Az apostoli hit megújult bora új tömlőbe való, a régi tömlőt szétfeszíti az újbor. Nem ragaszkodhatunk görcsösen kiüresedett formákhoz, szerkezeti modellekhez. A mai gyakorlat vezetőkre és vezetettekre osztja Isten népét. A pap, a lelkész kezében összpontosul minden szolgálat. Többnyire egy személy a pap, a pásztor, a tanító, az evangélista (evangelizátor), a próféta, a gyámol stb. A jézusi modell és az ősgyülekezet modellje különbözik a maitól. Jézus először is tanítványokat gyűjt. A tanítványok köre különböző elkötelezettségi szinten veszik körül. Ott van Péter, Jakab és János, azután a „tizenkettő” és a „hetvenkettő”, végül az „ötezer” és a „nép”. A tanítványok már a korai stádiumban is küldetést kapnak, Jézus „szakmai gyakorlatra” küldi őket.

„Ezután magához hívta a tizenkét tanítványát. Hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat, és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt. Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!” Gyógyítsatok meg betegeket, támasszatok fel halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket. Ingyen kaptátok, ingyen adjátok. [ApCsel 8,20;  2Kir 5,16] (Mt 10,1-8)

 „Miután összehívta a tizenkettőt, erőt és hatalmat adott nekik minden ördög felett, és a betegségek gyógyítására. Aztán elküldte őket, hogy hirdessék az Isten országát, és gyógyítsanak.” (Lk. 9,1-2)

 „Ezek után az Úr szolgálatba állított másokat is, hetvenkét tanítványt, és elküldte őket maga előtt kettesével minden városba és helységbe, ahova menni készült. [2Móz 24,1] Gyógyítsátok az ott lévő betegeket, és mondjátok nekik: Elközelített az Isten országa.” Lk. 10,1-2

 Tudjuk azt is, hogy a tanítványok között is megoszlottak a feladatok, hiszen van aki a pénzt kezeli…, de az ősegyházban az apostolok világosan tanítanak, hogy:

 „És ő „adott” némelyeket apostolokul, másokat prófétákul, ismét másokat evangélistákul, vagy pásztorokul és tanítókul, hogy felkészítse a szenteket a szolgálat végzésére, a Krisztus testének építésére, míg eljutunk mindnyájan a hitnek és az Isten Fia megismerésének egységére, a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra, hogy többé ne legyünk kiskorúak, akik mindenféle tanítás szelében ide-oda hányódnak és sodródnak az emberek csalásától, tévútra csábító ravaszságától; hanem az igazsághoz ragaszkodva növekedjünk fel szeretetben mindenestől őhozzá, aki a fej, a Krisztus. Az egész test pedig az ő hatására egybeilleszkedve és összefogva, a különféle kapcsolatok segítségével, és minden egyes rész saját adottságának megfelelően működve gondoskodik önmaga növekedéséről, hogy épüljön szeretetben. [Kol 2,9]” (Ef. 4, 12-16)

 „Hogy van hát atyámfiai? [rész 11,18. 20.] Mikor egybegyűltök, mindeniteknek van zsoltára, tanítása, [rész 12,8. 9. 10.] nyelve, kijelentése, magyarázata. Mindenek épülésre [Eféz. 4,12.] legyenek. Ha valaki nyelveken szól, kettő vagy legfeljebb három legyen, mégpedig egymás után; és egy magyarázza meg: Ha pedig nincsen magyarázó, hallgasson a gyülekezetben; hanem magának szóljon és az Istennek. A próféták pedig ketten vagy hárman beszéljenek; és a többiek ítéljék meg. De ha egy másik ott ülő vesz kijelentést, az első hallgasson. Mert egyenként mindnyájan prófétálhattok, hogy mindenki tanuljon, és mindenki vigasztalást vegyen.” (1 Kor. 14, 26-31)

 Az apostoli tanítás világos, a gyülekezetben mindenkinek van/legyen szolgálata. Az élő gyülekezet pedig nem statikus, hanem dinamikus, a tanítványoknak apostollá kell fejlődniük, a kiskorú keresztényekből érett szolgálóvá kell fejlődnie minden hívőnek. A mai gyakorlatban azonban 30-40 éves templomjáró, gyülekezeti élet után is a tanítvány megmarad tejecskén élő kiskorú kereszténynek, akit mindig tanítani kell, és nincs az Isten Lelkétől nyert vezetettsége. Ez egy mindenkinek kényelmes állapot. A pásztor felel mindenért, nem kell törni magunkat, ráadásul alkalmi feladatok elvégzése után az a benyomásunk, hogy mi jó keresztények vagyunk.

 A katolikus gyakorlatra jellemző, hogy sokan megragadnak a felszínnél. Vallási érzelmeik megnyugvást nyernek képek és szobrok miliőjének világában, és a szimbólumok világán nem látnak túl. Nem az élő Jézussal való találkozást keresik a jelek világa mögött, hanem a megnyugvást. (És ez a megnyugvás sokszor hamis, mert gátol az Istennel való eleven életben.) Leragad a tekintet a Názáreti Szűz képmásának a szemlélésén, és nem tekintenek Jézusra, akire az Édesanya is mutat. Olyan ez, mint amikor figyelmünk édeskésen elidőzik egy-egy fénykép nosztalgikus emlékén, de az eleven kapcsolatot már nem keressük, mert kiforgatna minket kényelmes életmódunkból.

Őrizzük az apostoli hit igazságát, energiánk nagy részét ez emészti el, a tanúságtétel kihívásaira pedig már nincs elég erőnk. Jézus nem struktúrák megmentésére hívott, hanem a „lelkek” megmentésére, életek felszabadításáéra a bukott élet nyomorúságai alól. Világosan kell látni, hogy nem csak a hitre még nem jutott, istenkereső embereket kell evangelizálni, nem csak nekik kell tanúságot tennünk, hanem az ún. vallásos emberek sokaságának is, akiknek nincs élő istenkapcsolata, még nem fogadták be Jézust életük Urának és Megmentőjének, vagy már elhagyták Őt. A „keresztények” jelentős részét újra kell evangelizálni. Istenről a teológiákon sokat tanulhatunk, de ettől nem válunk Krisztus tanúivá. Megtérésre és Isten szabadítására van szükségünk!

Létrehozva 2011. május 20.