Krisztusban Kedves Testvéreim!

Megilletődött szeretettel és őszinte melegséggel üdvözöllek mindnyájatokat, midőn az új egyetemi év megnyíltával a mai napon először gyűltetek az egyetemi templom szószéke alá. De szóljon köszöntésem annak az ezernyi-ezer láthatatlan hallgatómnak is, akik a rádió hullámain fogják figyelemmel kísérni az innen elhangzó beszédeket.

Az a buzgó figyelem és áldozatos kitartás, amellyel a múlt iskolai év folyamán a «Krisztus királyságáról » szóló szentbeszédeimet kísértétek, nemcsak megtiszteltetést jelent a szószék iránt, hanem egyben fokozott kötelességet is ró a szónokra. Ennek a kötelességnek tudatában sokáig gondolkoztam, milyen témát válasszak az idei évre. Melyik volna szent vallásunk tanításai közül a mai ember számára a legfontosabb, a legtöbb tanulsággal járó? A mai beteg, küszködő, vajúdó társadalom javulását mitől várhatnék bizalommal?

S mikor az egész évi beszédsorozat legmegfelelőbb témáján gondolkodtam, eszembe jutott egy apró kis esemény, ami jó régen történt velem Bécsben. És ha én most ezt a jelentéktelen kis dolgot elmondom nektek, Kedves Testvéreim, azt hiszem, hogy ezzel már be is jelentettem és meg is indokoltam az idei beszédeim témáját.

Majdnem két évtizede már annak, hogy a bécsi egyetem hallgatója voltam, és az egyik napon egy utcasarkon összetöpörödött, ráncos-arcú koldusasszony nyújtotta felém kezét. Mindennapos eset egy nagyvárosban… De az öreg koldus franciául szólt hozzám: «Ayez pitié de moi», «könyörülj meg rajtam! »

Ejha! – villant fel bennem; ez már mégsem mindennapos dolog hogy franciául koldul valaki’ Megszólítottam:
«Parlez-vous francais?» «Beszél ön franciául?» A legkifogástalanabb franciasággal felelte:
«Igen, beszélek. Angolul is.»
– «Do you speak English?» – kérdem most már egyre növekvő csodálkozással. «Beszél angolul?»
– «Yes, I do!» – hangzik a felelet. «Igen, beszélek!»

Hát ezt nem lehetett annyiban hagynom! Szóba elegyedtem az utcasarkon kolduló öreg asszonynyal. És most következett egy szomorú, végtelenül szomorú visszaemlékezés fiatal évekről… jómódról… idegen nyelvek tanulásáról… Csak a beszélgetés végét említem, amit a vén koldusasszony olyan kimondhatatlan szomorú hangon mondott el: Hát kérem ezért jutottam ide: fiatal voltam, szép és sok pénzem volt…

Testvéreim! Eddig szól a kis történet…

És most itt áll előttem egy másik öreg, megvénhedt koldus: az egész mai emberi társadalom, és segítségért nyújtja kezét az úton általmenők felé. Hihetetlen megrázkódtatások és az ősi szent örökség esztelen eltékozlása után jutottunk útszélére. Tudunk mi franciául, tudunk angolul; van rádiónk, gyorsvonatunk, villanyvilágításunk, hullámfürdőnk; táncol a mai ember jazz-bandre, jár külföldi fürdőbe, színházban szórakozik, orfeumban mulat; épülnek a könyvtárak, emelkednek az iskolák, gyűléseznek a kutatók, – mi kell még, mi kell még? Ez sem elég a boldogsághoz?

És valahogy csakugyan nem elég! Mert a mai ember, a technikai kultúrától megittasult ember, ez a nagyvilágot meghódító ember mégis csak betegágyon vergődik. Erezzük, mindnyájan érezzük, hogy valahol kizökkent sarkából a világ tengelye. «Fiatalok, szépek és gazdagok» voltunk, mint ifjú korában az a koldusasszony, és megszédülve saját tudásunktól, saját technikánktól, azt hittük, hogy ez minden, erre lehet építeni emberies életet, nyugodt földi életet, emberhez méltó társadalmat.

Valaha nem bíztuk el magunkat ennyire. Valaha tudtuk, hogy az emberi munka csak felépítmény, de az alap az Isten törvényeinek tiszteletben tartása. Valaha még azt írta a költő, hogy: «minden ország támasza-talpköve…» micsoda? a gép? a tudás? a pénz? nem!… «a tiszta erkölcs». És ha ma megdöbbenve vesszük észre az egész emberi építménynek, az emberi társadalomnak recsegő ingását, félelmes ropogását, nincs más mentség, mint visszatérni a nélkülözhetőnek gondolt s hűtlenül elhagyott alapokhoz: az Isten tíz parancsolatához, íme, Testvéreim, az én témám a jövő két év szentbeszédeihez. Miről fogok beszélni a következő két esztendőben? Az Isten tíz parancsolatáról.

I. A kérdés fontossága.

A) Mielőtt azonban az egyes parancsok vizsgálatához foghatnék, az első beszédeket bizonyos tekintetben előkészítésre, bevezetésre kell fordítanom. Nevezetesen feleletet kell adnom egy kérdésre, amely – jól érzem – sok hallgatóm lelkében fölmerülhet. És ez a kérdés így hangzik: Lehet-e még a tízparancsolat fontos, életbevágó beszédtárgy a mai emberiség számára? Hiszen három és fél évezrede annak, hogy az isteni akarat törvénybe foglalta azokat a parancsokat; lehet-e a mai, gyökeresen elváltozott, teljesen más körülmények közt folyó emberi életet évezredes törvények alapján szabályozni?

Vagy – világosabban kifejezve magamat: korszerű-e még s nem elavult-e már a tízparancsolat? Mert hiszen sokan lépten-nyomon hirdetik ezt a gondolatot; vagy ha nyíltan nem is hirdetik, de aszerint élnek.

«Ne hazudjál!» – követeli a tízparancsolat. Lehet ma hazugság nélkül meghalni? – kérdik sokan. Lehet ma csalafintaság nélkül átvergődni az életen?! Lehet ravaszkodás nélkül előrejutni?! Lehet körmönfont képmutatás nélkül országot kormányozni?!

«Ne lopj!» – követeli a tízparancsolat. Lehet ma megvesztegetés nélkül megélni?! Panama nélkül fényűzőén élni?! Hamisság nélkül üzletet kötni?!

«Ne paráználkodjál!» – követeli a tízparancsolat. Jaj, hát lehet ma az ifjúkort tiszta élettel eltölteni?! A házasságig szeplőtelenül élni? A házasságban hűnek maradni?!… Nem, nem! – kiáltják erre sokan; ezek elavult, háromezerötszáz éves törvények! Ezek már nem köthetik a mai embert!…

Nos, Testvéreim, úgy érzem, hogy mielőtt a tízparancsolat részletezéséhez fognék, előbb ennek a problémának megvilágítása lesz feladatom. Sőt! Erre a gondolatra nemcsak az első bevezető beszédet fogom szánni. Oly alapvetően fontosnak tartom ennek megvilágítását, hogy az év folyamán többször, az egyes parancsok részletes tárgyalásánál ismét és ismét vissza fogok térni erre a gondolatra. Melyikre?

B) Hát arra, hogy a tízparancsolat előírásai, minthogy azok valóban három és félezer esztendősek, nem elavultak-e már? Lehetnek-e azok a mai, hihetetlenül bonyolult emberi társadalomnak is irányító szabályai? Minden egyes parancsnál szeretném kiemelni, hogy a tízparancsolatot nemcsak azért kell megtartanunk, mert annak áthágása bűn Isten ellen, hanem azért is, mert annak áthágása bűn az emberi természet, a boldog földi élet, az emberi társadalom ellen is. Rá fogok mutatni arra a fontos gondolatra, hogy ha ezek a törvények régiek is, de korántsem elavultak. Hogy ezek a törvények nem is háromezer évesek, hanem hat, vagy tíz, vagy nem tudom hány évezredesek, mert olyan régiek, amilyen régi maga az emberiség. Igaz: az Úr Isten három és félévezreddel ezelőtt kodifikálta ezeket írásban a Sínaihegy kőtáblájára; de viszont évezredekkel előbb, az ember teremtésének pillanatában írta bele ezeket az emberi szív elevenébe, az emberi természet legmélyére és ezért ha még új évezredek vagy tízezredek fognak is elröppenni az emberiség feje fölött, és ha az emberiség még oly csodálatos technikai vívmányokkal fogja is teleszórni a földet, ezek a törvények, a tízparancsolat fönségesen egyszerű szavai dacolni fognak minden múlandósággal.

A tízparancsolat nemcsak a zsidóknak szólt és nemcsak a régi embernek. Mert az, hogy hamisan esküdni nem szabad, lopni-csalni nem szabad, ölni nem szabad, erkölcstelen életet élni nem szabad, – az minden idők minden társadalmának rendíthetetlen alapköve. Testvéreim! Ha az óriási világmindenségben csak egyetlen hajszállal is eltérnének a rohanó csillagok arról a pályáról, amelyet a teremtő bölcs akarata számukra kijelölt, tudjátok mi lenne a következménye? Világot megsemmisítő összeütközés katasztrófája.

Hát ettől persze nem félünk, mert az élettelen, akarattal nem bíró világtestek ezt meg nem tehetik. De az élő, szabad akarattal cselekvő embernek megvan az a szomorú kiváltsága, hogy letérhet arról a pályáról, amelyet az isteni akarat az ő erkölcsi életének útjául kiszabott. Letérhet – Testvéreim! – de nem szörnyű katasztrófa nélkül! És ezek a beszédek erre is rá akarnak mutatni. Rámutatni, hogy a tízparancsolat betartásától nemcsak örök életünk, hanem földi boldogságunk is függ, és vagy hűséges marad az emberiség Isten parancsaihoz, vagy lemond a nyugodt, békés, boldog, egészséges emberi élet lehetőségeiről! Mert a tíz rövid mondat azokon az öreg táblákon minden idők minden embere számára készült.

II. Ha megtartanók a tízparancsolatot…

Hogy mennyire valóban így van, ahogy mondtam, hogy a tízparancsolat megtartása vagy meg nem tartása mennyire a saját érdekünk, s nem az Úristené, arra a beszédek folyamán többször rá fogok mutatni. De már most is szeretnék egy… – hogy is mondjam? – képet adni, Testvéreim, arról, hogy a tízparancsolat mennyire elevenébe vág mindennapi életünknek. Valahogy úgy elképzelem magamnak, milyen is lenne, mennyire megváltoznék ez a mi küszködő, szomorú földi életünk, ha egyszer az emberek elhatároznák: No, holnaptól kezdve komolyan vesszük a tízparancsolatot!

Testvéreim! Eresszük meg kissé képzelőtehetségünket: Ma éjjel az emberek elhatározzák, hogy holnaptól kezdve egész pontosan betartják a tízparancsolatot. Vajon mi lenne akkor? Hajnalodik… itt is, ott is kelnek már az emberek a nyugodt éjszakai pihenésből, s csodálatos: ma nem a reggeli kávéért kiáltanak először, hanem valamennyien térdre hullnak ágyuk előtt, és rövid, meleg, felüdítő imában köszöntik az Úristent. Mindenki elvégzi imáját, – hiszen ma érvényben van a tízparancsolat!

Jön a reggeli kávé s hozzák vele a friss reggeli lapokat. De milyen furcsa! A kávé még soha ilyen ízletes nem volt; az újság lapjain meg üres foltok ásítanak, főleg ott, ahol máskor a pletykák és családi botrányok szoktak terpeszkedni. Hja, érvényben van a tízparancsolat! Csalni nem szabad s azért olyan finom, felhígítatlan a tej; és hazudni nem szabad, azért olyan üresek az újságok…

Vége a reggelizésnek. Mindenki siet a munkájára. Megy a tömérdek diák az iskolába, s mind csodálatosan jókedvű, mert nem azon jár az esze, mit fog hazudni a tanárjának, miért nem tudja a leckét – hiszen ma hazudni nem szabad –, hanem a leckét ismétli fejében, a jól megtanult leckét, hiszen ma kötelességét mindenki teljesíti!

Mennek a családapák a hivatalba. Érdekes! Ma már nyolc órakor mindenki a helyén van s a felek ügyes-bajos dolgát oly szeretettel intézik el… Ugyan mi ütött ezekbe az emberekbe!?

Mennek a munkások a gyárba; mind frissen, megelégedetten nyúl a gép, a szerszám után. Nem is merne ma köztük bárki is lazítani… Nem szidják a gyárost, a gazdagokat, az urakat… Hja, érvényben van a tízparancsolat!

És elindul a gazdasszony a csarnokba bevásárolni Micsoda kényelem, micsoda biztonság! Vesz egy liter tejfölt és meg sem kóstolja; úgyis biztos, hogy ma nincs benne gipsz. Vesz paprikát és nincs benne vörös téglapor. Vesz mézet és nincs benne szirup. Vesz virslit és nincs benne krumpli-liszt. Vesz vajat és nincs benne margarin. És mikor visszaadnak a tíz pengőből, meg sem olvassa! És senki nem alkuszik, hiszen ma úgysem szabad csalni! A mészáros megveszi az ökröt és biztos benne, hogy előbb nem itatták tele vízzel. Sőt, amikor már elmegy, utána is szalad az eladó, hogy: «bocsánat, véletlenül egy pengővel kevesebbet adtam vissza, tessék, itt az egy pengő».

Mondjam még tovább, Testvéreim, hogy mi lesz azon a napon, amelyen egész komolyan vesszük a tízparancsolatot?

Jön haza messze útról a férj és felesége azzal az igaz örömmel repül nyakába, amit csak az egészen nyugodt lelkiismeret s a folt nélkül megőrzött házassági hűség adhat. Jön iskolából a gyermek s oly boldogság tudni a szülőknek, hogy minden szava szent igazság.

Délután éppen nagy népgyűlés van, de a máskor dühös arccal tajtékzó s órákhosszat beszélő szónokok alig tudnak két percig is beszélni: mert ma csak az igazságot szabad mondaniuk.

Mondjam még tovább? Délután ötórai teára jött össze egy csomó jó barátnő. Évek óta szokták ezt tenni, de ma olyan nehezen indul a beszélgetés. Pedig még hiányzik egynéhány társuk, akit távollétében alaposan meg lehetett szapulni; de igaz is: ma nem szabad éles nyelv hegyére venni senkit.

Az utcákról eltűnik a rendőr, nincs dolga: hisz ma nincs bűnös ember! Az oszlopokról leveszik a sok sikamlós hirdetést, képet és este ifjaink nyugodtan sétálhatnak a főváros utcáin: ma nem szabad senkit bűnre vinni! Kinyitják a börtönöket, – hisz nincs többé gonosztevő! Az adóhivatalban… ó, ott tolong ám a sok ember: «Kérem, tessék csak kijavítani az adóbevallásomat; a jövedelmem tulajdonképpen tízszer annyi, mint amit bevallottam…»

Ilyen lenne egy nap, amelyen komolyan megtartanék a tízparancsolatot. És ha egy napból egy hét lenne? És ha a hetekből egész élet? Micsoda földi paradicsom virágoznék ki ebben a siralom völgyében!… – Fantázia! Micsoda költői fantázia, – mondják erre. Nem, nem, Testvéreim! Ez nem fantázia, hanem az Isten akarata! Az Isten akarata, hogy tartsuk meg a tízparancsolatot és ezzel biztosítsuk a földi élet egyensúlyát. Ó, a földi élet akkor sem lesz mennyország! Szenvedés, betegség, halál akkor is megmaradnak. De eltűnik életünkből az a tömérdek sok kín, amelynek okai egyedül mi magunk vagyunk. Eltűnik, – s akkor megint elviselhetővé lesz, megint nyugodttá lesz – mit mondjak? – megint boldoggá lesz az emberi élet! Mert ne feledjük el – Testvéreim! – hogy Krisztus Urunk nem csak az által Megváltónk, hogy a lelkünket megszabadította a bűntől, hanem az által is, hogy az emberi földi élet számára is a legmegfelelőbb polgári és szociális törvényekét adta.

*

Kedves Testvéreim! A mai ember elbizakodottságában megpróbálta darabokra törni azt a két kőtáblát, amelyre az Isten törvényei írva vannak. Eh! nincs nekem szükségem ezekre az ósdi törvényekre!…

De íme, ma egyre világosabban ébredünk annak tudatára, hogy az összetört kődarabok nemcsak kezünket sebezték véresre, hanem megingatták az emberies élet legszilárdabb alapjait is. Minél gyöngébb a tízparancsolat befolyása a modern életre, annál több emberi törvényre és rendőrre van szükségünk; de ez is eredménytelén fog maradni, és világossá válik az igazság, hogy egy Kis Katekizmus csak a földi élet biztonsága szempontjából is többet ér egy szakasz rendőrnél.

Valaki nemrégiben kiszámította (az «America» folyóirat 1927 február 26-i szám, 457. lap), hogy az Egyesült Államokban… tudjátok, hány törvény van? Tízmillió! Tízmillió törvény! Nincs ember a világon, aki ezt egyszer életében csak végig is tudta olvasni, még talán a címüket sem; de nincs olyan ország sem a világon, ahol oly döbbenetes bűntettek, gyilkosságok, rablások volnának napirenden, mint éppen az Egyesült Államokban, ahol évenként 15.000 gyilkosság történik és évenként négybillió dollárnyi vagyont lopnak el («America» 1927 augusztus 20., 447. lap).

Íme, Testvéreim, a világos ellentét: tízmillió törvény, tízmillió emberi parancs, – és szörnyű gonosztettek; vagy: tíz rövidke mondat, az Isten tíz parancsolata, – és boldog, emberies élet!

Nézzétek: ez lesz az idei szentbeszédek tárgya.

A külföldi lapok nemrégiben közölték azt a szenzációs hírt, hogy a svájci kínai követ, Lu, katolikussá lett, Bernben leköszönt állásáról, összecsomagolta nagycsomó magas kitüntetését, ajándékba elküldte a pápának, ő maga pedig belépett novíciusnak a lophem-i bencések (Belgium) közé. (La Croix, 1927 augusztus 18.). Ki tudja, mennyi küzdelmen, lelki vívódáson ment át a kínai követ, míg a pogányság tévelygéséből eljutott a bencéskolostor csendes boldogságába!

De végre eljutott…

Úr Isten! Mi is küzdünk, vívódunk, járjuk a meghasonlott modern élet útjait! Segíts meg, kérünk, hogy parancsaid megtartása által nemcsak a túlvilági örök életnek, hanem a mainál nyugodtabb, egyensúlyozottabb, emberiesebb földi életnek is lehessünk részeseivé. Ámen.

Szentbeszéd, amelyet a Szent István Társulat a Tóth Tihamér összegyűjtött múveit tartalmazó sorozatban, “A tízparancsolat I.” című XIV. kötetben adott ki.

Forrás

Létrehozva 2014. szeptember 15.