„Ne uralkodjék tehát halandó testeteken a bűn, és ne engedelmeskedjetek kívánságainak. Ne adjátok át tagjaitokat a bűnnek a gonoszság eszközeként, hanem mint a halálból életre keltek, adjátok magatokat Isten szolgálatára, tagjaitokat meg az igazság eszközéül szenteljétek az Istennek.” (Róm 6,12-13)

Mindig úgy gondoltam, hogy ha kiborulok, ha ingerülten reagálok, az rossz dolog. Persze az is, hogyha ártok vele valakinek. De nemrégiben felismertem valamit nyers érzelmeim hátteréről. Megnéztem néhány képet egy csodálatos házról, ami a rossz elektromos vezetékek miatt a tűz martaléka lett. Ezek hatására jöttem rá egy lényegbevágó igazságra.
A szépen berendezett ház még nem jelent jól megépített házat. Egy ideig megkapó látvány lehet, de idővel a rossz alapozástól megrepedezhet, a sérült vezetékektől lángra kaphat, függetlenül attól, hány gyönyörű festmény lóg a falakon. Az egész ház összeomolhat.
Ugyanez áll a szépen berendezett életekre is. Álcázhatom a mosolyt, de ha egyre mélyülő repedések vannak a felszín alatt, előbb-utóbb összeomlok.
A töredezettség jele lehet az ingerlékenység, az érzelmi feszültség, aminek akár okát sem látom. A kiborulás olyan, mint mikor a mélyben fortyogó érzelmek buborékai a felszínre kerülve kipattannak. Ne hagyjuk figyelmen kívül, ha ezt tapasztaljuk.
Ezért nem egyértelműen rossz dolog a kiborulás.
Mint mikor hiába várjuk, hogy kigyulladjon a fény, miután megnyomtuk a kapcsolót, arra gondolhatunk, hogy valami baj van a vezetékkel, ugyanígy egy kiborulás, egy túlreagálás azt jelezheti, hogy talán újra kell huzalozni a bensőnket.
A külső reagálás a belsőre utal.
Ha a látható megnyilvánulás ingerült, odabenn valami sérülés rejlik. Olyasmi, amiről tudomást sem veszünk, míg rá nem kényszerülünk, hogy foglalkozzunk vele. Bármilyen fájdalmas is a szembesülés a problémával, a látás – önmagunk csupasz, mély, őszinte szemlélése – igen jó dolog.
Mikor benézek ingerült reakcióim ablakán, talán büszkeséget látok, amit nem akarok elismerni. Régóta fennálló neheztelést. Mélyen ülő keserűséget. Elfojtott dühöt. Örömrabló féltékenységet. Elmarasztaló szégyenérzetet. Sajgó lelkiismeret-furdalást. Érthetetlen elutasítottságot. De láthatok egy túlcsordult napirendet, túlfeszített élettempót is. Vagy azt, hogy magától értetődőnek veszik, és nem méltányolják fáradozásaimat.
Meg kell néznünk, mi van a felszín mögött. A Római levél 6,12 azt kéri, ne engedjük, hogy uralkodjék rajtunk a bűn – de ehhez az kell, hogy felfedezzük a jelenlétét odabenn. Ahhoz, hogy jóra forduljanak a dolgok, el kell ismernünk annak a valóságát, ami a felszín alól táplálja ingerlékenységünket.
Nem biztos, hogy tetszeni fog, amit látunk, de legalább tudni fogjuk, mivel állunk szemben. Nevén nevezhetjük, és Isten elé vihetjük segítségét kérve.
Dühösen szoktam reagálni, Istenem. Mit tegyek?
Idegesít a jelenlétük, Istenem. Mit tegyek?
Mindig csak szidom őket, Istenem. Mit tegyek?
Az igazat megvallva, nem fordulok elég gyakran Istenhez, hogy megkérdezzem, mit tegyek. Te hogy vagy ezzel? Talán ha tisztább képet kapok a felszín alatti önmagamról, az segít gyakrabban járulni Isten elé – gyakrabban, őszintébben, alázatosabban.
Ezek után egyetértesz, hogy nem föltétlen rossz dolog a kiborulás, ha közelebb tud vinni Istenhez? És fényt vet arra, ami rág belülről, ami tönkreteszi az alapozást? A kiborulás áldás lehet, ha neki köszönhetően a sérült állapotból újra egészek – egész-ségesek – lehetünk.

Uram, nyisd meg, kérlek, a szívem és a szemem, hogy megláthassam a sérüléseket, és töltsd rájuk gyógyító erődet és igazságodat. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: eszmelkedesek.blogspot.hu)

Létrehozva 2012. november 21.