnak tehát, amely szépnek akar lenni, tiszteletben kell tartania a szemérmetességet. A szemérmetesség, mint minden erény, gyakorlást igényel. Az igazi szemérmetesség mindenekelőtt a jó cselekedet szokása – és nem egy alkalmi jó cselekedet. Ebben a tekintetben két tendenciát kell elkerülni, melyek katolikus körökben sajnos egyre nyilvánvalóbbak.

Először is, az a meggyőződés, hogy a szemérmetességre csak a templomban és talán az iskolában vagy a munkahelyen van igazán szükség. Éppen ellenkezőleg, a szemérmetesség szerves egységet képez, mindenhol és mindenkor meg kell tartani, éppúgy, mint a templomban. Igaz, hogy a vasárnapi ruhák mindig is mások voltak, de a különbség a minőségükben volt – anyagukban, díszítésükben stb. és nem a szemérmetesség színvonalában.

Másodszor, a kényelem túlhangsúlyozása, amely gyakran háttérbe szorítja a szemérmetességet vagy a méltóságot. Ez megtévesztő lehet, mert az illem elleni támadás helyett inkább úgy tűnik, mintha kihívást jelentene az erőfeszítés és a megaláztatás ellen, amellyel a megfelelő illendőséggel való öltözködés járhat. Az öltözködés tekintetében azonban semmi sem különbözteti meg az igazi hölgyet és urat, mint a nyári hőség.

A katolikusoknak komoly kötelességük, hogy mindenkor betartsák a szemérmetességet, és ne engedjenek a kényelem rovására. XII. Pius abszolút normát adott: ha egy divat másokat bűnre vezet, akkor az önmagában is rossz, és minden kereszténynek el kell utasítania. Ehhez Virginia Coda Nunziante hozzáteszi: „Ez egy áthághatatlan erkölcsi határ. A divat erkölcstelen, ha önmagunk vagy mások számára bűnre ad alkalmat.”

Mi a „bűnre vezető alkalom”? Ez a kifejezés arra utal, hogy egy személy, egy hely vagy egy dolog miatt vétkezhetünk. A katolikusoknak súlyos kötelezettségük, hogy meneküljenek a bűnre vezető alkalmaktól.

Igaz, hogy ma nem lehet elmenekülni a keresztény szemérmetesség megsértése elől, amint elhagyjuk az otthonunkat. Mégis marad a kötelesség, hogy vigyázzunk a szemünkre, és soha ne kerüljünk önként olyan helyzetekbe vagy gyakori helyekre, ahol a keresztény tisztaságot köztudottan semmibe veszik. „Aki kellő ok nélkül nem menekül a bűn alkalma elől” – reflektál Virginia Coda Nunziante -, „az éppen ezzel a ténnyel követ el ugyanolyan súlyos bűnt, mint amilyen súlyos veszélynek teszi ki magát. Ezért volt az, hogy a pápák mindig is figyelmeztettek az erkölcstelen divatok ellen”.[iv]

A szem őrzése pontosan ezt jelenti: nem szabad azt nézni, amit nem szabad megkívánni. Így sok, önmagában ártatlan cselekedet, mint például a tengerparton való időtöltés, a vele járó körülmények miatt bűnre adhat alkalmat.

Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy őrangyalunk, aki a mennyben Isten arcát látja (Mt 18,10), és aki Szent Mihály oldalán az idők kezdete előtt a jó harcot megvívta, mindig velünk van. Ezért kerülnünk kell mindent, ami méltatlan lenne az ő jelenlétéhez!

Ezek a gondolatok éberségre ösztönözhetnek a szemérmetesség tekintetében ebben a veszélyes időszakban. De mivel a tisztátalansággal szembeni érzéketlenség még a hívők között is terjed, lépéseket kell tenni az éberség megőrzése érdekében. A jóvátétel – imák és erkölcsös cselekedetek a szerénytelenség és tisztátalanság miatt elkövetett bűnök jóvá tételére, különösen az évnek ebben az időszakában – az egyik ilyen intézkedés, amely éberen tart bennünket. A támadások előrehaladtával természetesen egyre nagyobb szükség van arra, hogy jó példát mutassunk a keresztény tisztesség tiszteletben tartásában.

Azzal, hogy ma szemérmetesen öltözködünk, minden bizonnyal követhetjük Szent Ferenc szép útmutatását, miszerint csak akkor prédikáljunk, és csak akkor használjunk szavakat, ha az szükséges!

A tény, hogy manapság az egyházban nagyon kevésen foglalkoznak a szemérmetesség kérdésével, jól mutatja a probléma komolyságát. Annál fontosabb tehát, hogy használjuk azt, amink már van e drága erény őrzésére – a huszadik század első felének pápáinak világos tanításait, melyeket a Keresztény divat az Egyház tanításában című, itt elérhető kötetben foglaltak össze.

Forrás angol nyelven

[i] Dr. Plinio Correa de Oliveira, “A fokozatosság elve, a rossznak a fejlődésre vonatkozó fondorlatos törvénye”, Catolicismo, 1956. augusztus.

[ii] Virginia Coda Nunziante, Keresztény divat az egyház tanításában, (Calx Mariae Kiadó, 2022), 14. o.

[iii] Im. 15. o.

[iv] Im. 17. o.

Létrehozva 2024. június 5.