„Van olyan bűn, amelytől egyetlen ember sem mentes a világon, amelyet mindenki megvet, ha másban látja, s amelyről a keresztények kivételével aligha gondolja bárki is, hogy érintett lenne benne” – írja C. S. Lewis Keresztény vagyok (Harmat, 2006) című könyvében. „Hallottam már embereket beismerni, hogy rosszkedvűek, hogy elveszítik a fejüket a nők vagy az ital miatt, vagy hogy gyávák. De azt hiszem, soha senkit nem hallottam, aki nem volt keresztény, hogy ezzel a bűnnel vádolta volna magát. S ugyanakkor nagyon ritkán találkoztam olyan nem hívő emberrel, aki a legcsekélyebb megértést tanúsította volna ezzel kapcsolatban mások iránt. Nincs még egy ballépés, ami népszerűtlenebbé tenné az embert, sem olyan, amelynek önmagunk kevésbé lennénk tudatában. S minél jellemzőbb ránk, annál kevésbé kedveljük másokban. A bűn, amiről beszélek, a gőg és az önhittség.” (163-4)

A gőg Lewis szerint az a bűn, amely nem az állati természetünkből származik, mint mondjuk a harag, a torkosság vagy a paráznaság, hanem egyenesen a pokolból. Sőt, valójában számos egyéb bűnünk is a gőgből származik, a gőg a gyökérbűn, az ördög is a gőg miatt lett ördög.

Amikor a pénzre vágyunk, nem csak egy bizonyos mennyiségű pénzre vágyunk, hanem arra, hogy nekünk több legyen, mint a másiknak. Amikor hiúk vagyunk, nem csupán a dicséretre vágyunk, hanem arra, hogy jobban nézzünk ki, mint a kolléganő, akit a múltkor megdicsértek, és az új autót is azért fontos megvennünk, hogy sikeresebbnek lássanak, mint a barátnőnk előző pasiját. A gőg másokkal hasonlít össze. Ha meg akarjuk tudni, hogy mennyire vagyunk büszkék, Lewis szerint azt a kérdést kell csak feltennünk magunknak, hogy elviseljük-e, amikor mások rendreutasítanak, beavatkoznak a dolgainkba, vagy lekezelően beszélnek velünk. Nem hiszem, hogy sokat kellene keresgélnünk az emlékeink között.

A gőg egyik legfontosabb tulajdonsága az, hogy lenéz, mégpedig abban az értelemben, hogy föntről lefele néz. A gőg a másikhoz képest fölülre pozicionál, ebből származik Lewis szerint legfontosabb tulajdonsága: nem láthatja azt, ami fölötte van.

Ezért nem ismerheti meg a gőgös ember Istent sem, amíg nem szakít gőgjével. Egyszerűen nem tud felnézni rá. És ebből fakad a keresztény hit egyik nagy botránya is, hogy rengeteg gőgös ember állítja magáról, hogy ismeri Istent, holott nem. Lewis szerint ők csak egy fantom Istenben hisznek. Olyan Istenben, aki őket megfelelőnek tartja, tulajdonképpen sokkal jobbnak a többi embernél. Ennek a gőgnek az egyik formája, amikor arra panaszkodunk, hogy nem értékelnek bennünket, jelentéktelenségünk, kicsinységünk tudata tesz követelőzővé, vagy esetleg visszahúzódóvá és keserűvé. A kisebbrendűségi érzés látszólag a gőg inverze, valójában annak egy formája. Aki ebben a komplexusban szenved, többnek gondolja magát, mint amivé lett, és a kettő közötti szakadék miatt esik kétségbe. A gőgnek ez a formája termeli ki a Szilánkhoz hasonló karaktereket a Hihetetlen családból.

A gőg régóta ismert ellenszere az alázat. „Semmit ne tegyetek önzésből, se hiú dicsőségvágyból, hanem alázattal különbnek tartsátok egymást magatoknál” – mondja Pál a filippieknek (Fil 2,3). Azonban az alázat is különbözik az alázatoskodástól, mégpedig abban, hogy az alázatoskodó ember továbbra is önmagával van elfoglalva, az alázatos ember viszont már nem. Az alázatos ember éppen hogy el tud végre feledkezni önmagáról, mert felfelé néz, és csodálja azt, amit lát. Az alázatos ember megpillanthatja Istent, és a látvány olyan örömmel tölti el, hogy szinte érdektelenné válik önmaga számára. Aztán Isten fényében a másikban is örömét leli, és valahogy ez az öröm megemeli az énjét, de olyan módon, hogy az már nem fontos neki többé. És pont erre lettünk megteremtve. Az emberrel kapcsolatban az egyik feltűnő tény az, hogy senki sem látja a maga arcát. Az emberi szem kifelé irányul: a másikra néz. Az egyetlen módja annak, hogy az arcunkat szemlélhessük, ha belenézünk egy tükörbe. Az emberi történelem nagyobbik részében az egyszerű háztartásokban azonban még tükör sem volt. Az ember úgy lett kitalálva, hogy a másikra nézzen.

De a másikra nézés önmagában még nem tesz alázatossá, csak arra emlékeztet, hogy az egészséges figyelem valahogy a másikra irányul. Az alázat akkor jelenik meg, amikor a másikat készek vagyunk magunk fölé is emelni.

Olyankor válunk szabaddá arra, hogy akár az intést is elfogadjuk, hiszen egyáltalán nem bánjuk többé, ha valaki egy pillanatra fölénk kerekedik. A gőg ezt visszautasítja, ezért magába zuhan, az alázat viszont köszönettel fogadja, mint egy zsámolyt, és készséggel rááll. Ebben rejlik a létezés egyik nagy paradoxona. Aki felmagasztalja magát, megaláztatik, de aki megalázza magát, felmagasztaltatik.

Forrás

Létrehozva 2024. június 3.