Természetesen egy tanúságtétel nem ilyen iskolás ízű! De tudnunk kell, hogy mit is szükséges átadunk ahhoz, hogy az Istenre szomjazó felebarátunk először is az ÉLŐ JÉZUSHOZ, azután az Ő közösségéhez, Egyházához kapcsolódjon, és ne a kereszténység hibás formáit akarja magára ölteni Krisztus helyett. Készen kell tehát lennünk, mert soha nem tudhatjuk, hogy Isten mikor hoz elénk olyan embert, akinek sürgősen Isten életére lenne szüksége. A bizonyságtételünk hogyanjára, a kimondandó szavak megfogalmazására a Lélek majd elvezet, ha halló szívvel és füllel figyelünk rá.

 Az alábbi történet elbeszélése remekül szemlélteti Isten erejének munkáját:

 „A New England államok közül az egyikben történt néhány évvel ezelőtt. Éppen a reggeli edényt mosogatta egy keresztény üzletember barátom felesége, amikor kopogtattak a ház ajtaján. Ajtót nyitott. Szomszédnője állt előtte. Látszott az arcán, hogy szenved.

„Elköszönni jöttem”, mondta a hölgy. „Régóta szomszédok vagyunk. Bár nem voltunk különösebb barátságban, nem akartam elmulasztani, hogy ne közöljem önnel azt, hogy elköltözünk.”

„Miért?” kérdezte barátom felesége. „A férje talán másutt kapott munkahelyet, vagy valami más miatt? Foglaljon helyet és mondja el nekem!”

A szomszédasszony fáradtan ereszkedett le egy székbe. „Nem”, mondta „nem ez az oka. El kell költöznünk, mert nem tudjuk a lakbért tovább fizetni a házért. Autónkat is eladtuk – ugyanabból az okból.”

Széttárta kezét, mely eddig ölében volt, s maga elé meredt. Aztán felnézett.

„Elmesélhetem önnek az egész történetet. John és én válunk.”

„De miért? Mi történt?”

„Férjemmel együtt reménytelen alkoholisták vagyunk”, mondta szomorúan az asszony. „Ugye látszik, ezt nem lehet tovább folytatni. A pénz elfogyott és minden egyéb! Legjobban gyermekünk sorsa aggaszt. Nem tudom elviselni, nem tudom elviselni, hogy ő lett áldozata széttört házasságunknak; nehéz átélnem ennek minden következményét.” A kis asszony a síráshoz volt közel.

„Nem tudja ön, hogy van kiút?” kérdezte barátom felesége. A szomszédasszony felkapta a fejét. „Hogy gondolja ezt? Már mindent megpróbáltunk. Nem hiszünk benne, hogy egy újabb elvonókúra sikerrel járna! Pszichiátriai kezeléssel együtt ezt már megcsináltuk. Ha ezen a téren idővel talán rendbe is jönnénk, anyagilag már nem bírnánk tovább.”

„Miért nem kérik Jézust, hogy segítsen?”

A szomszédasszony zavartan nézett rá.

„Jézus? – Mit tud Ő itt tenni?”

„Mit? Nos – Ő a szabadító!”

„Ó”. Mondta a hölgy. „Ön a vallásra gondol és ilyesmire! Igen, én vallásos vagyok. Úgy gondolom, hiszek Istenben. Mindig próbáltam rendesen élni.” Zavartan nevetett. „Úgy hiszem, ez nem mindig sikerült nekem, de…”

„Nem, nem, ez nem az, amire gondolok. Én arra gondolok: Jézus szabadító. Megment, szabaddá tesz embereket. Ő ki akarja önt ebből a helyzetből szabadítani, ha átadja életét Neki. Ugye, ki szeretne ebből a szörnyű helyzetből szabadulni? Szeretne megváltozni, s látni, hogy minden rendbe jön?”

A szomszédasszony néhány pillanatig nézte beszélgető társát.

„Így ezt még nem mondta nekem senki” vélte elgondolkozóan.

„Hiszi, hogy ez ilyen egyszerű? – Őt csak kérni?”

Barátom felesége bólintott: „Igen, igen! Ő bizony él és Ő most is itt van. Fog segíteni!”

A szomszédasszony néhány pillanatig csendesen ült. Hirtelen lecsúszott a székről, kezét az ég felé emelte. „Nem tudom, hogyan fejezzem ki magam”, mondta, „de kérlek Jézus, segíts ki bajomból! Kérlek, fogadd el az életemet!”

Aztán felállt, hazament, minden további szó nélkül.

Két nap múlva jött a férje, s kissé nyersen kérdezte: „Mi történt a feleségemmel? Mindaz, amit átélt, nekem is kellene!”

A keresztény házaspár mindent elmesélt neki. Aztán letérdelt a konyhában, kérte Jézust, vegye kezébe az ő életét is.

Mi történt a továbbiakban? Eltűnt az alkohol probléma. Ez csak üres életüknek a szimptómája volt. A házban ottmaradtak, a házasságuk rendbejött. Jézus megment! Megmentette otthonukat, házasságukat, egészségüket és életüket is.

Jézus nem késlekedik, hogy a közvetlen veszélyben segítsen az embereken.”

(Dennis és Rita Bennett – A Szentlélek és te,7.o.)

 Korábban már beszéltünk róla, hogy a katolikus és más történelmi egyházak tagjainak jelentős része hibás motivációkat követ, hibás formákban próbálja kiélni vallásos természetét. Ennek legfőbb oka, hogy az ÉLŐ JÉZUSSAL való eleven találkozás és kapcsolat kimaradt az életükből. A történelmi egyházak struktúrája ezt külön elősegíti. Az egyháztagok a vezetőkre figyelnek, a tanításokra összpontosítanak, vallásos formákat gyakorolnak és sajátítanak el, s közben háttérbe szorul az Istennel való személyes találkozás és kapcsolat, valamint a Lélek indításaira való érzékenység. Sokan nem ismerik fel a Lélek hangját, hanem követelményrendszereknek és egyházi törvényeknek próbálnak megfelelni. Eközben gyakran a formák mögül kiesik a tartalom. Elsikkad a lényeg, de a formákhoz hűségesek próbálnak maradni. Jó polgárok, és vallásos gyakorlatokat folytató jó emberekké igyekeznek lenni. Olykor mágikussá is fajulhat a vallásos cselekedet. Hiányzik a Jézussal való közösség. Megmaradnak kiskorú kereszténynek. A többség felnőttként sem érti meg a krisztusi szabadságot és nagykorúságot. Róluk/rólunk is szól az Írás:

„Én tehát, testvéreim, nem szólhattam hozzátok úgy, mint lelkiekhez, hanem csak úgy, mint testiekhez, mint a Krisztusban kiskorúakhoz. [Zsid 5,12-14] Tejjel tápláltalak titeket, nem kemény eledellel, mert még nem bírtátok volna el. Sőt még most sem bírjátok el, [1Pt 2,2] mert még testiek vagytok. Amikor ugyanis irigység és viszálykodás van közöttetek, nem testiek vagytok-e, és nem emberi módon viselkedtek-e? [Gal 5,19-20;  Jak 3,16] Ha az egyik ezt mondja: „Én Pálé vagyok”, a másik pedig azt: „Én Apollósé”, nem emberi módon beszéltek-e? Hát ki az az Apollós, és ki az a Pál? Szolgák csupán, akik által hívővé lettetek; mégpedig ki-ki úgy szolgál, ahogy megadta neki az Úr. Én ültettem, Apollós öntözte, de a növekedést az Isten adta. [ApCsel 18,4-11;  24-28] Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” (1 Kor 3,1-7)

„Senki se dicsekedjék tehát emberekkel. Mert minden a tietek, akár Pál, akár Apolló, akár Kéfás, akár a világ, akár az élet, akár a halál, akár a jelenvalók, akár a jövendők: minden a tietek, ti pedig Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig Istené.” (1 Kor 3,21-23)

A katolikus karizmatikus megújulás egy-két csoportja annyira igyekezett igazodni a „nagyegyház” arculatához, hogy közben elveszítette pünkösdi-karizmatikus életerejét. Sokszor annyira igazodunk az emberi elvárásokhoz és szokásokhoz, hogy Jézus akarata elhalványul előttünk. Nem merünk kilépni a középszerűségből, ha kell egyedül és elsőnek. Jézus szólongat minket, de késedelmesek vagyunk a hallásra, késedelmesek vagyunk az engedelmességre! Az evilági biztonságunkat és kényelmünket félünk elveszíteni, jobban ragaszkodunk hozzá, mint Isten akaratának teljesítéséhez. Ha kritika ér bennünket, akkor ösztönösen a másik hibáját kezdjük el felhánytorgatni, ahelyett, hogy csak Jézusra, csak a Lélek vezetésére figyelnénk, hogy újjáteremthessen minket. (Felekezeti szinten is ez történik. Egymás hiányaira mutogatunk, ahelyett, hogy felismernénk Isten nagyszerű munkáját a másikban is, és mernénk tanulni egymástól, mernénk bátorítani egymást. Jézus egyházának egységéért imádkozott, de ez az egység csak Jézusban valósulhat meg, és nem az emberi törekvésekben és igyekezetben. Ha mind Jézus tanítványai és apostolai leszünk, akkor, és csakis akkor tapasztalhatjuk meg Jézus óhajának megvalósulását.

Létrehozva 2011. május 20.