Megszabadulni a régi viszály maradványaitól

Első feladatunk szerintem abban áll, hogy megszabaduljunk az elmúlt polémiák maradványaitól.  Egyre inkább meg vagyok győződve arról, hogy az ökumenikus párbeszédet bizonyos régi ellentétes álláspontok terhelik meg, amelyek létjogosultságukat nagyobbrészt elveszítették, amelyek azonban a sztereotípiák és „jelszavak” szintjén továbbélnek. Mondok egy példát: Az ellentét a hit és a cselekedetek között. Alig érinti az ember ezt a témát, máris kiváltja a katolikusok és a protestánsok között az álláspontjuk szinte kényszeres bizonygatását, majdnem úgy, mintha a dolog még teljesen vitatott lenne. A Katolikus Egyház és a Lutheránus Világszövetség alapvetően egységre jutottak a hit által való megigazulás tanáról, de sokhelyütt úgy beszélnek erről, mintha még mindig ez lenne a nagy és megkülönböztető tényező a két egyház között.

Ha alaposan megvizsgáljuk, észrevesszük, hogy mennyivel közelebb állunk egymáshoz valójában, mint a megfogalmazásaink szintjén. A hit – tettek ellentéte ma alapjában véve látszatprobléma, amelyet főként a történelmi polémia tart fenn. A jó cselekedetek hit nélkül nem „jók” és a hit a jó cselekedetek nélkül nem valódi hit. Elegendő, ha a „jó cselekedetek” alatt nem csak búcsúkat, zarándoklatokat és jámbor ájtatossági gyakorlatokat értünk – ahogy ez Luther idejében sajnos volt –, hanem sokkal inkább a parancsok megtartását, különösen is a szeretet parancsának teljesítését. Jézus azt mondja, hogy az utolsó ítéleten egyesek ki lesznek zárva az Isten Országából, mert nem ruházták fel a mezítelent és nem adtak enni az éhezőnek – csupa olyan, amit az Újszövetség „jó cselekedeteknek” nevez. Tehát nem a jó cselekedetei által menekül meg az ember, de nem menekül meg a jó cselekedetek nélkül sem. De ezt nem csak a katolikusok hiszik; ezt hiszi és hirdeti minden keresztény.

 Ezeket az ellentétes álláspontokat legyőzni nem jelenti azt, hogy lemondunk a saját identitásunkról. Bizonyos alkalmakkal én magam, katolikusként intéztem felhívást a lutheránus testvéreimhez, hogy az egyházban maradjon eleven a hit általi megigazulás hirdetése; mert mindannyiunknak szüntelenül szükségünk van ennek kritikus intésére.

A hit ökumenizmusának fejlesztése

A leglényegesebb hozzájárulás, amit a pünkösdi, evangéliumi és karizmatikus mozgalom az egység ügyéért tenni tud, nézetem szerint mégis valami más: méghozzá az, hogy kifejlessze a hit ökumenizmusát. A következőre gondolok: két módja van az ökumenizmusnak: a hit ökumenizmusa és a hitetlenség ökumenizmusa. Az egyik egyesíti mindazokat, akik hiszik, hogy Jézus az Isten Fia és hogy Isten Atya, Fiú és Szentlélek; a másik azokat egyesíti, akik csak arra szorítkoznak, hogy ezeket a dolgokat „interpretálják”, jobban ápolják a hermeneutikát (írásmagyarázatot), mint a hitet. Ebben az esetben legfeljebb annyi érhető el, hogy azért hiszi mindenki ugyanazt, mert senki nem hisz semmiben. (ha a  „hitet” teljes terjedelmében értjük, szubjektíven és objektíven).

Akkor járulunk hozzá a magunk részével a hit ökumenizmusához, ha közösen megvalljuk, hogy Jézus az Úr. Némelyek manapság azt gondolják, hogy lehetséges, sőt szükséges lenne lemondani Krisztus egyedüliségéről, hogy elősegítsük a párbeszédet a különböző vallások között. Nos, Jézust „Úrnak” vallani éppen azt jelenti, hogy hirdetjük az ő egyedüliségét, egyedülállóságát. Szent Pál írja: „Mert ha vannak is úgynevezett istenek, akár az égben, akár a földön, amint sok isten van és sok úr, nekünk mégis egy Istenünk van, az Atya, akitől minden van, s akiért mi is vagyunk; és egy az Urunk, Jézus Krisztus, aki által minden van, s aki által mi is vagyunk.” (1 Kor 8, 5-6)

Az apostol ezeket a szavakat egy olyan pillanatban írta, amikor a – kicsiny és épp csak megszületett – keresztény hit egy olyan világot látott maga körül, amelyet hatalmas és tekintélyes kultuszok és vallások uraltak. A bátorság, amely ma ahhoz kell, hogy higgyük, hogy Jézus az „egyetlen Úr”, semmiség ahhoz a bátorsághoz képest, amelyre akkoriban szükség volt ehhez. Azonban a „Szellem (Lélek) hatalma” csak annak adatik meg, aki Krisztust ebben az erőteljes értelemben „Úr”-nak vallja. Mindenesetre ez az én tapasztalatom. Csak miután teológusként elhatároztam, hogy mindent, valóban mindent, intellektuális téren is, Jézus Krisztusra, mint „egyetlen Úrra” teszek fel, csak akkor kezdtem felismerni, mi a „Szellem ereje”. Ez valami, amit úgymond kézzel megfoghattam. És hiszem, hogy az mindenkinél így van.

Nem kell hosszú idő ahhoz, hogy észrevegye az ember, hogy ez az „erős” hit Jézus Krisztusban nem kárára válik a más vallásokkal való párbeszédnek, hanem éppenséggel elősegíti azt. Valóban „vallásos” párbeszéddé teszi, amelyben a hit a legfontosabb és Istent nem rendeljük alá tisztán emberi érdekeknek, akármilyen emelkedett érdekek legyenek is azok.

A fundamentalizmus elkerülése

A hívő ökumenizmushoz való hozzájárulásunkat azonban komolyan veszélyeztetheti, ha nem sikerül elkerülnünk a fundamentalizmust. Itt is szükséges a megkülönböztetés. Két fajtája van a fundamentalizmusnak, egy rossz és egy jó. A fundamentalizmus jó, ha azt a hit alapvető dolgaihoz való visszatérésként értjük (Back to the basics!). Úgy tűnik számomra, hogy ez a gondolat az Alpha kurzusok alapja, legalábbis Nicky Gumbel testvér könyveiből ítélve. 

Az értéktelen fundamentalizmus az, amelyet inkább letterizmusnak kellene neveznünk: az írást egészen betű szerint, anyagiságában nézni, anélkül, hogy kicsit is utánagondolna a kontextusnak, a irodalmi műfajoknak, azaz röviden: anélkül, hogy figyelembe venne egy egészséges „hermeneutikát” (írásmagyarázatot). Ez számomra azt jelenti, hogy ignorálja a szellemet és észrevétlenül visszaesik a betűkbe. Erre az esetre is érvényes, hogy „a betű öl” (2 Kor 3,6). Megöli az üzenet erejét. Az az ember, akinek van bizonyos kultúrája és kritikai igénye, csak elutasíthatja az olyan üzenetet, amely a hit védelmének zászlaja mögé bújva nyíltan ellentmond az értelemnek és a józan észnek. Ilyenkor könnyen megesik, hogy a hit semmitmondóvá válik, ha nem is az egyes ember számára, de legalábbis a társadalom számára. Igaz, hogy Isten megzavarja a bölcseket a bolondsággal, de nem ezzel a „bolondsággal”!

Ökumenikus szellemiség

Magam személyesen néhány éve hívást érzek egy ökumenikus szellemiség kifejlesztésére, amely a teológiát és az ökumenikus gyakorlatot támogatni hivatott. Ökumenikus szellemiség alatt az Isten Igéjének olyan olvasatát értem,  amely nem egyedül és főként a hirdetésre irányul, hanem a Lélekben való élet saját személyes növekedésére; más szóval a saját gyógyulásunkra. Annak a hirdetésnek, amelyet nem támaszt alá az életünk példája, kevés az esélye az emberek meggyőzésére. „A mai embernek nagyobb szüksége van tanúkra, mint tanítókra”, ahogy VI. Pál találóan mondta.

Ezt az ökumenikus szellemiséget annak kellene jellemeznie, hogy képes összekötni az aktuális karizmatikus indíttatást (inspirációt) és a múlt hatalmas keresztény örökségét; képes a hagyományt újra felfedezni annak fényében, amit a Lélek a mi századunkban véghezvitt. De nem csak a saját tradíciót, hanem más egyházakét is. Nemrég írtam egy könyvet, amely most Németországban „Jöjj, alkotó Lélek!” címen jelent meg. Úgy szerkesztettem, mint egy „háromszólamú” éneket a Szentlélekről, és a három szólam a katolikus, az ortodox és a protestáns.

Létrehozva 2020. július 31.