Az SZDSZ azt írta a programjában, hogy nincs állandó erkölcs! Súlyos állítás ez, mely mögött az a szemlélet húzódik meg, hogy minden relatív, mindent meg lehet tenni, mert nincs objektív igazság, minden szubjektív. (A mindenkori többségnek a joga meghatározni, hogy mit tekintsünk rossznak, és mit jónak…)  Ebbe a logikába belefér az a nézet is, hogy a bűnözők – egy ma még kisebbségi erkölcsi normákat képviselők csoportja pusztán, és a mai erkölcsös polgárok holnap talán egy nem kívánt terhet jelentsenek. Évi 60 000 abortusz, az eutanázia irányába tett lépések, az öngyilkosság legitimitásának felvetése, mind-mind azt sugallja, hogy az életnek (a fogantatástól a természetes halálig) megkérdőjelezendő az értéke. Legalább is az objektív erkölcsi rendet elutasítók részéről. A fajtalanságot is elősegítik, és 14. életévüket betöltött gyermekek irányába megengedik! Az ilyen társadalmi szemlélet természetes következménye a „móri mészárlás”-hoz hasonló jelenségek. (Az élet értékét ennyire megkérdőjelező szemlélet mellett azon kell csodálkoznunk, hogy „csak ennyi” gyalázatos bűntényt követnek el. Miért tisztelnék az életet, amikor már a kezdeténél is törvényesen el lehet pusztítani?) A  „másság” tiszteletének a köntösébe kívánják burkolni az önzés mételyét. Sőt, a tolerancia nevében súlyos erkölcsi vétségek jóváhagyására, integrálására próbálják rábírni a zsidó-keresztény hit és kultúra képviselőit.  A „másságot” önmagában nem kell tisztelni, hanem a másik ember személyi méltóságát és értékeit kell megbecsülnünk. Mások értékeit tisztelnem kell, de ha azért más, mert szenvedélybeteg vagy erkölcstelen szokásokat vett fel, akkor azért nem kell külön tisztelnem, hanem a gyógyulását kell elősegítenem testi-lelki-szellemi síkon! Az egyházak itt komoly szerepet vállalhatnak a társadalmi fejlődés érdekében.

2002 karácsonyán egy budapesti iskola egyik osztályában a 36 diákból csak 4-nek éltek együtt a szülei, a többiek elvált szülök gyermekei. Ezen el kell gondolkodni, mert társadalmunk beteg állapotának súlyos tünetei ezek. A probléma gyökere abban rejlik, hogy a társadalmi rendszerünk is beteg. A demokráciánk egy tézisre, az ateizmusra, egy tagadásra épül, arra hogy nincs Isten! (Tehát nem semleges, legfeljebb közömbös az alapvető emberi értékek irányában. Egyébként „semlegesség” nem létezik. Vagy elfogadja a Torát, a Tízparancs értékrendjét, vagy nem.) Ebből adódóan a társadalmi tolerancia is hamis. Hiszen az uralkodó istentagadásra épülő szemlélet kegyesen megengedi, hogy feltűnés nélkül lehettek vallásosak, hihettek Istenben, csak éppen az ebből fakadó erkölcsi értékrend nem jelenhet meg a társadalmi törvények és törvényszerűségek rendező elvében. Tehát a magánszférában megengedik a hitet, csak éppen, mint állampolgár, nem élhetek az Isten által kinyilatkoztatott törvények biztonságában. Ezért a hívő, a keresztény soha nem lehet teljesen otthon egy ilyen „demokráciában”, hanem csak vándor és jövevény az anyagi és társadalmi viszonyok közepette, és Krisztus királyságában él. A kinyilatkoztatott értékeken nyugvó demokrácia nem kényszerítheti senkire a hitet, de a természetes erkölcs megtartását mindenkitől elvárhatja, és el is kell várnia.

Sajnos arról is kevés szó esett, hogy a társadalmi, gazdasági lépések irányát a nemzetpolitika és a mögötte fellelhető filozófia és értékrend határozza meg. Amennyiben csak a felszínre tekintünk, megtévesztjük önmagunkat, de egy egész nemzetet is a pusztulás felé mozdíthatunk! Ezért kötelessége az Egyháznak, hogy társadalmi kérdésekben is felemelje a szavát, és kiáltó szóként egy nemzet lelkiismeretévé váljon. A hit nem magánügy, hanem a legszemélyesebb közügy. Isten nem pusztán az egyént, hanem a közösséget és a nemzetet is megszólítja! Az ősi kísértés mind a mai napig ugyan az, „olyanok lesztek, mint az Isten, jónak és gonosznak tudói”, vagyis a Teremtő nélkül is megoldhatjuk az élet nagy kérdéseit. Ebbe az illúzióba kívánnak belerángatni minket az ateista-neoliberális erők és szerveződések, hogy saját erkölcsi dekadenciájukat törvényesíthessék. Ezért hív bennünket az Isten, hogy nyíljunk meg előtte, ezért szólít fel bennünket az Egyház az értékek felvállalására. Talán a leghitelesebb társadalmi rendet így mondhatjuk: Keresztény demokrácia! Esetleg: „Teokrácia”. (Melyben nem a papok politikai hatalmára, vagy befolyására kell gondolni, hanem a Tóra, a „Tízparancs” éltető értékrendjének meghatározó szerepére a politikai és társadalmi törvényekben.) Ezek a törvények olyan korlátok, melyek védik a személyt és a nemzetet a pusztító erők hatásaitól. A zsidó-keresztény kultúrában és hitben, bármi, amit e törvények fölé helyeznek, az bálványnak mondatik, és aki e törvények fölé helyezett értékeket éltet,  az bálványimádó! (Ezért azok, akik a nagyobb anyagi jólét érdekében döntenek az ateista értékrend mellett, azok akkor is bálványimádók, ha közben kereszténynek nevezik magukat, vagy vallási szolgáltatásokat is igénybe vesznek, netán vallásos gyakorlatokat is folytatnak! Ugyanez érvényes azokra is, akik érzelmi kötődés miatt döntenek az ateista értékrend mellett, vagy az ateista értékfogyatékos „értékrendet” képviselők mellett!)

A globalista világszemléletben és a nemzetközi politikában is fellelhető e tendencia. Volt már egyszer globalista kezdeményezés. Isten nélkül kívántak létrehozni egy egységes világrendet! A Bibliában ez így hangzik: Bábel! És Istennek nem tetszett! Közbelépett… Ma is működnek ezek a kezdeményezések, az egységes világrend, egységes világvallás, egységes gazdasági és politikai rend bűvöletében élők körében. Egy új világrend van kialakulóban, és ezen világszemlélet képviselőinek legfőbb ellenségei a nemzetállamok és a zsidó-keresztény hit és kultúra. Ezért a nemzetállamok gazdasági „legyengítésére”, és a hívő zsidóság és a „nagyegyházak” lejáratására egyaránt törekszenek! Persze, később a kisebb evangéliumi ihletésű gyülekezetek is útjukba lesznek, mert nem fér bele az általuk kreált világképbe. (Régi eszköz a kezükben az „oszd meg és uralkodj” törvényszerűség.) Nagyon veszélyes tendenciák ezek, mert olyan „demokráciát” eredményeznek, melyben eleinte nem lehet tudni, hogy ki a diktátor! Isten meghívottai között ott vannak a „választott nép” és a „népek családjai” egyaránt, de egy új ’Bábel’ ellene van az Ő útmutatásainak. Az Isten nélküli szellemiségen nyugvó demokrácia már a kezdeténél is pusztulásra van ítélve, legyen az nemzeti, vagy nemzetközi.

Az ateista demokrácia az egyházi karitatív intézményeket is olyan helyzetbe kívánja hozni hazánkban, melyben ki van szolgáltatva az alacsonyabb szintű (szintén ateista) politikai és (ön)kormányzati erők hangulatának, intézkedéseinek, és ezzel társadalmi működésük biztonságát akadályozhatják és befolyásolhatják. A keresztény állampolgár pedig azért kívánkozik egy ilyen védett intézménybe, hogy ne kényszeríthessék rájuk életük legnehezebb napjaiban a durva, trágár beszédet, a káromkodásokat, az Istent semmibe vevő intézkedéseket és szabályokat. Azért fontosak e zsidó-keresztény karitatív intézmények, mert a szerető gondoskodást úgy képviselik, hogy az ember még életének utolsó percében is a közösségi ima megerősítésében élhet, illetve halhat meg.

Mit kell hát tennünk? Fel kell ébrednünk egyéni és nemzeti kábulatunkból! Először is Istenhez kell kiáltani, az Ő segítségét és vezetését kell kérnünk. Másodszor, az Ő törvényeiben járva, határozottan, elkötelezetten és bölcsen, Isten igazságáról tanúságot téve, képviselnünk kell a kinyilatkoztatás értékrendjét, a Tórát, Isten agapéját, megváltó szeretetét! És ezt az értékrendet kinek-kinek a maga lehetőségei szerint integrálnia kell társadalmi intézkedéseiben, politikai megnyilvánulásaiban. Célul kell kitűznünk, hogy törvényeink és intézkedéseink társadalmi szinten is a Tízparancs szellemiségére épüljenek!

2002. (Virágvasárnap – Pünkösd – Karácsony)

(A fenti gondolatok hátterére világít rá Nemeskürty István: Mi történt velünk? és Pat Robertson: Új világrend? című könyvében.)

Létrehozva 2011. május 20.