Szemelvények Mindszenty József írásaiból

A ma is sokszor hangoztatott és elhitetni kívánt szólam – nevezetesen, hogy a vallás magánügy – hátterében ismét csak az húzódik meg, hogy az Egyház nyilvánossága mellett a vallást kiiktatni kívánó közhatalmak igencsak sovány eredménnyel érhetnék el határt nem ismerő, elvtelen és erkölcstelen céljaikat. Ezt ugyanis az Egyház mindenkori erkölcsi tekintélye erősen meggátolja. Mindszenty bíboros 1946-ban Pécsett ezt a kérdést tárta hallgatósága elé.

Az igaz vallási életnek ugyanis mind a „kamrában” történő imádság, mind a nyilvános, „háztetőkről” való szereplés elengedhetetlen velejárója. Beszédében többek között ezeket mondotta:

„A vallás nem holmi jelentéktelen, liliputi tényező, hanem az emberi élet tengelye és mestergerendája, a társadalom alapja, az élet hajójának iránytűje, fáklyája, az élet tengerén átkísérő és kikötőbe vezérlő kormányos.

(…) Az a tan, hogy a vallás magánügy, gyökerében rossz és bűnös. Alapja és gyökere a láthatatlan egyház, levegője a vallásközömbösség. A katolikus Egyház kárhoztatja a láthatatlan egyház tanát. A vallásközömbösség önmagában is föltétlen rossz, istentelen, lehetetlen, veszedelmes és az Egyház kárhoztatta. De rossz a célja is: az egy szükséges, a lélek üdvösségének leértékelése.”

Ezután rátért annak elemzésére, hogy a vallás körül nincs helye a képmutatásnak. Ha nem igaz a vallás, akkor nem szabad semmiféle teret engedni érvényesülésének. Ha viszont igaz, akkor nyilvánosságot és érvényesülést kell engedni neki a közélet minden területén, hogy megbízható vezér legyen az élet útjain. Ezután a hercegprímás rámutatott a „vallás magánügy” mindenkori hirdetőinek valódi szándékaira: „Ha pedig ezt engedni nem akarnák, magával az igazsággal akasztanak tengelyt.

Ha hűvösre akarjuk tenni, (…) vagy némaságot szánnak neki, valami lappang az elv mögött: nem akarják, hogy a vallás tetteik tilalomfája, bűnös fejük ítélő bírája legyen. Akik ezt az elvet – a vallás félreállításával – be akarják vinni a nyilvános életbe, a maguk silány magánéletét akarják a nyilvános életben érvényesíteni (…) és általánossá tenni. Oka van annak, miért nem volna szabad a templomon kívül is hirdetni: Ne ölj, Ne fajtalankodj, Ne lopj, Ne hazudj és ne rágalmazz!

Önmagában is lehetetlent kíván ez az elv: a kamrában vallásos, az utcán már pogány, a falak közt katolikus, munkahelyen istentelen.

De ezt az elvet is, mint minden fát, gyümölcseiről ismeritek meg. Ahol a vallás már magánügy, ott korrupcióba, bűnbe és kegyetlenségbe fullad az egész élet. A történelmet eleget forgattam, különösen érdekeltek azok a korok, amelyeknek homlokára azt próbálták felírni: a vallás magánügy. (…) Ahol lebegetik ezt az elvet, ott elárad a gyilkosság, fajtalanság, lopás, rablás, hazugság, rágalmazás.

Ez az eláradás és eliszaposodás aztán súlyos ügye a köznek, nehéz lesz megbírni állami költségvetéssel. Állambölcsesség volna-e az államéletbe beereszteni azt, ami társadalmi veszély lesz, mihelyt komolynak veszik? Azzal legyünk tisztában: a társadalomban vagy a valláserkölcs, vagy a bűn rothadása a közügy, ez az élet kérlelhetetlen logikája és váltógazdasága (kiemelés K. G.).

(…) A pogányoknak legyen elég ennyi; nekünk sokat mond ez is: az a mérhetetlen puskaportétel, amit írásban, szóban valaha is a vallás eljelentéktelenítésére elhasználtak, már magában arra vall, hogy a vallás – úgy látszik – mégiscsak a legnagyobb mérvben és elsőrendű közügy.”

Ezután a Jézus Krisztus által alapított kereszténységről, az első vértanú apostolokról ezt mondja: „Jézus Krisztus nem ismeri a vallást, mint magánügyet. Egyenesen azért jött, hogy ami földi életében csak mustármag volt, hatalmas fává terebélyesedjék. És apostolai nem nagyon magánügyként rejtegetik a vallást. Szent Pál viszi zsidókhoz, pogányokhoz. Szent Péter Jeruzsálem főterén nép előtt szól. (…) Mindkettő életével fizet, mivel a vallással, mint magánüggyel nem lappangtak (kiemelés – K. G.).”

A tartósan fennálló erkölcsösség feltétele a szilárd vallási alap. A vallásos hit alapja pedig az isteni tekintély: a kinyilatkoztató Isten – tökéletességéből következően – nem téved és nem téveszt. Tekintélye szilárd, mert önfeláldozásán – Jézus kereszthalálán –, szeretetén alapszik.

Minden jó, amit valaki kap, azt végső soron az Istentől, mint legfőbb Jótól kapja, és az ember végső boldogsága is csak Tőle jöhet. Erről kell tanúságot tenni, ez a kereszténység küldetése.

A beszéd az alábbi gondolattal zárul: „Ragaszkodjunk is vallásunkhoz. Ez a lelkünk, a történelem útmutatása, Jézus Krisztus tanítása földi és örök életünkre.”

A teljes cikk, a hivatkozások listája itt található.

Krajsovszky Gábor (1966) gyógyszerész, a Semmelweis Egyetem Gyógyszerésztudományi Karának Szerves Vegytani Intézetében egyetemi adjunktus. Mindszenty József élettörténetével, megnyilatkozásaival két évtizede foglalkozik.

Létrehozva 2021. szeptember 25.