“Az öregek koronája: az unokák, és a fiak ékessége: az atyák.” (Példabeszédek könyve, 17,6)

A Példabeszédek könyvét olvasva a fent idézett bölcsmondáson akadt meg a szemem. Nem véletlenül, hiszen 21 unokájára büszke nagyapaként szívem mélyéből helyeseltem a mondat első felében írtakat. A második tagmondat jelentésén azonban már el kellett gondolkoznom: milyen értelemben lehet igaz az, hogy az atyák (a felmenők) ékességei a fiaknak (akik alatt a lányokat is értsük). A legdirektebb értelmezés szerint a fiak az atyáktól örökölnek, azaz ékességeiket (kincseiket) a felmenőik hagyományozzák rájuk. Az apjuk nevét viselik büszkén, mondhatni ékességként vagy súlyos teherként. Az apák a családi értékrend ellen vétő fiúknak gyakran mondták, hogy szégyent hoztál a nevemre. Pedig a helyzet inkább fordított. Ha belegondolunk az apja erkölcstelen viselkedése hozza nehéz helyzetbe a nevét viselő fiút, amikor azon kell izgulnia, hogy – például egy állásinterjú során – rá ne kérdezzenek arra, hogy XY-nak, azaz az apjának rokona-e.

Az idézett bölcsmondás második tagmondatának értelmezéséhez közelebb visznek a Példabeszédek könyve 1,8-9 versei: „Hallgass, fiam, apád intésére, és ne hagyd el anyád tanítását, mert ékes koszorú ez a fejeden és ékszer a nyakadon!” Nem akármilyen tanításra utal a szerző, hanem a bölcsességre, ami különbséget tud tenni jó és rossz között, azaz olyan erkölcsi értékeket ad át, amelyeknek a megtartása értékessé, ragyogó tisztaságúvá teszi a fiatalt. Ugyanakkor ez a tanítás nem a szülők saját bölcsessége, hanem az isteni tanítás megélésének tapasztalatából származik. A kérdés tehát az, hogy szülőként, nevelőként, vezetőként birtokában vagyok-e ezeknek az értékeknek, valamint tudom és merem-e – akár intés formájában is – hitelesen képviselni a fiatalabb generációk előtt.

Így az első tagmondat bája – az unokáira büszke nagyszülő – is új értelmet kap, és új kérdés feltételére sarkall: Szülőként, nevelőként, vezetőként eredményesen tudtam-e átadni a Szentírásból és a keresztény hagyományból megismert értékrendet a következő generációknak, és ennek is köszönhetően unokáim magatartására büszke lehetek-e?

Figyelemre méltó, hogy az idézet szerint a második generáció az igazi fokmérője az értékek átadása eredményességének. Gyerekeink családi hagyományként, szokásként, megszokásként is próbálnak az otthon tanultak szerint viselkedni, de az általunk megvallott értékek akkor hulltak igazán mély talajba, ha gyermekeink ugyanezeket az értékeket próbálják saját gyermekeikkel elfogadtatni. Unokáink fényképét akkor is büszkén mutogatjuk, ha életvitelük nagyon eltér az általunk jónak tartottól. Mégis életünk, munkánk megkoronázását leginkább akkor jelentik, ha megújítva, de megőrizve folytatják azt a hagyományt, amit mi értékesnek és szentnek tartunk.

A bölcsmondás másik fele ma különösen aktuális. Egyrészt azért, mert az életkor meghosszabbodása következtében leginkább már nem a gyerekeink, hanem az unokáink örökölnek tőlünk. Másrészt a Föld javait is a második és további generációk számára kellene megőriznünk, sőt gazdagítanunk. A minket követő generációval egyidejűleg munkálkodunk, együtt gazdagítjuk vagy pusztítjuk a további generációkra hagyható örökséget. Soha nem volt ennyire igaz, hogy a fiak, azaz a jövendő generációk öröksége attól függ, hogy a szüleik és a nagyszüleik elhabzsolják-e előlük örökségüket, esetünkben Földünk nem megújuló erőforrásait.

A bölcsmondás gyönyörűen fogalmazza meg az egymást követő generációk pozitív egymásrautaltságát, azt, hogy kölcsönösen felékesíthetik egymást. Nagyszülőként és szülőként, nevelőként és vezetőként egyaránt nagy a felelősségünk abban, hogy ez tényleg így legyen.

Forrás: keve.org, Monday Manna

Létrehozva 2022. december 9.