A diktatúra idején, a “föld alatti egyházban” életerős lelkiségi mozgalmak bontakoznak ki, nagyszámú kisközösség jött létre. Ezek ma is jelentős erőforrásai a magyar egyháznak. Az egész magyar egyház ügye, hogy ezek a közösségek és mozgalmak, megtalálva új helyüket az egyházban, tovább fejlődjenek és növekedjenek.

Érezhetően megnőtt a világiak küldetéstudata és aktivitása. Sok civil hallgató tanul hittudományi főiskolákon és a hitoktatói tanfolyamokon. A végzettek nagy része szolgálatokat is vállat az egyházban: egyre többen vannak, akik teológiai végzettség nélkül, szabad idejükben, heti néhány órában segédkeznek a plébánián. Nemcsak gazdasági, adminisztratív feladatokat látnak el, hanem kifejezetten lelkipásztori teendőket is vállalnak: jegyesekkel foglalkoznak, közösséget vezetnek, betegeket látogatnak, stb. Azon kívül, hogy az evangelizáció számára jelentős munkaerőtöbbletet jelentenek, új szemléletmóddal, új módszerekkel is gazdagítják a lelkipásztorokat.

(…) mondhatjuk, hogy magyar egyházunk ma missziós helyzetben van. Kis létszámú és elöregedett papsággal, növekvő számú és aktivitású világi munkatársakkal, hiányos, de már kialakulófélben lévő intézményrendszerrel, rossz anyagi-tárgyi feltételek között keressük a választ egy elvallástalanodott társadalom kihívására. Részletesen kidolgozott, átfogó missziós-programunk még nincs, de szolgálatunk legfontosabb alapelveit már meg tudjuk fogalmazni magunknak. Ezek:

(…) Egyszerre két irányban kell lépnünk. Élő közösségeket kell kialakítanunk az egyházon belül, de hallatnunk kell szavunkat kifelé is, meg kell szólítanunk a kívülállókat is.

(…) Közösségi lelkipásztorkodásra kell törekednünk, ugyanakkor nagyon személyesnek kell lennünk, minden egyes emberhez külön-külön is meg kell találnunk az utat.

(…) A meglevő plébániai hálózatra kell építenünk, de fel kell használnunk azt a nagy lehetőséget is, amelyet a különböző lelkiségi mozgalmak és kisközösségek jelentenek az evangelizáció számára.

– Nem az a célunk hogy a roskadozó népegyházi formákat restauráljuk, hogy valami “nosztalgia-egyházat” próbáljunk visszaállítani, hanem az, hogy a II. Vatikáni Zsinat szellemében, a jövő felé tekintve egy megújult, közösségi egyházat építsünk.

– Szolgálatunkban egyaránt felhasználjuk a múlt, és a mai nyugati egyházak tapasztalatait. Mégis alapvetően a helyi valóságból kell kiindulnunk.

Tudomásul kell vennünk a tényeket; el kell fogadnunk egyházunk jelenlegi kisebbségi helyzetét. Ez megóv bennünket attól, hogy légvárakat építsünk és hamis illúziókat kergessünk.

Tudatára kell ébrednünk, hogy az egyéni “partizán-akciók” ideje elmúlt, a jövő az összehangolt, tervszerű lelkipásztorkodásé. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy ne adjunk szabad utat a Lélek indításainak.

Meg kell tennünk minden emberileg megtehetőt, de nem szabad elfelejtenünk, hogy az egyház építése a benne működő Szentlélek műve.

(Dobos László: Világiak a plébániai lelkipásztorkodásban c. írása alapján)

Létrehozva 2017. június 27.