Kérdés: Atya, azt hallottuk, hogy valakinek azt mondta, hogy háború lesz. Ez igaz?
Paisziosz sztarec: Én magam nem mondtam semmit, de az emberek mondanak mindenfélét, ami az eszükbe jut. De még ha tudnék is valamit – kinek beszélhetnék erről?

Kérdés: Atya, a háború nagy barbárság!
Paisziosz sztarec: Ha az emberek nem éltetnék a bűnt, akkor nem jutnának el ilyen barbárságig. De még nagyobb barbárság az erkölcsi katasztrófa. Az emberek lélekben és testben is szétesnek. Egy ember ezt mondta nekem: „Az emberek Athént dzsungelnek nevezték el, de senki nem távozik ebből a dzsungelből. Mindenki csak beszél: dzsungel! De mindenki ebbe a dzsungelbe igyekszik.” Hogy hova jutottak az emberek! Az állatok szintjére. Tudja, mint az állatoknál: először bemennek az istállóba, ürítenek, vizelnek, majd a trágya kezd felbomlani, meleg, és az állatok ettől felmelegednek. Jó nekik az istállóban és nem akarnak sehová sem távozni onnan. Azt akarom mondani, hogy az emberek is így élik meg a bűn „melegségét” és nem akarnak kilépni belőle. Érzik a bűzt, de nem akarják elhagyni a meleget. Ha az istállóba kívülről lép be valaki, akkor nem bírja elviselni a bűzt. A másik azonban már megszokta, állandóan az ólban él, a bűz már nem nyugtalanítja.

Kérdés: Atya, egyesek azzal mentik fel magukat, hogy ez a bűnös élet nem napjainkban kezdődött. Nézd meg, – mondják – hogyan éltek az antik Rómában!
Paisziosz sztarec: No persze, de Rómában bálványoknak hódoltak, pogányok voltak. Pál apostol a rómaiaknak írt levelében azokhoz a pogányokhoz fordul, akik már megkeresztelkedtek, de még nem hagytak fel a rossz szokásaikkal (vö. Róm 1,24-32). Nem a legnagyobb hanyatlás korszakait kell mintának venni a történelemből. Ma a bűn divattá vált. Csak gondoljunk bele – hiszen orthodox nép vagyunk –, hogy hová süllyedtünk! Más népekről nem is szólva… 

De a legrosszabb, hogy a mai emberek, akik tömegesen csábulnak el a bűn által, látván, hogy valaki nem követi az idők szellemét, nem bűnözik, él még benne a jámborság, azt maradinak, retrográdnak nevezik.

Ezeket az embereket dühíti, ha valaki nem követi őket a bűnben. A bűnt fejlődésnek tartják. Ez pedig a legrosszabb. Ha a mai, bűnben élő emberek legalább elismernék ezt, akkor Isten kegyelmezne nekik. De ők igazolni akarják azt, amit nem lehet igazolni és dicshimnuszokat zengenek a bűnnek.

A bűnt fejlődésnek tartani és azt mondani, hogy az erkölcsnek már lejárt az ideje – ez mindenek előtt a Szentlélek elleni legnagyobb bűn.

Ezért ha valaki a világban él, és törekszik a jóra, védelmezi élete tisztaságát, annak nagyon nagy értéke van. Az ilyen emberekre nagy jutalom vár.

A régi időkben a romlott vagy részeges ember még a piacra is szégyellt kimenni, mert az emberek kinevették volna. Ha az asszony félrelépett volna, akkor még az orrát is félt volna kidugni a házból. Elmondhatjuk, hogy ez valamiféle a bűnt visszatartó erő volt. Ma pedig, ha az ember helyesen él, mondjuk egy leány tisztaságban él, akkor azt mondják róla: „Hogy kerül ez ide? A holdról?” Egyáltalán: régen, ha a világi ember bűnt követett el, akkor szegény szenvedett, bűntudata volt, átélte bűnös voltának érzését, és egy kicsit alázatosabbá vált. Nem nevették ki azokat, akik szellemi életet éltek, ellenkezőleg: szerették őket.

Napjainkban pedig azok, akik bűnöznek, nem érzik át bűnös voltukat. Hiányzik a másik iránti tisztelet is. Minden le lett tarolva. Ha az ember nem a világ szerint él, akkor a bűnösök nevetség tárgyává teszik, gúnyt űznek belőle.

Franciaország – ez nem valamiféle fejlődő ország, számos más ország előtt jár. Ennek ellenére az elmúlt években nyolcvanezer francia tért át az iszlámra. Miért? Azért mert divattá vált náluk a bűn, de kínozza őket a lelkiismeretük, és szeretnék azt megnyugtatni. Az ókori görögök hogy igazolják szenvedélyeiket, kitalálták az isteneket. Ugyanezt teszik a franciák is: olyan vallást keresnek maguknak, amely igazolná a szenvedélyeiket, hogy ne kínozza őket tovább ez a kérdés. Az iszlám, mondhatjuk, kielégítő a számukra: annyi feleséget vehetsz, amennyit akarsz, a másvilágon ez a hit pedig gyönyöröket ígér – érintetlen természet, tej – amennyit akarsz, méz – mint a tenger. Ha pedig az elhunytat halála után meleg vízzel lemossák, akkor mintegy megtisztul a bűneitől, bármennyi és bármilyen nagyok legyenek is azok. Tisztán mennek Allahhoz! Hát mi kell még ide? Hiszen minden olyan egyszerű! De a franciák még sem találják meg a nyugalmat. A belső világ felé törekednek, de nem találják meg, mert a szenvedélyeket nem lehet igazolni.

Bármit is találjanak ki az emberek, bármilyen érzéketlenség mögé bújjanak el, a nyugalmat nem fogják megtalálni. Igyekezvén igazolni azt, amit nem lehet igazolni, kínlódnak a lelkükben. Belül zaklatottak maradnak. Ezért keresik a szerencsétlenek a szórakozásokat, ezért járják a bárokat és a diszkókat, azért isszák le magukat, ragadnak le a televízió előtt. Lelkiismeretük kínozza őket, és azért, hogy arról el tudjanak felejtkezni, butaságokkal foglalkoznak. Gondolod, hogy nyugodtak, amikor alszanak? Az embernek van lelkiismerete.

A lelkiismeret – a legelső Szent Írás, amelyet Isten adott az első teremtményeknek. A lelkiismeretet mint egy „fényképet” vesszük át lelkünkben a szüleinktől.

Bármennyire is próbálja az ember elnyomni a lelkiismeretét, az belülről mindig le fogja leplezni. Ezért szokták mondani: „Belülről férgek rágják.” Hiszen nincs nagyobb öröm a békés, nyugodt lelkiismeretnél. Az ilyen ember belülről szárnyal, képes repülni.

Nem emlékszem olyan napra, amikor ne éltem volna át isteni vigasztalást. Vannak szünetek, és akkor rosszul érzem magam. Ily módon képes vagyok megérteni, milyen rosszul él az emberek többsége. Eltávolodtak Istentől és ezért meg vannak fosztva az isteni vigasztalástól. Minél messzebbre távolodik az ember Istentől, annál nehezebb a számára. Ha befogadjuk Istent, akkor nincs is szükség semmi másra, nem is kell másra vágyakozni. Itt van az egésznek a gyökere.

Ha az embernek meg van mindene, de nincs Istenben, akkor belső szenvedéseket él át. Ezért, amennyire lehetséges, meg kell közelítenünk Istent. Csak Isten közelében találja meg az ember az örömöt – a valódi, örök örömöt.

Távol élve édes Jézustól, a keserűség kelyhét kell kiinnunk. Amikor a „régi” ember valódi emberré válik – királyi sarjjá –, akkor az isteni gyönyörűséggel táplálkozik, a mennyei édességgel és mennyei örömöt él át. A kisebb mennyei örömtől az ember nap mint nap nagyobb és nagyobb örömben részesül. Felteszi a kérdést: „Lehetséges-e, hogy a mennyországban van még ennél is magasztosabb, mint amit most élek át?” Olyan állapotba kerül, hogy semmi mással nem akar foglalkozni. Ettől az isteni melegségtől és édességtől meggörbülnek a lábak, mint a gyertyák. A szív fulladozik, remeg az örömtől, szeretne vékony kiutat vágni a mellkasba és elrepülni – mert a föld és az összes földi dolog a szív számára ekkor semmiségnek tűnik.

Kezdetben az ember közösségben volt Istennel. Azonban később eltávolodott Istentől, és úgy kezdte magát érezni, mint aki korábban egy palotában lakott, majd örökké a kapun kívülre került, nézte a palotát és sírt. Ahogy a gyermek szenved, amikor távol kerül az anyjától, úgy szenved, kínlódik az ember, amikor eltávolodik Istentől. Istentől eltávolodva az ember pokoli kínokat él át. Az ördögnek sikerült olyan messzire eltávolítania az embert Istentől, hogy az emberek faragványoknak kezdtek hódolni és áldozatul adták e faragványoknak saját gyermekeiket. Milyen szörnyű ez! A démonok: honnan kaparnak elő ennyi „istent”? Azonban mindenkinél jobban kínlódik maga a Sátán – hiszen elhagyta Istent, ő távolodott el leginkább a szeretettől. Ha pedig eltávolodik a szeretet, elkezdődik a pokoli szenvedés. Mi a szeretet ellentéte? A gyűlölet. A gyűlölet és a kín – ugyanaz.

Az, aki eltávolodott Istentől, démoni hatásoknak teszi ki magát, míg az, aki Istennel él, befogadja az isteni kegyelmet. Isten kegyelme megsokszorozódik abban, aki befogadta.

Ha az ember rendelkezik egy kevés kegyelemmel, de nem megfelelő áhítattal fordul hozzá, akkor azt a keveset is elveszíti, amivel eddig rendelkezett (vö. Lk 19,26). A mai embereknek hiányzik Isten kegyelme, mert bűnözvén, elszórják a kegyelem azon morzsáit is, amivel rendelkeznek. Amikor eltávolodik az isteni kegyelem, akkor az emberbe dühödten próbálnak betörni a démonok.

Azzal összhangban, hogy mennyire eltávolodtak az emberek Istentől, olyannyira érzik elkeseredettnek magukat ebben az életben. Az eljövendő életben pedig örök elkeseredettséget fognak érezni. Amilyen mértékben az ember összhangban él Istennel, olyan mértékben – még ebben az életben – megízlelheti a paradicsomi édességet. Vagy már ebben az életben részben átélhetjük a paradicsombeli örömet és innen a mennyországba kerülünk, vagy részben pokoli kínokat élünk át és – Isten mentsen meg ettől bennünket – a pokolba kerülünk. A paradicsom, ugyanaz, mint a jó; a pokolbéli szenvedések, ugyanaz, mint a rossz. Ha az ember jót tesz, örömet érez. Amikor a bűnt teszi, szenved. Minél több jót tesz az ember, annál nagyobb az öröme, minél több rosszat tesz, annál inkább szenved a lelke. Örömet érez-e a tolvaj? Milyen öröm lehet az? Hiszen örömet az érezhet, aki jót cselekszik. Még ha az utcán találsz valamilyen dolgot, felemeled, mondván, hogy akkor ez a tied – már elvesztetted a lelki békédet. A megtaláló nem tudja, hogy ki hagyta el azt a dolgot, senkit nem bántott meg és senkit nem rabolt ki, azonban a lelki békéjét mégis elveszíti. Mit érezhet akkor a tolvaj! Még akkor is, ha az ember valamit elfogad másoktól – nem érzi azt az örömöt, amit akkor érez, amikor ad valamit másoknak. Milyen öröm lehet akkor, ha valaki lop és rabol? Ezért nézzétek meg azokat, akik bántanak és becsapnak másokat: milyen elkeseredett, szörnyű arcuk van, mily torz grimasz van az arcukon!

Istentől eltávolodván, az ember sehol nem talál vigasztalást és kétszeresen szenved. Az, aki nem hisz Istenben és az eljövendő életben, nem csak meg van fosztva a vigasztalástól, de élete felkészülés az örök kínokra. Az embernek az a gazda fizet, akinek szolgált.

Ha a bűnnek szolgálunk, akkor az ördög fog velünk elszámolni. Ha a jót tesszük, a jónak szolgálunk, akkor Krisztus fizet meg nekünk. Minél inkább dolgozunk Krisztusnak, annál fényesebbekké és örömtelibbekké válunk. De mi így beszélünk: „Krisztusnak szolgáljunk? Hát meghibbantunk-e?!” Milyen szörnyű ez. Ez elvetése Krisztus emberért hozott áldozatának! Krisztus elszenvedte értünk a keresztet, hogy megváltson bennünket a bűntől, hogy megtisztuljon az egész emberi nem. Mit tett értünk Krisztus, és mit teszünk Őérette mi?

Az emberek szeretnék továbbra is tenni a bűnt, és olyan Istent szeretnének, aki joviálisan mindent eltűr. Olyan Istent, aki mindent megbocsát, mi pedig tovább élhetünk a bűnben. Vagyis, hogy mi mindent megtehessünk, amit akarunk, Ő pedig mindent bocsásson meg nekünk, hogy Ő szüntelenül bocsásson meg, míg mi saját dudánkat fújjuk. Az emberek nem hisznek, és e miatt féktelenül vetik bele magukat a bűnbe. Ebből, vagyis a hitetlenségből ered minden rossz. Az emberek nem hisznek az eljövendő életben, és ezért nincsenek tekintettel semmire. Bántják és becsapják egymást, elhagyják saját gyermekeiket. Olyan dolgok történnek, hogy azt elmondani is nehéz. Nem könnyed bűnöcskék ezek, nem vicc ez. Olyan bűnök, hogy még a Szent Atyák sem gondoltak ilyenekre a Szent Kánonok megalkotásakor. Ahogy Isten mondta Szodomáról és Gomorráról: „Vajon teljességgel a hozzám felhatott kiáltás szerint cselekedtek-é vagy nem, tudni akarom.” (vö. Ter 18,21)

Ha az emberek nem tartanak bűnbánatot, és nem térnek meg Istenhez, akkor elveszítik az örök életet. Az embernek igyekeznie kell ráéreznie az élet legmélyebb értelmére. Vissza kell térnie önmagába, hogy megérezze az isteni vigasztalást.

Az a feladat, hogy az ember lelki-szellemi értelemben felnőjön, ne pedig csak tartózkodjék a bűntől.