„Ne hallgasd, ami neked árt.” (Szent Bernát)

      A fül a hallás érzékszerve. Miként a szem, ez is befogadja a világot. Az a tárgyakat, ez a beszédet. Jót, rosszat egyaránt. De szívesebben a rosszat, mert éppoly romlott, mint a szem.

Szerencsére ezt is lehet zárni és nyitni, csukni és föltárni. Persze, könnyebb nyitva, tárva tartani, mert ennek is, mint a szemnek, édes szerelmese mindaz, ami kívülről jön. Hallatlanul előzékeny és befogad mindent, ami romlott természetének kedvez. A fegyelmet és a gyeplőt éppoly nehezen tűri, mint a szem, s azért erőfeszítésbe, mégpedig következetes és nem közönséges erőfeszítésbe kerül, míg tökéletesen be tudjuk állítani a magasabb lelki élet szolgálatába.

      Nem aszketikus túlzás a fül szerepét ennyire kiemelni? – Nem! A fül nemcsak a magasságokba törő kármelita lelki életében játszik döntő szerepet, hanem minden egyes embernek emberi életében is. Az ember boldogsága függ tőle.

      Mi a boldogság? – Lelki béke? Se több, se kevesebb.

      Lelki békén nem a beletörődést, nem a cinikus közömbösséget, nem a szuggerált lelki nyugalmat, nem is az elméleti, többé-kevésbé gőgös, magunk számára kigondolt világnézetet értjük, nem is az istentelen vagy gonosz, a bűnökbe merült, a pokollal eljegyzett, fölényes ember nagy nyugalmát; nem! Hanem az örökkévalóságba beleágyazott, teljesen harmonikus lelkületet, amelyet nem rezzent meg a vég gondolata: azt, amely nyugodtan rábízta magát Istenre, és tudja, hogy Isten minden, és hogy „nyugtalan a szívünk mindaddig, míg Istenben meg nem nyugszik” (Szent Ágoston).

      Ez a lelki béke olyan, mint a tengerszem tükre. Fodrozatlan. Benne tükröződik a gyönyörű mennyboltozat csillagjaival, mély kékségével, de felhőivel is; csakhogy a felhők nem a tóban vannak, hanem fönn a magasban. Benne csak tükröződnek és nyugalmát nem zavarják. Vagy olyan, mint az óceán közepén a szikla. Az óceán nyugodt vagy nyugtalan, zajlik vagy édesen pihen, sima a tükre vagy irtózatos hullámszörnyeket görget, mindegy: a szikla áll, elpusztíthatatlan, szét nem mállik, s csúcsain élet virul, pálma és repkény, színes bogár száll és madár dalol.

      A lelki béke: ország, birodalom, amelynek feje, uralkodója, győzhetetlen Vezére: Isten.

      A lelki béke az elvesztett Paradicsomnak egy földre hullott darabja, ugyanazzal a flórával, ugyanazzal a levegővel és szellővel, amelyet a két boldog, ártatlan ember élvezett. Mennyország az; királya a Stella Matutina, a lelkek édes szerelmese, a győzhetetlen, a soha le nem bukó, forró és sugaras, fényes Nap: Jézus; és királynéja a Napba öltözött Asszony, a bájos, szelíd Hold, az Élet, az Édesség, a Reménység: Mária!

      A természetfölötti béke, az Istenben ringó békesség az, amelyet a világ soha nem adhat, de amely után úgy eped minden ember, kivétel nélkül, öntudatlanul is, mint a szomjas szarvas a forrás vize után.

      Ez a lelki béke az, amely milliókban nincs meg, de amely után milliók futottak évezredek óta, futnak ma is, s futnak a világ végéig. A boldogság kék madara az, amelyet Maeterlinck színdarabjában kergetnek a boldogtalan emberek, s amelyet soha el nem fognak, de amely ott dalol minden kármelita lelkében és édes birtokosa minden egyszerű, tiszta szív.

      Nos, a fül ezt a lelki békét megzavarhatja, elveheti, megsemmisítheti. De vissza is állíthatja!

      Hogy könnyen elveheti, azt mindenki saját életében tapasztalhatta. Sokszor elég egy szó és felfordul bennünk minden. Egyetlen megjegyzés pírba borítja orcánkat. Nemegyszer röpült ki hüvelyéből a kard vagy zsebből a kés egy sértő szó hallatára, hogy gyilkossá tegye gazdáját. A nemes és nyugodt, harmonikus lelkű Bánk bán egy végzetes mondat hallatára elámulva rebegi Biberach előtt: „Német, te megnyitottad a szememet!” – S a királyné gyilkosa lesz. Hány gyermek, fiú és leány tragédiája kezdődött akkor, amikor fülük kitárult a rossz pajtások, a romlott barátnők piszkos beszédének!

      Vajon van-e békéje a lelki embernek?!…

      A fődolog azonban a hogyan – kérdése.

      Két fogalmat kell mindenekfölött tisztán megértenünk és gyakorlatilag mielőbb magunkévá tennünk. Legyen süket fülünk és legyen halló fülünk! Azaz tudjunk tökéletesen süketek lenni mindazzal szemben, ami lelkünknek árt, s meghallani, megszívlelni azt, ami használ.

      Már most mit vegyünk süket fülre? (Kitűnő kifejezés!)

      1. Elsősorban mindazt, ami a hatodik parancs körébe vág, azt közelről vagy akár távolról is érintené. Itt roppant óvatosnak kell lenni, mert a legcsekélyebb érdeklődés azonnal zavarokat okozhat. Azért ezt a dolgot a kármelitának úgy kell vennie, mintha nem is léteznék. Ha a füle mégis hajlanék ilyesféle dolgok meghallgatására, azonnal fújjon riadót vagy takarodót! Igaz, nincs igen alkalma. De az ördög nem alszik. Minden lelki embernek utálnia kell az ún. sikamlós beszédeket. Ezeknek kíváncsi meghallgatása egyszerre lecsúsztathatja a lelki magaslatról. Észre sem veszi s már lent van! Úgy, mint a turista, aki a megmászott csúcsról hármat-négyet lépett lefelé. Amint visszanéz, akkor látja, mily magasan volt. De már nincs kedve újra felmászni. Sikamlós megjegyzések, élcek a jeget juttatják az ember eszébe, amelyen oly könnyű elcsúszni, sőt elvágódni. A nyakát is kitörheti az ember… Ilyen beszédek nincsenek, nem lehetnek a Kármelen, de vannak a vonaton, autóbuszon, utcán, s ki tudja, mikor kényszerül profán emberek közé a zárdán kívül a tiszta lélek – rossz időket élünk! -, mikor dobják a szemétdombra a liliomot?!…

      2. Legyünk süketek a dicséretre is!

      Valóságos méreg. Az önszeretet úgy vágyódik utána, mint a nikotinista a dohány, az alkoholista az ital után. Nagy adag morfium az, amely megszünteti a fájdalmakat, a kesergő ember jaját-panaszát, gyötrelmes szenvedéseit édesen elcsitítja, hogy aztán az élvező szervezetet halálosan meggyöngítse.

      Figyeld meg magadon a dicséret hatását – de őszintén! Még akkor is, amikor pirulsz miatta, és kellemetlenül, rosszul hat, amikor szeretnél menekülni a dicsérő szavak hallatára – ha csak nem vagy kemény és következetes az önszeretet legyőzésében – a méreg titokban hat és megejt. A természet szinte kiirthatatlanul vágyódik utána.

      A szentek semmitől sem féltek, de a sikertől megremegtek s a dicséretet megvetették – mindent Istennek tulajdonítottak. Szír Szent Károly igen komolyan óv a dicséréstől, hogy halálát ne okozzuk a szépen haladó lelki életnek.

      Egészen más lapra tartozik az elöljáró, a gyóntató, a pedagógus okos dicsérete. Buzdításból teszi, s azért, hogy fölemeljen a csüggedésből. Te azonban hallgass s ne dicsérd szembe testvéredet, lehetőleg másokról se szólj dicsérőleg; füledet pedig fogd be jól, légy tökéletesen süket, ha dicsérnek.

      Van-e ilyen vágy a Kármelen?…

      Emlékeztetlek Szent Teréziára. Miért nem éri el az ő magasratörő apácája a tökéletesség csúcsát? Megfelel rá: „Kényes arra, hogy megbecsüljék! Ez az egész!” Hernyónak nevezi ezt a vágyat. Nézd meg, lesz-e gyümölcs, lesz-e virág, ó Istenem, lesz-e levél a fán, amelyen hemzseg a hernyó?!…

      Ne dicsérjük agyba-főbe egymást! Legyünk süketek!

      3. A hízelgést is vegyük süket fülre.

      Ismerd föl, kinek van hízelgő természete, aztán kerüld, ha pedig kénytelen vagy őt meghallgatni, a jó magyar közmondás szerint: egyik fülön be, a másikon ki!

      Ha elöljáró, ha egyáltalán „valaki” leszel, úgy óvakodjál a hízelgőtől, mint a fertőző féregtől. Az embernek hamar a fejébe száll a dicsőség s ostobább lesz az értelmetlen állatnál. Nemcsak magának árt, de másokat is romlásba vihet. Gondolj Néróra, az udvaroncok hadára, gondolj Heródesre és a táncoló Saloméra!

Szeresd és igen becsüld az egyenes, a nyíltszívű embereket. Légy nagyon boldog, ha szemedbe mondják az igazságot, erre nyisd ki a füledet; ha pedig ártatlanul vádolnak, mondd, hogy egyebekben bűnös vagy, s minden megvetésre érdemes.

      A hízelgés legkülönbözőbb fajtájú lehet. A legveszedelmesebb azonban a női hízelgés. Salamon sorsa úgy álljon előtted, mint égbenyúló tilalomfa. Légy süket – bocsánat! – mint az ágyú!

      4. Megszólás, rágalom, bírálgatás, jogosulatlan kritika, elöljárók szapulása – mind-mind valóságos pergőtűz a fülnek. Jusson eszedbe számtalanszor: Szent Terézia jelenlétében elhallgatott vagy moccanni sem mert a megszóló. Tudnád-e ennyire vinni, hősiesen Alapító Anyánk nyomdokaiba lépni?!…

      Addig is – vedd süket fülre, amit hallasz, de meghallgatnod nem szabad!

(forrás: marcellatya.blogspot.hu)

Létrehozva 2012. november 6.