Hadd tárjam elétek testvéri módon a szívemet. Félek, hogy a sokféle elismerés észrevétlenül elfelejteti velünk az “egy szükségest”. Ma már nem kétséges a hierarchia iránti hűségünk. Mindannyian szeretjük az Egyházat, szolgálni akarjuk. Ez nem vitás. A kérdés az: “Mi a mi küldetésünk az Egyházban” “Az asztal szolgálata” – ahogyan az Ap.Csel. mondja – vagy az ima és az Ige szolgálata? (ApCsel 6,2-4)

A Megújulás kezdetén sok világi hivő örvendezett, hogy végre nem csak találkozók szervezésével, nem csak plébániai szabadidős foglalkoztatással segíthetik az Egyház életét. A mi szolgálatunk, amit küldetésül kaptunk prófétai szolgálat. E nélkül nincs értelme a Megújulásnak. Hiszen sok mindent tesznek az emberek, mégpedig jól. A mi szolgálatunk kicsiny, de nélkülözhetetlen. Prófétai szolgálat nélkül az Egyház elernyed, s üzenete nem járja át a szíveket.

Mit értek prófétaságon? Azt, amiről Pál apostol beszél:
“Ha azonban valamennyien prófétálnak, és belép egy hitetlen vagy avatatlan, annak mindenki a lelkére beszél, azt mindenki megítéli, szívének titkai nyilvánvalóvá lesznek, úgyhogy arcra borulva imádja Istent és megvallja: “Valóban köztetek van Isten”. (1Kor, 24-25).

Mindannyian emlékezünk még a kezdeti időkre, amikor ha egy karizmatikus csoport elkezdett imádkozni, még a kívülállók is, a fotósok, TV-sek, újságírók – még a kövek is megéreztek valami természetfelettit. S most? Vajon nem igaz, hogy egyre inkább hasonlóvá válnak találkozóink a többi egyházi rendezvényhez? Vajon egy mozgalom akarunk lenni az Egyházban a többi között? A hierarchiának joga van arra, hogy kívánja, találjuk meg a helyünket a kánonilag elfogadható határok között. Joguk van arra, hogy besoroljanak bennünket a többi egyházi mozgalom közé. A kérdés az, hogy feladtuk-e hogy úgy gondolkodjunk, a többi mozgalmakhoz hasonlóan, önmagunkról, hogy olyan erő vagyunk az Egyházban, mely egyre szélesebb körben érezteti a hatását?

Az Egyház múltbeli tapasztalata azt mutatja, hogy ilyen módon vesztették el erejüket a szerzetesrendek, veszítették el eredeti karizmájukat, s ezzel együtt életerejüket is. Tehát a kérdés nem a belenövés a közösségbe és a más egyházi mozgalmakkal való együttműködés. Ezt maga a Pápa is ajánlotta és a karizma természetéből adódik, hogy elismerjük és elfogadjuk az ugyanabból a Lélekből fakadó dolgokat.

Azonban amennyire csak lehet, meg kell őrizni a Megújulás szellemiségét és újdonságát, s ez nem abban áll, mintha egy mozgalom lenne, egy alapítóval, szabályzattal és saját lelkiséggel, hanem abban, hogy friss kegyelem az egész Egyház megújítására.

Én magam nagyon hálás vagyok azoknak a testvéreknek, akik éveken át azon fáradoztak, hogy megalapozzák a hierarchiával való kapcsolatot, megbízható együttműködést, aminek ma már látjuk a gyümölcseit. Ez kétségtelen nagy érték.

A kérdés, mit kezdünk most ezzel az elismertséggel? Mire használjuk fel? Engedjük, hogy a fejünkbe szálljon a siker, és szem elől tévesztjük mi volt Isten terve a Megújulás elindításával? Meg van ennek a veszélye. Vagy, arra használjuk fel, hogy a prófétai dimenzió egyre jelenvalóbbá váljon az Egyházban? A kezdetekkor valaki azt mondta, hogy a Megújulás célját egy mondatban össze lehet foglalni: “Visszaadni a hatalmat Istennek!” Hát jobban, mint valaha eszünkbe kellene tartani ezt a kijelentést.

1992-ben, Mexikóban Amerika felfedezésének 500 éves évfordulójára emlékezve lelkigyakorlatot tartottunk, 1700 pap, 70 püspök volt jelen Latin Amerikából. Szentmise alatt, szentáldozás után imádkoztunk a Szentlélek új kenetéért. Valóban pünkösd-esemény volt ez. Püspökök és papok térdeltek le, és világiak imádkoztak értük kézrátétellel. A homiliában arról beszéltem, hogy az Egyháznak prófétákra van szüksége. Most egyedül ültem, a közbenjáró testület mögött. S egy fiatal pap odalép hozzám, letérdel, és azt mondja: „Áldjon meg Atya! Isten prófétája akarok lenni.” Beleborzongtam, láttam, hogy komolyan gondolja, valóban Isten szólítja őt. Megáldottam, s csendben elment.

Milyen nagyszerű zárása lenne a Nagy Jubileumi Találkozónak: Menjetek haza testvérek, ezzel a döntéssel a szívetekben: „Isten prófétája akarok lenni.”

Raniero Cantalamessa: Mária az Egyház tükre
A szerző kapucinus szerzetespap, 1980-tól a Pápai Udvar szónoka, ugyanebben az évben otthagyja az egyetemi katedrát, hogy teljesen az igehirdetésnek szentelje magát a világ különböző országaiban, elmélyült ökumenikus érzékenységgel. „Ami előttünk áll, az egy nagyon egyszerű és nagyon gyakorlati útmutatás, egy olyan lelkigyakorlat, amit Mária vezet.”

Megrendelhető: a Sarutlan Kármelita Nővéreknél >>

Létrehozva 2011. május 19.