Isten beszél hozzánk. Nem úgy értem, hogy a jelenésekben vagy egy hallható hangon. Istennek megvan a saját hangja, és nekünk rá kell hangolni a szívünket, hogy hallhassuk.

Robert Sarah bíboros beszél a csend fontosságáról, hogy meghalljuk Isten hangját:

„Az ember szívében veleszületett csend van, mert Isten minden ember legbensőbb részében lakozik. Isten maga a csend, és ez az isteni csend lakozik az emberben. Istenben elválaszthatatlanul össze vagyunk kötve a csenddel. . .  Isten hordoz bennünket, és mi minden pillanatban vele élünk a csend megtartásával. Semmi sem fogja jobban felfedeztetni velünk Istent, mint a lényünk középpontjába beírt csendje. Ha nem ápoljuk ezt a csendet, hogyan találjuk meg Istent?” (A csönd ereje, 22).

Számos oka lehet annak, ha nem halljuk, hogy Isten szól hozzánk az imádságban.

1. Egyáltalán nem próbáljuk meghallani Istent. Azt gondolhatjuk, hogy Isten egyszerűen nem szól hozzánk, és az imádság egyszerűen csak egy monológ. Talán ezért gondoljuk, hogy ez olyan unalmas vagy nehéz. Csak próbáljuk elütni az időt, amíg nem teszünk bele elég percet, hogy meglegyen. Gondoljunk csak bele, milyen borzalmas egy beszélgetés, amikor csak az egyik személy beszél. Nem hagyhatjuk, hogy az imádságunk is ilyenné váljon.
2. Nem léptünk be a csendbe. Lehet, hogy nem ismerjük fel a csend fontosságát. Vagy lehet, hogy nem bírjuk elviselni! Annyi külső, sőt belső zajhoz vagyunk hozzászokva. Kizárt, hogy a sok zaj közepette békét találjunk! Még az imádságban sem hagyjuk abba az áhítatot és az olvasást, hogy meghallgassuk. A könyvek és az elmélkedéseink ösztönzők, melyek segítenek nekünk belépni Isten csendjébe.
3. Nem vagyunk elég türelmesek. Lehet, hogy megpróbálunk figyelni, de nem tartjuk fenn elég sokáig a figyelmünket ahhoz, hogy Isten megszólaljon. Figyelmesen kell hallgatnunk és várni Istennel. Ő a csend szelíd fuvallatában beszél, miután a belső és külső földrengések zaja elült. El kell köteleződnünk arra, hogy hosszabb ideig Istennel legyünk, hogy képesek legyünk meghallani.

Az imádság nem redukálható egy módszerre, de ez nem jelenti azt, hogy nincsenek módok arra, hogy megtanuljunk Istennel kapcsolatot teremteni. A módszerek részben azért nem elégségesek, mert Isten személy, és meg kell tanulnunk, hogy személyes kapcsolatban legyünk vele. Igaz, hogy néha szükségünk van egy kis gyakorlásra, hogy megtanuljuk, hogyan hallgassunk a feleségünkre! Hasonlóképpen, van néhány dolog, amit tehetünk azért, hogy jobban kapcsolódjunk Istenhez, és figyelmesebben hallgassuk az Ő hangját.

Először is, az imádság sokkal erőteljesebb az Oltáriszentség jelenlétében. Könnyebb Isten hangjára figyelni, ha fizikailag jelen vagyunk Krisztussal együtt. Eljövünk, hogy Jézus lábaihoz üljünk, és fogadjuk bőséges kegyelmét abból a szeretetből, melyet az Eucharisztiában mutatunk Neki. Nincs kétségem afelől, hogy az imádság hatékonyabbá válik Jézus előtt a Oltáriszentségben. Erről a Katekizmus azt mondja nekünk: „A szemlélődő ima a hit Jézusra szegezett tekintete. ’Én Őt nézem, Ő meg engem néz’, mondta a tabernákulum előtt imádkozó ars-i parasztember kora szent plébánosának.” (2715).

Másodszor, a lectio divina az imádság erőteljes módja, mert ez egy Istennel való beszélgetés. A Verbum Domini-ben Benedek pápa leírja a lectio lépcsőit:

Egy szöveg olvasásával (lectio) kezdődik, ami ahhoz a vágyhoz vezet, hogy megértsük annak valódi tartalmát: mit mond a bibliai szöveg önmagában? Enélkül mindig fennáll a veszélye annak, hogy a szöveg ürügyként szolgál arra, hogy soha ne lépjünk túl saját elképzeléseinken. Ezután következik a meditáció (meditatio), amely azt kérdezi: mit mond nekünk a bibliai szöveg? Itt mindenkinek egyénileg, de a közösség tagjaként is hagynia kell, hogy megmozduljon és kihívások elé állítsa magát. Ezt követi az imádság (oratio), amely azt a kérdést teszi fel: mit mondunk az Úrnak válaszul az ő szavára? Az ima, mint kérés, közbenjárás, hálaadás és dicséret, az elsődleges módja annak, hogy az ige átalakítson bennünket. Végül a lectio divina a szemlélődéssel (contemplatio) zárul, amelynek során Isten ajándékaként felvesszük az ő saját látásmódját és megítélését a valóságról, és feltesszük magunknak a kérdést, hogy elménk, szívünk és életünk milyen megtérését kéri tőlünk az Úr?  (87).

Ami az Istennel való beszélgetést illeti, ez azzal kezdődik, hogy meghallgatjuk, mit mond nekünk Isten az Igén keresztül. Az Igét úgy fogadjuk be, hogy elgondolkodunk a jelentésén. Ezután imádságban szólunk Istenhez. Végül a beszélgetés átmegy a szótlan ölelés csendjébe, mellyel egyesítjük elménket és szívünket Istennel.

Isten határozottan beszél hozzánk. Ő az Ő Igéjében beszél. Az Ő Igéje a Biblia által szól hozzánk. Az Ő Igéje szól hozzánk a testben, az Eucharisztia által. Az Ő Igéje az irántunk érzett szeretetében szól hozzánk, amikor imádságban közeledünk Hozzá. Amikor megnyitjuk elménket és szívünket Isten Igéjének befogadására, Ő szól hozzánk, és minél inkább tudatosan belépünk Isten csendjébe, annál jobban ráhangolódunk a hallgatásra.

Újranyomtatva a Those Catholic Men engedélyével. Még több ehhez hasonló cikk a Sword&Spade című lapban.

Jared Staudt, PhD az Exodus 90 tartalom igazgatójaként és a Szent János Vianney Szeminárium laikus részlegének oktatójaként szolgál. BA és MA diplomáját katolikus tanulmányokból a St. Thomas Egyetemen szerezte St. Paulban (MN), PhD fokozatát pedig a floridai Ave Maria Egyetemen szerezte rendszeres teológiából. Staudt korábban a denveri érsekség helyettes szuperintendenseként, az Augustinus Intézet és a Mária Egyetem professzoraként, két egyházközség vallási oktatásának igazgatójaként, két középiskola társalapítójaként és a Nova et Vetera teológiai folyóirat társszerkesztőjeként dolgozott. A Hogyan mentheti meg az Eucharisztia a civilizációt (TAN) és The Beer Option: Brewing a Catholic Culture Yesterday & Today (A katolikus kultúra sörfőzése tegnap és ma) című könyvek mellett. Feleségével, Anne-nel hat gyermekük van, és bencés oblátus.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2024. május 26.