A világ meghatódik a palesztinai bombázásokban megölt gyermekek miatt, de nem hullat könnyeket a kis Indiért, akit Nagy-Britanniában az állami hatóságok szülei akarata ellenére halálra ítéltek.[i] Miért történhet ez meg? Mert az életet csak anyagi és haszonelvű szempontból vizsgálják. Elfelejtjük, hogy minden ember, még egy agykárosodott is, azért él, mert lelke van, és ezért elidegeníthetetlen méltósággal rendelkezik, ami magával vonja az élethez való jogot.

Az egyik ok, amiért ma egy ártatlan embert halálra lehet ítélni, az agyhalál fogalma, amelyet 1968-ban vezettek be, amikor a Harvard Egyetemen egy igazi antropológiai forradalmat indítványoztak.

Addig az időpontig az orvosok feladata volt a halál beálltának megállapítása, az okok azonosítása, de a halál pontos időpontjának meghatározása nem. Ezt a megállapítást az életfunkciók: a légzés, a keringés, az idegrendszer aktivitásának végleges megszűnésének ellenőrzésével végezték.

1968 augusztusában a Harvard Medical School új kritériumot javasolt a halál megállapítására, amely szigorúan neurológiai megállapításon alapul: az agyműködés végleges megszűnése, amelyet „visszafordíthatatlan kómaként” definiáltak.

Közvetlen kapcsolat van az agyhalálnak a Harvard Medical Schoolban 1968 nyarán javasolt meghatározása és az 1967 decemberében Christiaan Barnard által végzett első szívátültetés között.

A szívátültetéshez az kellett, hogy a recipiens [befogadó] szíve még verjen, vagyis a hagyományos orvoslás szabályai szerint még életben legyen. Az eltávolítás ebben az esetben egyenértékű volt egy emberi élet kioltásával, még akkor is, ha „jó céllal” történt. A tudomány drámai kérdés elé állította az erkölcsöt: szabad-e véget vetni egy beteg ember életének, akár a halál küszöbén álló vagy visszafordíthatatlanul károsodott ember életének, hogy megmentsünk egy másik, jobb „minőségű” emberi életet?

Ezzel a válaszúttal szembesülve – amely az ellentétes erkölcsi elméletek: a hagyományos és a neo-utilitarista elméletek szoros konfrontációját kellett volna, hogy kikényszerítse – a Harvard Egyetem vállalta a halál fogalmának „újradefiniálását” oly módon, hogy az lehetővé tegye a szívátültetés etikai problémájának megkerülését.

Annak érdekében, hogy egy olyan úton haladjanak tovább, amely sok ember életét mentette volna meg, ugyanakkor rendkívül jövedelmező volt az orvosi és gyógyszeripar számára, két lehetőség kínálkozott: az erkölcsi törvények megváltoztatása, hogy megengedjék az ártatlanok megölését, vagy a halál megállapításának kritériumainak megváltoztatása, halottként azonosítva azokat, akiket addig a tudomány élőnek tekintett.

Az első út a hagyományos erkölcs megváltoztatása volt, amely szerint az ártatlanokat nem lehet megölni egy új, utilitarista etika nevében. A második út az élet fogalmának újradefiniálása, kimondva, hogy az a lény, akinek az élete véget ért, nem emberi lény. Ez történt az 1968-as harvardi definícióval.

A halál harvardi újradefiniálását szinte minden amerikai államban elfogadták, később pedig a legtöbb úgynevezett fejlett országban is. Olaszországban a „fordulópontot” az 1993. december 29-i 578. sz. törvény jelentette, amelynek 1. cikke kimondja: „A halált az agy minden funkciójának visszafordíthatatlan megszűnésével azonosítjuk.”

Ez antropológiai forradalom volt, mert a halált az agy valamennyi funkciójának megszűnésével azonosítani egyenlő a szellemi lélek, mint a test életelvének tagadásával, és az életet az agy fiziológiai tevékenységével azonosítani. Az embert olyan testi organizmussá redukálják, amelynek életelvét az agyi tevékenység jelenti. Ez az a filozófiai felfogás, amely a gondolkodást, a tudatot és minden szellemi tevékenységet „az emberi agy termékeire” redukálja.

Ma tehát egy agysérült ember életének megszüntetéséhez vagy egy haszonelvű etikához folyamodunk, amely szerint az ember megölhető, ha ez a társadalom hasznára válik, vagy pedig tagadjuk a biológiai és a humán egyén koegzisztenciáját, azt állítva, hogy mivel az ember racionális állat – a. m. racionális természetű élőlény, amikor a racionalitás hiányzik, ahogyan ez nemcsak az embriók és a még nem öntudatos magzatok, hanem az anencephalikus gyermekek vagy az agyhalottak esetében is előfordul, akkor az élőlény megölése megengedett, éppen azért, mert hiányzik belőle a racionalitás.

A valóságban mind a tudomány, mind a filozófia azt mutatja, hogy az agyi funkciók elvesztésének visszafordíthatatlansága, amit a „lapos enkefalogram” állapít meg, nem bizonyítja az egyén halálát. Aki részletesebben is szeretné megvizsgálni ezt a fontos kérdést, az a Finis Vitae: Az agyhalál még élet? kötethez fordulhat, amit A Nemzeti Kutatási Tanács és a Rubbettino közösen adott ki, tizennyolc nemzetközi tudós közreműködését tartalmazó kötetben.[ii]

Az élet és a halál nem egy íróasztalnál vagy laboratóriumban készül. Az élet akkor kezdődik, amikor Isten beoltja a lelket a testbe, és akkor ér véget, amikor a test elválik a lélektől.

A test létfontosságú alapelve nem az agy, amelynek az a rendeltetése, hogy a test többi részével együtt megromoljon, hanem a lélek, amely testetlen, anyagtalan, szellemi valóság, és mint ilyen, romolatlan és örökkévaló. Az embernek lelke van. Ez a lélek az örökkévalóságra van rendelve. Ezt mindig tartsuk emlékezetben.

Forrás angol nyelven

[i] A cikk Indi Gregory november 13-án bekövetkezett halála előtt íródott.

[ii] Angol nyelvű kiadás: Szerk. Roberto de Mattei, Finis Vitae: Agyhalál még mindig élet? (Rubbettino, 2006).

Létrehozva 2023. november 18.