A kereszténység boldogít?
Csak ha már értjük, hogy mind csődbe mentünk (mindössze egyesek ellen nem indult még el a csődeljárás), akkor rendelkezünk a megfelelő nézőponttal, hogy rákérdezzünk: a kereszténység boldogít-e.
A kereszténység boldogít? Az őszinte válasz sokak számára éppenséggel az, hogy a kereszténység megnyomorít. És ez igaz is bizonyos értelemben. Nem kell csodálkoznunk azon, hogy a keresztényeket sajnálják azért, hogy keresztények, amíg a keresztények is sajnálják magukat ezért. A világ azért látja a kereszténységet korlátozó tényezőként, mert a keresztények közül túl sokan így élik meg.
A becsületes ateizmus – úgy gondolom – érthető módon tűnik felsőbbrendűnek, ehhez a hitevesztett, képmutató, és titokban, vagy épp leplezetlenül a világ boldogsága után sóvárgó kereszténységhez képest. Nem csoda, hogy a hitehagyás anti-csodáj, amely a Kánában borrá változtatott vizet ismét vízzé, a kereszténységet pedig Krisztus-mentessé tette, nem kell a világnak – és igazából a keresztényeknek sem.
Ki emlékszik még arra, hogy miért is keresztény, azon túl, hogy ilyen családban nőtt fel, vagy s értéket lát benne, vagy ilyen közösségbe jár? Ki emlékszik még arra, hogy a fejsze már a fák gyökerén van (Lukács 3.9)? Vagy tudjuk-e, hogy Jézus elsősorban bűnbánatra szólított föl, és az egyetlen fajta ember, akihez nem jött, akivel nem tud mit kezdeni, akit nem tud megváltani, az a bűnbánatra képtelen ember: a magukat igaznak tartó farizeusok (Lukács 5.31-32) – és a bűn létezését is letagadó posztmodern ember: azaz a mifajtánk? Ki tudja G. K. Chesterton egyszerűségével őszintén vallani, hogy azért keresztény, mert a bűneire akar megbocsátást nyerni? És ki emlékszik még arra, hogy a kereszténység igaz: hogy a feltámadás megtörtént?
Az elmélkedés elolvasható itt.
Létrehozva 2014. november 8.