„Tegyétek fel az üdvösség sisakját, és ragadjátok meg a lélek kardját, vagyis az Isten szavát.” (Ef 6,17)

Egy mezőn voltam, éjszaka. Nem voltam egyedül, de nem tudtam kivenni az arcokat, csak a hold halvány sugarai törték át a sötétséget. Hirtelen a semmiből valami ellenséges erő a földre döntött, nem tudtam védekezni.

Gyűlölet áradt a tarkómra. Félelem szorította össze a szívemet. Meghallottam Isten suttogását, azt mondta, hogy az Ige az egyetlen reménységem.

Annak ereje megvéd a gonoszságtól. Ahogy az csak egy álomban történhet meg, hirtelen ceruzányira zsugorodtam. Rávetődtem egy nyitott bibliára, összefogtam néhány lapját, és minden erőmmel tépni kezdtem. Ahogy szakadtak ki, a lapok rám hajoltak, s körém tekeredtek. Ott voltam, tetőtől talpig Isten szavába göngyölve. Abban a pillanatban, az arctalan ellenség eltűnt. Vadult vert a szívem, ahogy felébredtem, s ránéztem a világító számlapra a sötétben, 3 óra volt.

Egymást kergették a gondolataim, próbáltam felfogni, mi történt. Tudtam, hogy biztonságban fekszem az ágyamban, de még mindig az előző jelenet hatása alatt remegtem. Ellenállhatatlan vágyat éreztem az imádkozásra, s a következő órát Jézussal töltöttem. Félelmek, fájdalom, vágyakozás csordult ki a szívemen. Egy idő múlva felszabadulás és béke mosta át a lelkemet, olyan, amilyet már nagyon régen nem éreztem.

Egy ideje lelki csatározásokat vívtam a családommal. Az elmúlt évben egyik csapás jött a másik után. Ahelyett, hogy a valódi okokat kerestem volna, az egészet az „életre” fogtam. Isten rávezetett, mintegy álmomban, hogy elnyomás alá kerültünk. Megláttatta velem, hogy anélkül, hogy tudomásom lett volna róla, a csalódások, neheztelések, a stressz súlya alatt vergődve próbáltam előre haladni. Valaki megbántott, akit szerettem, s az ebből adódó negatív érzelmek, az idegesség, az életem eseményei miatti csüggedés mind-mind falat építettek közém és Isten közé. Belefáradtam a látszólag hiábavaló imádkozásba.

Érzelmeim beárnyékolták hitemet, és saját fegyvereimmel próbáltam harcolni, ahelyett, hogy Isten bölcsességét kerestem volna. Ezzel aztán lehetőséget adtam az ördögnek, hogy megvesse lábát a lelkemben. Annyi időt fordítottam az életemre és az érzelmeimre, hogy észre sem vettem, mennyire elhanyagolom Isten Igéjét és igazságát, ami szabadulást hozhatott volna. Magányosnak éreztem magam, pedig Isten nem mozdult mellőlem. A tudatom mélyén továbbra is tudtam, hogy csak Neki van ereje kiszabadítani engem az elnyomásból.

Ezzel az álommal Isten felnyitotta a szememet, rámutatott, hogy nem a megfelelő fegyverzethez nyúltam a hadakozásban. Az Ő Kardjára (Igéjére)* volt szükségem, hogy kitörhessek a stressz és elnyomás alól, ahogy mai igénk is rámutat. A győzelemhez az kell, hogy Jézussal töltsem az időt, az Ő Szavát válasszam fegyveremül – nemcsak az élettel szemben, hanem az ellenséggel szemben is, aki el akarja rabolni a lelkemet. Isten sosem hagy minket magunkra a küzdelemben. Igéje gyakran emlékeztet, hogy a harcot Ő vívja, de mi odaállhatunk mellé, magunkra öltve ígéreteit, tudva, bízva, hogy Ő a Védelmezőnk, aki halálig küzd a gyermekeiért. Ami azt illeti, ezt már meg is tette.

Uram, szabadíts meg, az ellenségtől, aki fogva tartja a szívemet. Bocsásd meg oktalanságomat, hogy azt hittem, magam is megvívhatom ezt a harcot, segíts magamra öltenem a fegyverzetet, amit Igédben kínálsz. Lépj közbe, ha az élet és a körülményeim szorongatnak, és vezess győzelemre, kérlek. Jézus nevében, Ámen.

*angol szójáték: his Sword – kardja; his Word – Igéje (ford. megj.)

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2012. augusztus 15.