Belső önmegtagadás
„Mindenki a saját kívánságától félrevezetve és elcsábíttatva kísértetik meg” (Jak 1,14).
A quadriga
Ki ne ismerné a görög-római életből a quadrigát?! Versenykocsi volt. Négy tüzes paripa – egymás mellé befogva egy sorba – röpítette gazdáját az álmodott cél felé…
Ó, ha az a versenyző nem ura kezének, ha nem ismeri a vágtató lovak természetét, erejét – vajon merre száguld a négy lobogó vérű állat, vajon hol áll meg?! Mi lesz a sorsa kocsinak, gazdának?!A kocsi az ember teste; rajta az úr – a lélek; az ágaskodó paripák – a testből ki- és fellobogó tüzes erők: a szenvedélyek.
Mi történik a testtel, mi a lélekkel, ha elragadják a szenvedélyek?! Összezúzza magát.
A belső önmegtagadás ezzel kezdődik: a szenvedélyek megfékezésével.
Mi a szenvedély?
Az érzéki vágyóképesség megmozdulása – fellobogása. A test kipirul vagy belesápad ebbe az indulatba; sokszor úgy elváltozik, alig lehet ráismerni.
Tűz az, amely mohón esik neki mindannak, ami táplálja, amit jónak elképzel vagy tapasztal, és eszeveszetten fut az elől, ami szerinte neki rossz, kellemetlen. Csak az a baj – s ez igen nagy baj! -, sokszor éppen azt tartja-veszi jónak, ami a léleknek rossz, s fordítva. Neki „jó” a tisztátalanság, a léleknek – kárhozat. Neki „rossz” a böjt, a virrasztás, a fegyelem – a léleknek boldogság és haladás.
Tizenegy szenvedély van. Valamennyi az ősszenvedélyben: a szeretetben gyökerezik. Össze ne tévesszük a szellemi szeretettel, az akarat aktusával! Itt érzékiségről van szó, amely nem fér a bőrébe, s igájába akarja hajtani a lélek szellemi részét: az értelmet és az akaratot.
A szeretet szenvedélye!
Ostoba regények, novellák gyakori frázisa: meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt! Valóban igaz! Az érzékiségnek ez az első fázisa. Ami „neki” tetszik, tárgy vagy személy, azt megszereti, tehát bírni akarja. Nos, csak képzeljük el! Ha nem ítél az értelem, nem parancsol az akarat, szóval a lélek – mi lesz itt?!… A kéj párduca hogy rohan rá az ártatlanság fehér liliomára, ha nincs kéznél s nem dörren el az értelem kitűnő, mindig találó fegyvere, ha nem parancsol az akarat! A másét mily hamar megszereti az ember, a kirakatok gyönyörűségeit hogy falják a szemek; a színpadok, a mozivásznak, az utcák, a képek, a könyvek mennyi tárgyat, személyt dobnak az érzéki vágyóképesség elé, hogy fellobbantsák benne a szenvedély tüzét. Ha nincs tisztán látó értelem, nincs tiltakozó, energikusan parancsoló akarat, micsoda szörnyű katasztrófák állnak be?!
A vágy szenvedélye!
Amit megszerettünk, az után kívánkozunk. Nézd a macskát! Verebet pillantott meg s máris megszerette. Aztán kúszik, tart feléje – a vágy az a szenvedély, ami hajtja. Erős, hatalmi szenvedély; nehéz neki ellenállni. Sajnos, „az embert vágyai vezérlik”. Petőfi szerint is, aki azokért ott hagyta anyját s a kislakot a Nagy Duna mentén. A három, híres zsarnoki vágyért: az élvezetvágyért, a bírvágyért és a hírvágyért az emberek milliói hagyták el otthonukat, pazarolták el vagyonukat vagy testi erejüket, tették tönkre idegeiket, vesztegették el drága idejüket és főként – ó, jaj! – legdrágább lelküket, örök üdvüket!
Az öröm szenvedélye!
Az érzéki örömé, nem a szellemi, lelki örömé! Aki eléri vágyát, az örül neki. Ez betetőzője a két előbbi szenvedélynek. A macska megkaparintotta a verebet; mily élvezettel ropogtatja! Az alkoholista hozzájutott a borhoz; micsoda torz vigyor az arcán! A dohányos egy hitvány cigarettához; micsoda mohó szippantások! Az ínyenc egy úri vacsorához; mily elegáns állatiasság! A parázna… – jaj, erről ne is essék szó köztetek, figyelmezteti Szent Pál a korintusi szenteket.
Szóval, ez a menete a szenvedélyeknek: szeretet – vágy – öröm. Az, amit megszeret az érzékiség, az után vágyódik, ha elérte – örül neki.
A gyűlölet szenvedélye!
Ellenkezőleg, amit ez az érzékiség „rossz”-nak lát a maga számára, ami neki nem tetszik – azt gyűlöli. Nemde? Az érzékies emberek oly hamar s oly soká tudnak gyűlölni! Mit mond Madách a mai korról? „Kutyák harca egy konc felett.” Háborúk voltak, folynak, lesznek – anyagiakért. Gazdasági természetűek azok, mondják, s mi beleremegünk a gondolatba: mi lesz ennek a határtalan gyűlöletnek a vége?!
Az irtózás szenvedélye! (utálat, undor!)
Az érzékiségnek kellemetlen például a test sanyargatása. Csak említik előtte, s már gyűlölet lobog ki a szeméből – ha rá akarják kényszeríteni – menekül előle, irtózik, undorodik tőle. A ficsúr a katonazubbonytól, a kéjenc a kemény ágytól, a kutya az ostortól; a mama kedvence a hideg víztől, a puha, modern ember az önmegtagadástól és a szegénységtől – egyszerűségtől.
A szomorúság szenvedélye.
Hiába a gyűlölet, hiába a futás, menekülés a „rossz”, a „kellemetlen” elől – eléri az a menekülőt, ilyenkor aztán beáll a szomorúság. A kutyán csattog az ostor, a szalonhőst alaposan megszégyenítették, a piperkőcöt piszkos lével öntötték nyakon, a tolvajt, a tilosban járót utolérték, elverték rajta a port. Aztán – nincs jó idő, valami nem sikerül, rossz a közérzetünk, minden kedvünk ellenére van, vágyaink nem nyertek kielégülést; mily szomorú ez az élet, a világ! – kiáltunk föl, és csüggedünk, csüggedünk…
Nincs károsabb szenvedély, mint a szomorúság, csüggedés. – Semmire se megyünk! Lelkileg meg éppen nem!…
Íme: gyűlölet – irtózás – szomorúság. Ez a sorrend. Amit nem szeretünk, attól menekülünk, ha nem tudunk, elfog a szomorúság.
Ez a hat szenvedély alkotja az egyszerű vágyóképesség csoportját. – A következő öt szenvedély a küzdő (törekvő) vágyó képesség gyűjtőneve alá tartozik. A szenvedélyeknek itt harcba kell szállniuk, hogy vágyaikat kielégíthessék, vagy hogy megmenekülhessenek a „rossztól”.
A remény szenvedélye!
Valami „jó” elérhetőnek látszik, de nehéz. Harcba érte, s lángol a remény! Ugyanakkor vele együtt, minél nagyobb a nehézség, fölviharzik a harag szenvedélye is. Ha lehetetlennek látszik a cél elérése – beáll a kétségbeesés szenvedélye, hogy a harag itt is bosszút forraljon. – Aztán küzdeni kell a „rosszal”. – Mindent kockára tesz tehát a vakmerőség (bátorság) szenvedélye; a harag szinte féktelen lesz. Ha a „rossz” alig lesz kikerülhető – föllép a félelem szenvedélye; a harag dúl-fúl, s szövi bosszúterveit a megtorlásra.
Hová viszik e vad szenvedély-paripák életünk kocsiját, hová annak kocsisát, ha nincs fék, nincs gyeplő?! – Kiirtsuk őket? – Isten teremtette ezeket a képességeket, magukban véve tehát nem rosszak. A testnek-léleknek eleven erői azok, amelyeket jóra-rosszra egyaránt fel lehet használni.
Tudni kell velük bánni, s hallatlan lendületet adhatnak az egész lelki életnek. Szolgálják azt, ami a léleknek jó, s küzdjék le, ami a léleknek rossz! – Akinek életkocsiját a megtisztult, fegyelmezett szenvedélyek paripái röpítik előre, az sokkal előbb ér célt, mint aki ezek nélkül botorkál a szűk úton.
A gyeplőt azonban kemény kézre kell fogni. A híres Wesselényi még a szakadék szélén is megállította versenylovait. De minálunk nem sportról van szó, hanem élet-halál küzdelemről.
Ha nem győzünk mi – győznek a szenvedélyek, s a quadriga gazdástól pozdorjává törik.
„Ezt jelképezi a Bírák könyvében az erős Sámsonnak esete, aki annak előtte nagy ember volt, élvezte szabadságát és bíráskodott Izraelben. Midőn pedig ellenségeinek kezei közé került, megfosztották őt erejétől; kiszúrták szemeit; szárazmalomhoz kötözték s azt hajtatták vele; sőt még ott is gyötörték és kínozták. Így van a lélek is, midőn ezek az ellenséges vágyak (a mi esetünkben szenvedélyek) élnek és uralomra jutnak benne. Mert először is elgyöngítik és megvakítják, azután pedig hozzákötözik az érzékiség malmához, gyötrik és keserítik; a kötelek pedig, amelyekkel oda van bilincselve, maguk az érzéki vágyak” (Keresztes Szent János: Kármelhegy útja 1,7).
Létrehozva 2012. október 2.
