Az eddigiek alapján az olvasó megkérdezheti: miért olyan fontos számomra az Istentől jövő öröm, az élmény, a tapasztalat? A krisztusi élet nem érzelmeken alapul, hanem kitartó, áldozatos cselekvésen. Alapelv a lelki életben, hogy az isteni „vigasztalás” nem célja az imádkozásnak és az erénygyakorlatnak. A cél: Isten akaratának teljesítése. Ezt kell tennünk, akár örömöt jelent, akár fájdalmat, akár könnyen megy, akár nehezen. Nem gyerekes dolog hát az élmények számontartása?

A kérdés jogos, és elvi régiókban mozog. Minek kell fölfognunk a keresztény istenközösséget: hozzáférhetetlen transzcendens háttérnek, amely ott rejlik erőfeszítéseink mögött, vagy tapasztalatunkba behatoló történésnek, amely tükröződik érzékelésünkben, megjelenik embervoltunk külső megnyilvánulásaiban is? Van-e kézzelfogható Szentlélek-megtapasztalás, és milyen helyet foglal el a krisztushívő életében? Szembe kell néznünk ezzel a kérdéssel, mert a karizmatikus megújulásról a legkülönbözőbb vélemények vannak forgalomban, s a kritikus hangok olyan teológiára hivatkoznak, amely a Szentlélek működését egy tapasztalatunkon túli szférába igyekszik száműzni. Döntő érvekre támaszkodik-e ez a teológia? Vagy inkább – előítéletekre?

Prohászka kérdése

Templomainkban százával és ezrével veszik a bérmálkozók a „Szentlélek ajándékának jelét”. Mi katolikusok hittel valljuk, hogy ez a cselekmény a Szentlélek valóságos közlése. Benne ugyanaz az erő működik, amely az első jeruzsálemi Szentlélek-áradásban kiömlött a tanítványokra. Mégis, bérmálkozóink nem kezdenek nyelveken szólni, nem lobbannak lángra, nem hirdetik Isten nagy tetteit. Miután vették a Szentlélek kegyelmét, hogy hitüket állhatatosan éljék és bátran megvallják, többnyire elmaradnak a vasárnapi szentmisékről is. Ha ezt a hiányt szóvá tesszük, ilyen megnyugtatásokat kapunk: „Nem tudhatod, mi játszódik le abban a lélekben.” Vagy: „Az a baj, hogy nem adunk nekik konkrét feladatokat.” Ezek azonban kitérést jelentenek a döntő probléma elől: miért van az, hogy az első pünkösd lángra lobbantotta a tanítványokat, a mai bérmálás pedig nem lobbantja lángra? Így normális? Ha a Szentlélek kegyelme csak rejtett erő, amely külsőleg nem tapasztalható, akkor a helyzetet normálisnak tekinthetjük: nem tapasztaljuk, mert ez nem is lehetséges. Az a teológia, amely a Szentlélek működését kizárja a tapasztalat övezetéből, összhangban áll azzal a lelkipásztori magatartással, amely a megbérmáltak hitvallás nélküli életét lényegében normálisnak fogadja el, legföljebb jobb lélektani megközelítést vagy tökéletesebb szervezést hiányol.

Prohászka Ottokárnak más volt a véleménye. 1914. május 4–én ezt írta naplójába: „A bérmálás hónapja. Szeretem s imádom a Szentlelket, s úgy szeretném kiszolgáltatni a szentséget, hogy viharozzanak s tüzet fogjanak a lelkek. Lélek-gyújtás, pünkösdi tűz, új világalakítás: ez a bérmálásnak az intenciója… Ha az intenció megvan, akkor a tűznek gyúlnia, az égési rohamnak kitörnie kell. Ha tavaszkor a kertben égetem az orgona- s bodza, galagonyaágakat, s a tűz ‘megfogamzik’, mily ropogó s pattogó erőszakkal nyilal föl; ez a Lélek képe. No, de mi égjen? Mi égjen? Itt a baj… Jaj, Uram, ez a nyugati kultúra az anyagiasság pondrója; azt bámulja, a pénzt, s a nemi viszketeget s dürrögést kergeti… Mindig gyújtani szeretném a lelkeket, s nem akarom csak rájuk hárítani a sacramentum hatálytalanságának okát; nem, nem! Az apostolok ráadták a Lelket arra, akit bérmáltak, s a LéIek gyújtott, nem kérdezte a keresztényt, hogy akar-e égni. Hát mikor Japánban vagy Indiában a tűzön átmennek fél méter vastag izzó parazson, s meg nem égnek! Ahogyan ott lekötik a tűz erejét, hogy ne égesse a lábakat, akár piszkos, akár tiszta emberek lábai: úgy itt ki kellene gyújtani a tüzet, hogy égessen lelket, akár tiszta, akár piszkos; hiszen majd tisztul általa! – A teológia természetesen magyaráz okosan s disztingvál tűz és tűz, okság s alkalmasság közt… Nem, nem, testvérek; én értem a teológiát, de a bérmálásban a Szentléleknek pünkösdöt kell csinálnia, a lelket átformálnia, új világot teremtenie. Hát hol van ez mind? S akarják-e ezt a püspökök, a papok? Lelket váró keresztények? Nem szabad lesrófolnunk várakozásunkat, hanem ellenkezőleg, fokoznunk kell azt úgy, ahogy Krisztus akarta!” [PROHÁSZKA OTTOKÁR: Összes Művei 23. kötet, Szent István Társulat, Budapest, 1929. 265. o.]

E szöveget olvasva aligha lehet kétségünk arról, hogy Prohászka püspök a bérmálás hatásaként kívánná, óhajtaná a jól észrevehető változást: „Hogy viharozzanak s tüzet fogjanak a lelkek.” Nem füllel hallható szélzúgásra vagy szemmel látható lángnyelvekre vár, az kétségtelen; az is vitán felül áll, hogy nem a nyelvek adományát hiányolja; igényelne azonban valami alapvetőbbet: hogy a bérmálás a hitet föltüzesítse, és tanúságtevő életre indítsa a bérmálkozót. Ezt olyan erővel és hatalommal szeretné tenni, hogy a következmény meggyőző, erőteljes benyomást keltsen. Ilyen eredmény nélkül a „szakramentum hatálytalanságáról” beszél. Keresi a hibát a szentség befogadóiban, de önmagában, a kiszolgáltatóban is; nem elégszik meg teológiai kimagyarázkodásokkal, a pünkösdöt látni, érzékelni, tapasztalni akarja.

Prohászka természetesen nem vonja kétségbe, s nekem sincs szándékomban megkérdőjelezni, hogy Isten transzcendens, tapasztalásunkat meghaladó valóság, ezért a Szentlélek pünkösdi kiáradásának lényege nem a látható hatásban áll, hanem az emberi lélek legmélyén lejátszódó kegyelmi eseményben. A Szentlelket az emberi tapasztalat szférájára korlátozni mitológia volna. De Prohászkának nem jut eszébe a pünkösd-esemény olyan méretű mítosztalanítása sem, hogy az Apostolok Cselekedeteinek drámai beszámolóiból ne maradjon egyéb, mint egy rituális aktus, amelyet nem követ lelkesedés, elszántság, evangéliumi tanúságtétel. Ha pedig ezeket várjuk, a Szentlélek tapasztalati működésére várunk; ez és nem más hiányzott Székesfehérvár püspökének. „A tűznek gyúlnia, az égési rohamnak kitörnie kell… A Szentléleknek pünkösdöt kell csinálnia, a lelket átformálnia, új világot teremtenie. Hát hol van ez mind?”

Ottokár püspök azért merte föltenni a kérdést, mert hitt abban, hogy van rá válasz.

Az teljes írás elolvasható itt.

Létrehozva 2012. május 26.