I. Az ima első feltétele: hogy kezdj el másokért élni.
II. Naponta biztosíts magad számára 10-15 perc csendet. (Sokak tapasztalata, hogy erre legmegfelelőbb az este, amikor már nyugalom van, de nem vagy még túl fáradt.)

A csendben először is éld át végtelen vágyadat, keresésedet (amelyekről a 3. rész beszélt). Éld át éned végtelenbe nyúló magányát és megértésvágyát. Élj át mindent, amiről az előbbiekben elgondolkoztunk: elsősorban a lélektannak azt a megállapítását, hogy az ember olyan, mint a feltárhatatlan, titokzatos mélységeket rejtő kút. Idézd fel ismét azokat a pillanatokat, amikor a kút felkavarodott benned, s oly félelmetesen nem értetted magadat. S ebben az önmagaddal való őszinte szembenézésben fogod megsejteni, hogy kicsoda számodra Isten: a Végtelen Szeretet és Megértés, aki éned legbensőbb titkáig lát. A végtelen Tudás, aki a felkavarodott “kút” beláthatatlan örvényeit is ismeri és megérti: megért akkor is, ha te magad sem érted magadat.
“Óh boldog az, kinek van Istene – írja József Attila – mert rajta van a Mindenség szeme /s elnézi őt, az öröklét lakosát” (Óh boldog az).
Az imádkozó emberben ez a legnagyobb emberi nyugalom és boldogság él: A mindenséget kezében tartó Végtelen Valaki törődik velem, “rajtam tartja szemét”, szeret és megért engem. Ez a nyugalom csillant fel pl. Tóth Árpád költészetében élete vége felé. A sírásnak és szomorúságnak költője ekkoriban már életének jelentős részét tüdőszanatóriumban tölti, s tisztában van közeli halálával. Verseiben mégis ekkor jelenik meg egy egészen új szín: a nyugalom és derű, mert ekkor ébred rá, hogy Valaki “néz” rá is, hogy Valaki, aki mindenkinél hatalmasabb, kezében tartja sorsát. – “Fekszem megadva békén, resten” – írja a szanatóriumban, és rögtön meg is okolja eddig ismeretlen nyugalmát: – “Néz rám a végtelen esten – Tünődve sorsomon az Isten” (Új tavaszig vagy a halálig).
Az imádságban tehát először azt tudatosítom, hogy Ő néz engem, de ebben már az is benne van, hogy én “visszanézek” , hogy én is nézem őt. S itt – bizonyára önként – meg kell indulnia a párbeszédnek.
Aki kezdő az imádkozásban, talán így beszélhet mint a francia költő, J. Superville:
Lám azon kapom magam, hogy hozzád intézem szavam
én Istenem, aki azt sem tudom még, hogy vagy-e,
és suttogó templomaid nyelvét nem értem…
…Nem hiszek benned Istenem, mégis szeretnék
beszélni veled… (Imádság az Ismeretlenhez)
Vagy talán ilyenkor már ne azt mondd, hogy “nem hiszek”! Inkább ezt: “Most már tudom, hogy létezel… Azt is tudom, hogy szeretsz engem. De nagyon nehezemre esik szólnom Hozzád, mert eddig azt sem hittem, hogy vagy. Most ellenben taníts meg arra, hogy tudjak beszélni Veled. Segíts, hogy ezentúl napról napra gondoljak Rád; Rád, aki állandóan gondolsz rám, állandóan “nézel rám”… Jöjj a lelkembe, tölts be engem önmagaddal!”
Az ilyen akadozva induló ima már a legigazibb imádságok közé tartozik. S aki egyszer elkezdte a párbeszédet, az rövidesen megtalálja a hangot, s annak csakhamar egész élete megtelik egy színnel és gazdagsággal, mert minden esemény mögött megérzi a személyes Szeretet sugárzását, Isten jelenlétét. – “A sivatag is szép – írja S. Exupery a Kis Hercegben – mert valami csöndesen sugárzik… Az teszi széppé a sivatagot, hogy valahol egy kutat rejt… Igen, akár egy házról van szó, akár a csillagokról, akár a sivatagról; ami széppé teszi őket, az láthatatlan.” – Az imában e láthatatlan világgal találkozik az ember; – a szeretet világával: magával a Szeretettel. Ez a szeretet – Isten jelenléte – tudja az élet legsivárabb sivatagait is sugárzóvá tenni.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2012. július 1.