Helyzetkép 2008       

Fejkendős, élemedett korú asszony zörgette meg kapunkat advent első vasárnapján. Rézi néni vallásos, egyszerű templomjáró asszony. Szereti az Istent, és iparkodik az embereket is szeretni. Hagyományos katolikus. Gyerekeit is vallásosnak igyekezett nevelni – áldoztak, bérmálkoztak, megtanulták az imákat, stb. Valami mégis balul ütött ki. Rézi néni vallásossága már nem épült be a gyerekei életébe, őket a hagyományos katolikus életforma nem tudta megmenteni.

 Egyetlen fiát egy évvel ezelőtt veszítette el. Egybekelt valakivel, aki betöltötte a szívét. Ráíratta a pincelakást és a sáros ingatlant. De a viszony hamarosan megromlott közöttük. A fiú mégis kiegyensúlyozott maradt. És egy napon, amikor az idős édesanya a fiát kereste, egy kötélen lógva találta meg. Önkezűség? Vagy a csekélyke vagyonért segítették a halálba? Nem derült ki. Van még három lánya. Az egyik ellen eljárás folyik. Pár éve élettársa és közte elmérgesedett a helyzet. És egy napon alkoholos állapotban leszúrta a férfit. Egy segítőkész ügyvéd pedig a ház áráért, néhány millióért, a több éves börtöntől megmentette az asszonykát. Most ház nélkül, súlyos cukorbetegségben várja a még esetlegesen letöltendő egy vagy két évét. Albérletben lakik, mert a másik lány testvér félti tőle a szülői házban való lakást. Az édesanya őt is próbálja segítgetni. Ősz hajjal elment egy nálánál pár évvel idősebb asszonyt ápolgatni havi tizenötezer forintért napi négy órában. A negyedik testvér a fővárosban éli felszínes életét.

Ennyire telt a hagyományos vallásosságból. Persze, nem mindenkinek ilyen rendezetlen az élete, de rengetegen élik hagyományos vallásosságban a világi életet, rendületlenül haladva a széles úton. A társadalmi nyomás az iskolákban, sőt az egyházi iskolákban is tetten érhető. A „pénz” és a „márkajel” határozza meg az egyén és a kisiskolás értékét is a társak körében. Akinél a pénz és a hatalom, az a fontos ember, az a fontos társ. Apróságnak tűnhet, de az evilági romboló szemlélet, már Szent Miklós örökségének példáját is megmérgezte.  Így mikulás tájékán ez megjelenik az ajándékozási kultúrában. Kihúzzák egymás nevét egy kalapból, hogy egymásnak mikulásai legyenek, de az ajándék értéke határozza meg, hogy ki a „jó fej”. Lehetne ezt másként is, mint hajdan az „átkosban”. Kevéske pénzt beszedtek, és nagyvonalakban egységesek voltak a csomagok. Volt benne csokoládé, kis mikulás, szaloncukor, egyéb cukorka, mandarin, mogyoró, esetleg alma vagy néhány füge. Az ünnep miliője határozta meg a csomag értékét, nem az anyagiasság. És a piros csomagoknak akkor is varázsa volt, ha az ateista tanárok segédletével történt minden. (Néha még az is megesett, hogy a megrögzött ateista és kiszistavezető, karácsony előestéjén a „Mennyből az angyalt” is elénekeltette a sok langyos „télapó” és „szeretetünnep” miliőjét hirdető énekek után.)

A ’70-es, ’80-as években az advent még vágyakozás volt az eljövetel iránt. A születés ünnepének fényei valamikor december 24-én délután, este kezdtek kigyulladni, és a várakozás elnyerte méltó jutalmát. Mára az emberek elfelejtették a várakozás örömeit. A „kereskedelmi karácsony” már advent elején beköszönt. Az üzletek fényárban úsznak. A bevásárlóközpontok polcai ontják a „szeretetlomokat”, és mindent, amivel ki lehet fosztani a fogyasztói társadalmat csekélyke jövedelméből. Így azután „hitelrabszolgává” szegődnek az emberek, eladva megmaradt szabadságukat. Mire elérkezik az igazi ünnep, az üzletek polcai kiürülnek, a fények gyakran kihunynak, és nem vesszük észre, hogy a „tőke” becsapottai és áldozatai lettünk. Az ünnep bensőségességét kiszolgáltattuk az anyagi világ apró-cseprő bálványainak, és kiüresítettük a karácsonyi ünnepkör igazi tartalmát. Olyan ez, mint a házasság előtti szexuális élet. A korai „örömök” devalválják a nagy ünnep igazi tartalmát. Rohanunk és soha nincs időnk, ezért elébe sietünk az eseményeknek, és éretlenül szakítjuk le a gyümölcsöt, az élet ajándékait, pedig: „Isten nekünk adja idejét. Kevés időnk van, és különösen kevés olyan időt tudunk vagy akarunk találni, amit az Úrnak ajándékozunk. De Istennek van ránk ideje! Ő belépett a történelembe, hogy megnyissa azt az örökkévalóságnak, és a történelmet a szövetség történetévé változtassa. Ebben a távlatban az idő már önmagában Isten szeretetének alapvető jele: ajándék, amit az ember – mint minden mást –, vagy értékelni tud, vagy elpazarol; vagy felfogja jelentőségét, vagy felületesen félvállról veszi azt.”[1]

A külsőségekben elvesznek az emberek, sokszor a keresztény emberek is. Pedig advent a visszafogottság, a böjt időszaka. Ilyenkor le kell egyszerűsíteni az életet, meg kell tanulni a szegénység küzdelmeit, hogy azonosulhassunk a kirekesztett és barlangistállóba kényszerült gyermekkel és Úrral. (Azt már észre se vesszük, hogy amíg kiszolgáljuk a pénzmágnások gyarapodási vágyát, addig mi magunk szorítjuk ki Jézust a hétköznapi élettérből a szegények szűkös világába.) Az egyszerűségre kell törekednünk, és meg kell tanítani gyermekeinknek is az egyszerűség útját. Ha tudnánk értékelni a rántott levesek, a tej, a kenyér, a víz elemi értékét és éltető erejét, akkor a mára már megunt ünnepi ételek is visszanyernék eredeti fényüket, és a teremtés és megtestesülés mélységes titkait ünnepelnék velünk. A keskeny út itt és most is keskeny, a szűk kapu itt és most is szűk. Le kell rakni terheinket az Úr elé, ki kell önteni a szívünket előtte, és követnünk kell Őt, hogy Ő legyen számunkra az ünnep, Ő aranyozza be szívünket, Ő hozzon örömet szűkös körülményeinkbe. Virrasztanunk kell, és ébernek kell lennünk, nehogy Jézus helyett a „Világ szellemét” fogadjuk a szívünkbe.

Ma a rablókapitalizmus versenye érezteti hatását az átlagosan vallásos csoportokban is. Az adakozási szellemet megmérgezik, az egészséges életszemléletet kiölik a népességből, főként a fiatalokból a látszólag veszélytelen vetélkedők, szappanoperák és „valóságshow”-k világa által. Észrevétlenül az életszemlélet változik át. Az ősi emberi értékek már nem fontosak, a vallásos látásból kivész a biblikus, Istenre figyelő szemlélet. Egy értékfogyatékos értékrend születésének lehetünk tanúi, melyet gyermekeink életfelfogásába is integrálnak. A formák kiüresednek és elveszítik erejüket. Mára, a templomjárók aránya 4-5 százalékra esett vissza. E néhány százalék jelentős része is erő nélküli langyos keresztény. Hiányzik a lelkesedés, az átütő derű, hiányzik a Lélek, hiányzik az Úrban való élet a vallásosságunkból.

A harmóniát és békét sugárzó gyermekmesék eltűntek. Helyettük vad, egymást kínzó, gyötrő és gyilkoló gonoszvilágot szívnak magukba az apróságok és nagyobbak egyaránt. „Nemcsak az iskolai könyvtárakban, de már az óvodák polcain is megjelentek a homoszexualitást normális viselkedésként bemutató kiadványok.(…)A Király és király című könyvben, amelyet egy állami általános iskolában osztottak ki a gyermekeknek, a királyfi egy másik királyfival köt házasságot.”[2] A szülök, ahol védekeznek, ott a társadalmi nyomás jogi aspektusa tör a családok életére. „A szülők azért veszik ki gyermekeiket az állami iskolákból, mert elfogadhatatlannak tartják a gyermekek szexuális nevelés címen történő agymosását. Mint arról korábban hírt adtunk, a kaliforniai törvényhozás nemrégiben arra kötelezte az iskolákat, hogy a gyermekek előtt kifejezetten pozitívan kell bemutatniuk homo-, bi- és transzszexuális viselkedést.”[3] A jobb érzésű és rálátással rendelkező szülőket és tanárokat a hatalomi eszközökkel, intézkedésekkel és jogszabályokkal „fegyverezik le”. Úgy tűnik, egy láthatatlan Erő tört az emberi életre, és a társadalom széles rétegeiben már magához ragadta a hatalmat. Mintha ádáz harcra készülne az isteni és emberi értékek ellen. A harc már elkezdődött! És mi most is csak nagyon lassan ébredezünk. Nem ismerjük fel az idők jeleit. Emberi eszközökkel próbálunk ott is küzdeni, ahol már rég az Isten fegyverzetébe kellene vívni a szellemi harcot. A nagy ütközet még hátra van. Készen állunk?

Barátom mesélte a napokban, hogy évekkel ezelőtt keresni kezdte az Istent. Templomi katekézisre, ifjúsági hittanra kezdett járni. Teltek az órák, napok és hetek, és csak azon „eszelkedtek”, hogy létezhet-e, létezik-e Isten. (Ma is vannak ilyen katekézisek. Az értelem belátására és megértésére apellálnak ott, ahol az élő Jézusról kellene tanúságot tenni, és a kérügmát kellene meghirdetni! Nem megtérésre hívnak, hanem megértésre. Pedig e megértést az ördög is megadhatja, hogy Isten nélkül birtokoljuk az ismereteket. Az Istennel való találkozás helyett az ismeretre próbáljuk építeni a keresztény életet.) Barátom ott hagyta ezt a társaságot. Egy utcai igehirdetésen megtért, és a Hit Gyülekezetének lelkes tagja lett. Később a Lélek a Ferenciek terén bevezette a templomba, és csöndes imája közben a katolikus közösségbe hívta. Ma diakónusként szolgálja az Urat, hirdeti az élő Jézussal való találkozás lehetőségét.

Széles út van a keresztény csoportok elé festve, mint élhető, és a mai kor kereteinek megfelelő, járható, „normális” életvitel. Pedig a keskeny út, az keskeny! A keresztényeknek krisztusivá kell válniuk. Le kell számolnunk a felekezeti gőggel, a sértettséggel, és az evilági allűrjeinkkel. Nem elég ismernünk hitünk igazságait és szent tartalmait, ez kevés. Közösségre hívattunk a Szenttel és a szentekkel. Valódi „bibliás”, jézusi életre hívattunk. Őáltala, Ővele és Őbenne! Ez a keskeny út, Ő az Út. „Mindazoknak azonban, akik befogadták, hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek; azoknak, akik hisznek az ő nevében. (Jn 1,12) “Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.” (1Kor 2,2) „Mert a lerakott alapon kívül, amely Jézus Krisztus, más alapot senki sem rakhat.”  (1Kor 3,11). Mert Ő az Úr. És akkor érem el a teljességet, ha bennem is Ő lesz az Úr. Ha az Ő Lelke vezeti hétköznapi életemet, tetteimet, gondolataimat, vágyaimat. „Akiket pedig Isten Lelke vezérel, azok Isten fiai.[Jn 1,12]” (Róm. 8,14) Az úton levő társainkat pedig fel kell emelnünk. “Egymás terhét hordozzátok, [Ján. 13,34.] és úgy töltsétek be a Krisztus törvényét.” (Gal. 6,2) E kettő, amit Ady olyan nemes egyszerűséggel énekelt meg:

„Nem volna más vallás, nem volna csak ennyi: imádni az Istent és egymást szeretni.”[4]

Nem tudok, talán nem is akarok szabadulni a gondolattól, amit az alábbi igék Károly-olvasata olyan veretesen tár elénk: „Elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak.” A kiengesztelődés kapuján keresztül vezet a „keskeny út”. Nem lehet megkerülni. Gyakran sérüléseink, szeretetsebeink akadályoznak, hogy e kapun belépjünk. Kérnünk kell az Úr gyógyító érintését, hogy rajtunk keresztül áradhasson az Ő végtelen szeretete. Isten kegyelmét úgy tudom befogadni, ha megnyílok, kérés nélkül megbocsátok, és én is „elengedem a másik adósságát”, ahogy Isten is elengedte a mi adósságunkat, adóslevelünket a keresztre szegezve.

„Teljes alázatossággal és szelídséggel, hosszútűréssel, elszenvedvén egymást szeretetben, Igyekezvén megtartani a Lélek egységét a békességnek kötelébe.” (Eféz. 4, 2-3)

„Elszenvedvén egymást és megbocsátván kölcsönösen egymásnak, ha valakinek valaki ellen panasza volna; miképpen a Krisztus is megbocsátott néktek, akképpen ti is; Mindezeknek fölébe pedig öltözzétek föl a szeretetet, mint a mely a tökéletességnek kötele. És az Istennek békessége uralkodjék a ti szívetekben, amelyre el is hívattatok egy testben; és háládatosak legyetek. A Krisztusnak beszéde lakozzék ti bennetek gazdagon, minden bölcsességben; tanítván és intvén egymást zsoltárokkal, dicséretekkel, lelki énekekkel, hálával zengedezvén a ti szívetekben az Úrnak” (Kol. 3, 13-16) Fontos, hogy valóban az isteni üzenet sokasága töltse be gondolatainkat, szívünket-lelkünket, hogy valóban a „Krisztusnak beszéde lakozzék” bennünk gazdagon, és megértsük a „keskeny út” titkát, hogy hitünk ne emberi bölcsességen nyugodjon, hanem a Lélek erején és vezetésén.

A krisztusi hit két forrásban csúcsosodik ki, a Bibliában és az Úr vacsorájában. Ezekből táplálkozhatunk a szent liturgiában, ha valóban megnyílunk Isten ajándékozó szeretete előtt. Az élő Jézust és a megváltást ünnepeljük. – „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.” Nem csontosodhatunk meg szokásainkban, hanem fel kell ismernünk az ünneplésben, de szürke hétköznapokban is felénk jövő, hozzánk érkező Urat! „Rendülj meg föld az Úr színe előtt, Jákob Istenének arca előtt, aki a kősziklát vizek tavává változtatta, s a szirtet vizek forrásává. Ne nekünk, Uram, ne nekünk, hanem a te nevednek adj dicsőséget, irgalmad és hűséged szerint.” (Zsolt. 114,7; 113/A) Fedezzük fel hitünk forrásainak gazdagságát, és az érkező Úr jelenlétének örömteli erejét!

„Ti népek; öntsétek ki előtte szíveteket; Isten a mi menedékünk.” (Zsolt. 62, 9)

„Újuljatok meg Lélekben és öltsétek magatokra az új embert.” (Ef 4,23-24) 

(2008-12-11)

[1] XVI. Benedek

[2]Hová vezet a homoszexuális propaganda?

[3]Büntethető szülők – Magyar Kurir

[4]Ady Endre: Karácsony

Létrehozva 2019. december 6.