Azt mondja a mondás, hogy „aki énekel, kétszeresen imádkozik” (Bis orat, qui cantat.) Hogy kitől származik, nem tudom. Egyesek szerint Szent Ágostontól, mások szerint Luther is használta.

Szerintem meg nem igaz. Mert nem lehet kétszeresen imádkozni. Valaki vagy imádkozik vagy nem: és ami számít, hogy őszintén, tiszta, átlátható szívvel álljon Isten elé.

Persze, pedagógiailag szokták ezt mondani, hogy bátorítsák az énekkarokat. De valójában Isten előtt mitsem számít a művészi előadásmód. Mert Isten előtt nem előadunk. Hanem társalgunk vele. Nem játszunk mást, nem szépítünk, (és nem csúnyítunk: ti. búskomoran illik imádkozni).

Nem számít előtte sem a gregorián, sem az orgona, sem a négyszólamú korál, sem a dob, sem a villanygitár. Nem számít a stílus. Csak az őszinte szív.

Nem vagyok én ellene ezeknek. Csak van, hogy a lényegesről lemondunk egy felületesért. Pedig, ha imádkozni nem tanítunk meg valakit, akkor semmire sem tanítottuk meg.

Forrás

Létrehozva 2012. február 16.