A szenvedés örömmé válik
“Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, mint aki életét adja barátaiért” (Jn 15,13)
Auschwitz… Haláltábor… 1941. Egy fogoly megszökött, helyette 10 társának kell a szörnyű éhségbunkerben meghalnia. Az egyik elítélt felkiált: “Mi lesz a családommal?!”… Ekkor kilép a sorból egy fogoly.
A parancsnok revolvert ránt: “Mit akarsz?” – “Szeretnék meghalni helyette” – válaszolja az. “Ki vagy te?” – “Katolikus pap.” – És Kolbe atya engedélyt kap, hogy éhen haljon társa helyett… A bunkerből, ahonnan máskor az éhen halók kínos nyögése és üvöltése hallatszott, most napokon át ének- és imádságfoszlányok szűrődnek ki…
A kereszténység történelmében se szeri se száma a hasonló eseteknek, amikor valaki életét adta egy másik – számára sokszor ismeretlen – emberért. A német internálótáborokban is többen voltak, akik Kolbe atyához hasonlóan felajánlották életüket egy-egy halálra ítélt helyett. Ismertebb például a francia Erzsébet nővér esete. – Hasonló elszántság élt a középkorban pl. a “fogolykiváltó” rend tagjaiban. E szerzetesrend a XIII. sz.-ban alakult azzal a céllal, hogy a török rabszolgaságba jutott keresztényeket kiváltsák. A közösség tagjai fogadalmat tettek, hogy végső szükségben magukat is cserébe adják a rabokért. Az adatok szerint több, mint százezer foglyot váltottak ki (köztük magyarokat is). Néhány ezren véglegesen ott maradtak valaki helyett rabszolgának…
Minden ember érzi az önfeláldozás nagyságát. De keveseknek van rá bátorságuk. Honnan merített sok keresztény erőt ahhoz, hogy életét adja számára ismeretlen emberekért?
Az egyház történetében még több olyan személyt ismerünk, akik lelkükben ajánlották fel szenvedéseiket, életüket Istennek másokért. Voltak közülük, akik felajánlásuk szellemében egy életen át vezekeltek, önmegtagadást vállaltak: mint pl. Árpád-házi Szent Margit tette – a magyar népért. – Mások felajánlását Isten konkrétan is elfogadta, mint pl. Salkaházi Sáráét. – Ő 1943-ban felajánlotta Jézusnak életét a háború üldözötteiért. Kérte, hogy Jézus fogadja el azt a szenvedők helyett. Közben üldözött zsidókat rejtegetett, segített, szöktetett. 1944-ben a nyilasok fölfedezték működését. Karácsony napjaiban lelőtték, testét a Dunába dobták. Nyugodtan ment a halálba, hiszen Jézussal önként vállalta azt.
Boldog Apor Vilmos győri püspököt 1944-ben az orosz katonák lőtték le, mert a pincéjükben rejtőző nőket védelmezte.
Sok emberben él a vágy, hogy szenvedést vállaljon át távoli vagy közeli szeretteitől, de nem tartja azt lehetségesnek. A keresztények élete viszont erről a hitről tanúskodik. Vajon valóban átvállalhatjuk mások szenvedését?
A tanítás elolvasható itt.
Létrehozva 2012. augusztus 23.