(Részlet Nicolas Diat – Robert Sarah: Esteledik, a nap már lemenőben című könyvéből. SZIT. Budapest, 2019. Megrendelhető itt.)

NICOLAS DIAT:

Hogyan lehetne meghatározni azt a cinizmust, amelyről olyan gyakran beszél a „polisz” kormányzásával kapcsolatban?

ROBERT SARAH BÍBOROS:

A régi görög nyelvben a „cinikus” kifejezés a küon szóból származik, ami kutyát jelent. A cinizmus filozófiai irányzatát elméletben Anthisztenész, Gorgiasz hűséges tanítványa dolgozta ki. Felnőttként Szókratészhoz csatlakozott, akitől leginkább azt vette át, hogy a jellem szilárdsága a fontos. Ám ebben ő az ember egyfajta végső rendeltetését látta.

Ez aztán az individuális önelégültségének erkölcséhez és gyakorlatilag az intézmények megvetéséhez vezetett, amelyeket Szókratész mégis még élete árán is védelmezett. Diogenész aztán a hagyományok megvetését egészen a végső pontig vitte, akinek radikális individualizmusa pökhendiségben nyilvánult meg, amely aztán a cinikusoknak nevezett filozófusokat jellemezte. Harapós és obszcén viselkedésük, valamint elveik miatt hasonlították őket a kutyákhoz. Semmiben nem voltak tekintettel a köz javára.

Az illem, az udvariasság és a másféleség nem volt jellemző gondolkodásukra.

Ma számos kormány és gazdasági társaság cinizmusa lábbal tiporja az erkölcsi alapelveket és a népek jólétét. A média eredményesen játssza a másodhegedűst, hogy ezt a gyászmenetet kísérje.

A háborúk és a gazdasági válságok gyakran ennek a szemérmetlen politikának a gyümölcsei, amelyek igazi indítékairól hallgatnak.

Elég egyetlen példát említenem. Ki osztogatja a fegyvereket, amelyekkel felszerelik a gyermekkatonákat? A szegény országoknak nem áll módjukban kitermelni ezeket a katonai eszközöket. Elitélem ezeket a hazugságokat. Közel-Kelet országait, Libanont, Szíriát és távolabb Afganisztánt a nyugatiak hatalmi megszállottsága és gazdasági érdekei verték szét, rombolták le. Gyermekek ezrei halnak meg emiatt az óriási bűnös közömbösség miatt. Ugyanakkor, ha egy olasz vagy francia katona hősi halált hal, azonnal nemzeti gyászt rendelnek el. Botrányos az európai hazugság, amely változó mértani alakzatok módjára gyakorolja az erkölcsöt.

Emlékszem II. János Pál pápa kétségbeesett felhívására, amellyel meg akarta akadályozni az első iraki háborút. Ő jól tudta, hogy ez a kampány, amelynek nem akarta kimondani a nevét, nem volt egyéb, mint hazug humanitárius elvek nevében indított kereskedelmi háború. A katonai olajszerzési összefonódás az iraki nép jogaival egyáltalán nem számolt. A történelem igazolta a lengyel pápát. Le kell leplezni ezeket a machiavellisztikus fellépéseket, amelyekkel a hanyatló Nyugat saját antropológiai látásmódját akarja ráerőltetni az egész világra.

Mi Afrikában jól tudjuk, milyen az, amikor a szegények érdekeit ürügyként használják. A nyugati ideológia ilyenkor nagyon is elnéző az állandósult mészárlásokkal szemben. A család Afrika nagy kincse. Az északi országok kormányai elhatározták, hogy megsemmisítik ezt az összehasonlíthatatlan nagy előnyt. Gyakran gondolok Emmanuel Macron elnök gyalázatos kijelentésére, amelyet 2017 júliusában tett Hamburgban a G20-ak csúcstalálkozóján: „Amíg vannak országok, ahol hét-nyolc gyerek születik asszonyonként, eldönthetik, hány milliárd eurót adjanak ki, úgysem stabilizálnak semmit.” Hogyan emlegethetik az afrikai országok függetlenségét, amíg így mernek beszélni?

El kell ítélni Afrika természeti kincseinek óriási mértékű kiárusítását, amelyből a külföldiek húznak hasznot, összejátszva a helyi politikai vezetőkkel. A nyugati multinacionális cégek és kormányok szó szerint kirabolták és kizsákmányolták Afrikát.

Háborúkat szítanak, fegyverrel szerzik meg az ásványkincseket. Míg az afrikaiak egymás ellen harcolnak, ők kizsákmányolják a föld mélyében rejlő készleteket. Szennyezik a környezetet és kilátástalan szegénységben hagyják a földrészt. Szörnyűséges Afrikában a fegyverkereskedelem, amely megtizedeli az afrikai népességet, állandó bizonytalanságot és gyűlöletet teremt, amely tönkreteszi a népeket. A Kongói Dernokratikus Köztársaság püspökei nemrég fel akartak lázadni. 2017. június 25-én kijelentették: „Országunk gazdaságpolitikája egyre jobban kifelé irányul, amelyet a kongóiak hátrányára és idegen gazdaságok javára szerveznek. A terület ásványkincseit kizsákmányolják, a végrehajtók által kivetett többletadók fojtogatják és megölik a kongói gazdaságot, méghozzá úgy, hogy azok, akiknek ezt a népet kellene védeniük, együttműködnek a tisztességtelen konkurenciával! Mindez a kongóiak nyomorúságát és a bűnözés legkülönfélébb fajtáit eredményezi.”

Harcolni kell a korrupció, a hazugság, a népek és kultúrájuk, valamint hitük megvetésének minden formája ellen. A közjó az egyedüli cél. Az élet és az erkölcs védelme jó harc, amely tetszik Istennek.

Margueríte Yourcenar Nyitott szemmel című könyvében írja: „Elítélem azt a tudatlanságot, mely jelen pillanatban mind a demokráciákban, mind a totalitárius rendszerekben uralkodik. Ez a tudatlanság olyan erős és gyakran olyan általános, hogy azt mondhatnánk, a rendszer, sőt az egész politikai berendezkedés kívánja ezt. Gyakran elgondolkodtam azon, miben is állna a gyermek nevelése. Nagyon egyszerű alapképzés kellene, amelyben a gyermek megtanulná, hogy ő egy univerzumon belül létezik, egy bolygón, amelynek erőforrásait minél hosszabb időre biztosítani kellene. Megtanulná, hogy függ a levegőtől, a víztől és minden élőlénytől, és hogy a legkisebb tévedés vagy a legkisebb erőszak is tőnkre tehet mindent.” Hogyan reagáljunk korunk növekvő kulturálatlanságára?

A Nyugat összeomlásának hátterében kulturális és identitásbeli válság van. A Nyugat nincs tisztában önmagával, mert már nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy ki teremtette és ki rendelte olyanná, amilyen volt és amilyen ma is. Manapság számos ország nem ismeri saját történelmét. Ez az önmegfojtás magától vezet olyan hanyatláshoz, amely utat nyit új barbár civilizációknak. Erről meg vagyok győződve. A Nyugat elpogányosítása az egész világ elpogányosodásához vezet.

A Nyugat összeomlása egyetemes világfelforduláshoz, teljes kulturális, demográfiai és vallási felforduláshoz vezet.

A műveletlenség terjedésével párhuzamosan az országok elitjei, akik nagy irodalmi, tudományos vagy politikai műveltséggel rendelkeznek, elhatározták, hogy minden jelet eltüntetnek, amely erkölcsi alapokon álló vagy keresztény kultúrára utal. Csakhogy a keresztény kultúra nem más, mint az ember, Isten Fia, Jézus Krisztus által megtestesült bölcsesség szeretete. Benne minden élet igazolva van. Módszeresen elszakadva Istentől, a modern kultúra már nem képes egységes világnézetet kínálni.

És mégis, e világ sötét éjszakája még mindig szép, mert Isten létezik.

A kortárs műveletlenség az ember megrontása, mert az ember szinte állati szintre süllyedt. A kultúra felhígulása egyfajta perverz és üres szentimentalizmushoz vezet. Újra meg kell ismerni Jézus Krisztust, és hinni, hogy szeret minket és szeretetből meghalt értünk. Újra meg kell tanulni A Katolikus Egyház Katekizmusát. Bátorság és elszántság kell ahhoz, hogy a katolikus hit Credójának, alapigazságainak ismeretét megszerezzük. Miért kell számos katolikusnak beérnie az érvek nélküli analfabéta jámborsággal, egy érzelmi görcsök által irányított vallással, biztos tanítást nélkülöző vak erkölccsel?

A kultúra világosságra vezet. De megerőltető szakaszokon, intenzív munkán és értelemmel irányított küzdelmeken keresztül vezet az út.

A rómaiak ezt az irányelvet használták: Ars sine scientia nihil est –  „A művészet tudás nélkül semmi.” Az értelemhez való folyamodás hiánya hajótörést okoz. Lehetetlen elérni a hitet anélkül, hogy az értelemre hivatkoznánk. Az Istennel való misztikus azonosulás a gondolkodás segítsége nélkül veszélyes kvietizmushoz vezet.

Etimológiailag már maga a „kultúra” szó is magában foglalja a növekedés fogalmát. Nincs kultúra munka és erőfeszítés nélkül. Hogy a kultúra eredeti jelentésére jussunk, tudnunk kell, milyen emberiséget szeretnénk. Qlyan világot akarunk-e, ahol az ember Isten képmása és hasonlatossága, vagy egy transzcendens valóságokkal minden kapcsolatot megszakított földet, egy teljesen szekularizált világot, egy Isten nélküli világot? Az első esetben egy nemes és szép kultúra növekedésén dolgozhatunk. A másodikban lassan a vadság felé közeledünk.

A boldogság egy atyáinktól Isten jelenlétében örökölt kultúra egyre gazdagabbá tételében, tökéletesítésében áll. A kultúra hiányából fakadó barbárságot a véget nem érő élvezetek, ösztöneink és szenvedélyeink keresése jellemzi.

Hogyan határozná meg a hazugságot, amelyre újra meg újra rávilágít?

A hazugság álarca mögé rejtőzik az ember, hogy becsapja és megrontsa testvérei emberségét. De maga elől is bujkál és néha magának is hazudik, egészen addig, hogy már nem tudja megtalálni a biztos talajt.

A hazugság az Istenben nem hívő világ gyakorlata. A hazugság az a mélység, ahol vezetőként az ördög uralkodik. Isten hiányzik ebben a szakadékban. Ahhoz, hogy az ember ebből a mélységből felszínre tudjon jönni, el kell fogadnia az igazság világosságát. A hazug olyan ember, aki gyógyíthatatlan és halálos betegséggel oltja be magát. Hazugságaival mai világunk azt kockáztatja, hogy megsemmisül. Charles Baudelaire verse, a Hazugság szerelme, amely A romlás virágai című kötetben található, remekül mutatja be az Istentől elszakadt hazug világ drámáját:

Ha látom hogy nyugodt alakod únva lebben,
te szép hideg leány; míg hintaként remeg
körötted a zene, s megtör a mennyezetben
s te körül irtatod mély, lankatag szemed;

ha nézem homlokod, színezve enyhe gáznak
fényével, mely beteg varázsát tárja föl,
s az est kigyujtja rajt friss hajnalát a láznak,
s tekinteted, miként bús arcképé, bűvöl:

így szólok: „Óh, be szép! s különös frisseségű!
Tömör Emlék, nehéz királyi korona
koronázza, s szíve, mint húsa, puha bélű
barackként, kész a bölcs vágyak fogaira.”

Mi vagy te? mézízű gyümölcse tán az Ősznek?
vagy titkos urna mely pár forró könnyre vár?
Tűnt oáz illata, hol álmaink időznek?
Vagy vágyak vánkosa? Vagy telt virágkosár?

Tudom, van szem, melyet méltó hogy megcsodáljon
a méla vágy, pedig mélyén titok nem ég:
ékszertelen tok és emléktelen medáljon,
mélyebb és üresebb nálad is, üres Ég!

De nékem, kit a zord Valóság tépve öldös,
elég már hogy csodás látszatnak megmaradj:
álarc, vagy drága kép! ostoba vagy közömbös!
óh, Szépség! unt szívem örök oltára vagy!

(Babits Mihály fordítása)

Az igazság gyűlölete által korunk pusztulásra ítéli önmagát. Az evangélium viszont ezt mondja nekünk: „Megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz titeket” (Jn 8,32).

A sátán a legelső a hazugok közül. Szent János írja: „A sátán az atyátok, és atyátok kedvére igyekeztek tenni, aki kezdettől fogva gyilkos, nem tartott ki az igazságban, mert nincs benne igazság. Amikor hazudik, magából meríti, mert hazug és a hazugság atyja (Jn 8,44). Minden hazugság rabszolgaság, amely megkötöz bennünket anélkül, hogy észre vennénk, és a sátán zavaros vizeire vezet.

Gondolja, hogy a nyugati demokráciákat túszként tarja kezében a pénzoligarchia?

Általánosan elfogadott, hogy a demokrácia az ideális politikai rendszer. Ismerjük Winston Churchill mondását: „A demokrácia a kormányzás legrosszabb formája, leszámítva azokat, amiket már kipróbáltunk.” Ez az egyik legelnyűhetetlenebb aforizma a politikai vitákban.

Ennek ellenére a demokráciák napjainkban a pénzoligarchiák túszai. A demokrácia azon nagyhatalmú kis csoportok kedvelt rendszerévé vált, amelyek elsősorban saját tőzsdeérdekeikre figyelnek. A népnek nép általi kormányzása a pénzvilág nép feletti uralmává vált.

Guineában Sékou Touré alatt megismerhettem a marxista demokráciát. Azt hirdették, hogy minden hatalom birtokosa a nép, amely azonban valójában le volt igázva, éhezett és elnyomatásban élt.

Nyugaton a nácizmus és a kommunizmus szörnyűségei után az úgynevezett liberális demokráciák sikerét akarták biztosítani. Ezek a rendszerek nyitottak, toleránsak és haladók akartak lenni. A népfelség elve mégis illúzióvá vált, hiába próbálja a média nap mint nap sulykolni, hogy létezik.

Hogy lehet továbbra is azt gondolni, hogy a hatalom a nép kezében van? Figyeljük csak meg, milyen szemérmetlen módon torzítják el a nép hatalmát, hogy fokról fokra egy kiváltságos kis csoport hatalmává váljék!

A demokrácia beteg. A nyugati kormányok korrupciója nem irigykedhet Dél szegény országainak korrupciójára. Felháborodtam az erőszak láttán, melyet a francia „sárgamellényes” tüntetők ellen alkalmaztak. Az elfojtás egyre gyakoribb cselekvési mód lesz a nyugati demokráciákban. Egyébként nem tudom elhinni, hogy az Európai Unió bürokratikus intézményei valóban a népek érdekeit akarják védeni. A demokráciát istenítik. Pedig mostantól fogva totalitárius kisiklásokat mutatnak. Nyugtalanít, amikor azt látom, hogy a nyugati hatalmak fegyverrel akarják a szegény országokban a demokráciát meghonosítani. Ezen országok népei egyáltalán nem ismerik annak a rendszernek a jellemzőit, amelyet erővel akarnak rájuk kényszeríteni.

Hogyan ítéli meg a kapitalizmus gyakorlati valóságát?

Itt egy szemantikai csúsztatás történt. Többé már nem kapitalizmusról, hanem egy gazdasági liberalizmusról vagy decentralizált gazdaságról beszélnek.

A kapitalizmus hívei úgy gondolják, hogy a szabad üzleti verseny a lehetséges fejlődés egyetlen útja. A vállalatok profitjának kell biztosítania mindenki számára az életszínvonal növelését, és egyre jobban szavatolnia a kiteljesedés, a kényelem és a jólét lehetőségeit.

Valójában a kapitalizmus a pénz bálványozására épül. A nyereség ingere fokozatosan lerombolja a társadalmi kapcsolatokat. A kapitalizmus saját magát falja fel. A piac lassan lerombolja a munka értékét. Az ember kereskedelmi áruvá válik, többé már nem a maga ura. Ez újfajta rabszolgasághoz vezet, olyan rendszerhez, melyben a népesség nagy része egy szűk elittől függ.

Ilyen feltételek közepette van-e egyáltalán értelme a szolidaritásnak és a kibontakozásnak?

A kapitalizmus valóságát azzal a szabadsággal ítélhetjük meg, amennyit az egyén még megtarthat magának. Nyilvánvaló, hogy ma mind a vezetők, mind a bérmunkások csupán fogaskerekek a nemzeti és nemzetközi gépezetekben, amelyek korlátozzák szabadságukat. Néha az a benyomásom, hogy a nyugati anyagi jólétet a népek egyfajta erkölcsi bukása árán szerezték meg.

Világosan meg kell tenni a következő megkülönböztetést: más a szabad vállalkozásra épülő gazdaság és más a haszon keresésére épülő kapitalista rendszer. A gazdasági szabadság magában foglalja Isten és honfitársaink előtti emberi felelősségünket.

Nem szabályok és korlátok nélküli abszolútum. Mindenki javának szolgálatára van. Célja a közösség minden tagjának a barátsága. Tehát bizonyos józansággal és mérséklettel kell művelni, nehogy vakká és erőszakossá legyen. Az olyan szabadság, mely csak a hasznot nézi, oda fog jutni, hogy saját magát rontja le.

Milyen kapcsolat van a fogyasztói társadalom, a tömegkultúra és az uniformizált életforma között?

A kapitalizmus emberiségről alkotott képében egyetlen központi alak áll: a fogyasztó figurája. A gazdaság minden erejével olyan vásárlót akar létrehozni, aki a földgolyó minden pontján ugyanolyan. Az ausztráliai fogyasztónak hasonlítania kell a spanyol vagy a román fogyasztóra.

A kulturális és nemzetközi identitások nem állhatják útját a felcserélhető ember létrejöttének.

Az áruk szabványosítása tökéletesen visszatükrözi ennek a lélek nélküli civilizációnak a kiszáradását. A fogyasztói társadalom egyre több termelésre bátorít, az anyagi javak minél nagyobb felhalmozására és fogyasztására. A fogyasztói javak elképzelhetetlen gazdagsága elé állít, és azon van, hogy mind jobban felszítsa az emberi mohóságot. Az anyagi javak bősége már-már ijesztő. Az emberi lény szinte kötelezve van arra, hogy mindazt fogyassza, amit anyagi lehetősége megenged.

A materializmus korlátlan élvezésre ösztönöz. A belső élet szükségleteit teljesen félreismeri. Hogy kibontakozhassék, az egyént el kell ismerni másoknak, mint egyetlen, megismételhetetlen valóságot. A kapitalizmus lényege ennek az alapelvnek az ellentéte. A kapitalizmus az embert bezárja önmagába, elszigeteli és függetlenné teszi.

A tömeges fogyasztás egyfajta veszélyes és üres nyájösztönt eredményez. Az életmódok uniformizálása a posztmodern világ rákbetegsége. Az emberek egy nagy, földgolyót beterítő nyáj öntudatlan tagjaivá válnak, akik már nem gondolkodnak, nem lázadoznak, és hagyják magukat olyan jövő felé vezetni, amely többé már nem tartozik hozzájuk.

Az egyén elszigetelődése és a személynek a fogyasztói tömegben elveszett egyeddé való redukálása a kapitalizmus két legszörnyűbb szüleménye.

Isten teremtménye, az ember tönkre van téve. Elégeti a szívét a mesterséges boldogság oltárán. Már nem ismeri többé a különböző örömök jó ízét. Állattá lett, aki eszik, iszik, legel és élvez. A kritikai érzék a múlt agyrémévé lett.

A globalizált, határok nélküli emberiség maga a pokol.

Mit gondol, a gazdasági liberalizmus és a társadalmi szabadosság kéz a kézben járnak?

A liberális kapitalizmusnak arra van szüksége, hogy az emberek elveszítsék hitüket és erkölcsüket: Minden erejét bevetve azon van, hogy anarchikus szabadosság alakuljon ki. Ám a rossz iránti közömbösség szelleme mindent tolerál, ugyanakkor semmit sem védelmez.

1968 májusa jelzi a fordulópontot a gazdasági liberalizmus és a társadalmi szabadosság e végzetes szövetségében.

A hivatásos filozófusok, JeanPaul Sartre vagy Michel Foucault magasztalták az ösztönök felszabadítását. Minden tabut, társadalmi keretet és intézményt össze akartak törni és felszabadítani a spontaneitást. Azok, akik erre a romboló irányzatra hivatkoztak, szerették Isten halálát hirdetni.

Ez a mozgalom a szabadság téves felfogásán alapul. Henri de Lubac atya pontosan összefoglalta a korszak hangulatát: „Az egyik azt mondja: kettő meg kettő, az négy. Egy másik azt feleli: kettő meg kettő, az öt. Az arany középutat választó pedig ajánlja: legyen négy és fél.”

A ’68-as diáklázadás a szabadosság kirobbanása volt. De ha azt állítom, hogy kettő meg kettő az öt vagy négy és fél, szabadabb vagyok? Inkább idióta. A szabadság lényegében az igazsághoz van kötve.

1993-ban II. János Pál pápa tanítóhivatali választ kívánt adni az igazságnak erre a krízisére a Veritatis splendor kezdetű enciklikájában: „Az igazság ragyogó fényessége tükröződik a Teremtő minden művében, s különleges módon az Isten képére és hasonlatosságára teremtett emberben (vö. Ter 1,26); az igazság megvilágosítja az ember értelmét és formálja szabadságát, aki így eljut az Úr megismerésére és szeretésére. Ezért imádkozik a Zsoltáros: »Ragyogtasd ránk, Urunk arcod világosságát« (Zsolt 4,7).”

A ’68-as tüntetők mind teli torokból üvöltve követelték az ember abszolút szabadságát, ideértve az Istennel szembeni szabadságot is. Ám ez a nagy és nemes törekvés olyan eltévelyedésekhez vezetett, amelyek belülről rontották le az embert.

Hogyan lehetne megoldania globalizáció által létrejött egyenlőtlenséget; vagy hogyan lehetne orvosolni a nagy nyomort?

A felvilágosodás százada óta a nyugati ember úgy tekinti magát, mint modellt, emberfeletti embert, urat, aki más népeknek megtanítja, hogy mi az ember, mi a szabadság, mi a demokrácia, a kultúra, a társadalom, a gazdaság és a jog. A feketék kiszipolyozásának korában az afrikai ember nem ért többet a gazdája egy bútordarabjánál. Egyes kereskedők még azt a teológiai kérdést is felvetették magukban, hogy egyáltalán van-e lelkük az afrikaiaknak. De az Egyházban a szentek mindig védelmezői voltak a rabszolgáknak és a kicsiknek. Anne-Marie Jarouhey-re gondolok, arra az asszonyra, aki azért kelt harcra a kormányok ellen, hogy kötelezze őket a rabszolgák szabadságának tiszteletben tartására a XIX. századi Francia Guyanában. És gondolok a XVII. században élt Claver Szent Péterre, a rabszolgák apostolára, Porres Szent Mártonra, a fekete domonkosra, vagy Bakhita Szent Jozefinára, aki rabszolgából lett szerzetesnővér a XX. század elején. A jelenség, amit felidézünk, nem olyan régi. A faji elkülönítés és a diszkriminatív gyakorlatok törvényesen csak 1964-ben szűntek meg az Egyesült Államokban, az apartheid rendszer Dél-Afrikában pedig csak 1994-ben.

A Katolikus Egyházon belül mindig voltak, akik felemelték a hangjukat, és elítélték a rabszolgaságot. Ennek egy nagyon szép jele van Rómában. A San Tommaso in Formis-templom homlokzatán található egy alak. A XIII. század elejéről származó mozaikon a trónon ülő Krisztust láthatjuk, ahogy egyik kezében egy fehér rabszolgát, a másikban egy feketét tart, akiket megszabadít láncaiktól. A középkor kellős közepén, ahogy itt ábrázolták, a fehér és a fekete ember szigorú egyenlőségét figyelhetjük meg. Az Egyház ebben is megelőzte korát. Évszázadok kellettek, hogy maguk a keresztények és a világ teljesen elfogadja ezt az üzenetet.

Más területen a kapitalizmus létrehozott egy olyan proletariátust, amely nyomorúságos és méltatlan körülmények között élt. Kezdetektől fogva egy uralkodó polgári osztály a védelem nélküli kis proletariátus. Nem haszontalan, persze bizonyos távolságot tartva, újra olvasni Zola bizonyos regényrészleteit. Még ha számos keresztény munkáltató bevezetett is bizonyos jogokat a munkások védelmére, a kapitalizmus elterjesztette az ő uralkodásának törvényét.

Nem lepne meg, ha azt állítanák, hogy a mai idők kapitalizmusa ugyanezt a fajta szembenállást szélesítené ki világviszonylatban. A kapitalizmus cinikus.

A gazdagoknak az a hivatásuk, hogy egyre jobban gazdagodjanak, míg a szegényeknek ugyanabban a kifosztottságban kell maradniuk.

A humanista szónoklatok csillogó hazugságok. Az elit semmiféle változást nem akar. A szentimentalizmus és az olcsó szánalom a cselekvést helyettesítik.

Kik idézték elő a háborúkat és a nyomort, ami az afrikaiakat országuk éthagyására kényszeríti? Kik rombolták le Irakot, Líbiát, a Kongói Demokratikus Köztársaságot saját gazdagodásuk érdekében? Egész nemzeteket raboltak ki a gátlástalan multinacionális cégek, amelyek kifosztották a nemzetgazdaságokat. Milyen szégyenletes dolog, hogy a politikai újgyarmatosítók infantilizálják a kormányokat! Hogy lehetne megdöbbenni tehát azon, hogy népek áradatai menekülnek ilyen helyzetből? Elkendőzik az igazságot, és még azt merészelik kérdezni, be kell-e fogadni az európai partokra érkező tömegeket. Nem is beszélve azok maffiatevékenységéről, akik kihasználják a migránsok nyomorát.

Az afrikai kérdés, az elfelejtett és kizsákmányolt földrész mindig is az ön gondolkodásának középpontjában volt.

Amit II. János Pál pápa 1994-ben az Ecdesia in Africa kezdetű apostoli buzdításában írt, különösen is tanulságos:

„A jelenlegi Afrikát ahhoz az emberhez lehet hasonlítani, aki Jeruzsálemből Jerikóba menet rablók kezébe esett, kifosztották, összeverték, majd elmentek; és félholtan otthagyták (vö. Lk 10,30-37).

Afrika olyan földrész, ahol számtalan emberi lény – férfiak, nők, gyerekek, fiatalok – fekszik bizonyos értelemben az út szélén, betegen, megsebezve, tehetetlenül, félrelökve és elhagyottan. Mindannyian szerfölött rászorulnak arra, hogy legyenek olyan irgalmas szamaritánusok, akik a segítségükre sietnek. A magam részéről nagyon szeretném, hogy az Egyház türelmesen, lankadatlanul és hosszú ideig folytassa az irgalmas szamaritánusnak ezt a művét. A ma már eltűnt rendszerek nagyon próbára tették az afrikaiakat, és legyengítették reakcióképességüket. A megsebzett embernek vissza kell nyernie embersége minden erejét. Afrika fiainak és lányainak megértő jelenlétre és lelkipásztori gondoskodásra van szükségük, hogy összeszedjék erejüket a közjó érdekében.”

Tudni kell, hogy Afrika leggazdagabb országai állandóan háborúban állnak egymással. A kongói Kinshasában a multinacionális vállalatok valódi ellenőrzés hiányában szinte az egész érckészletet kitermelték, mert a kormányok meggyengültek az egymást követő háborúkban. De ki osztott fegyvereket a különböző hadviselőknek? És kinek hoz hasznot a bűn? Angola ugyanebben a helyzetben volt sok éven át. Földjében található Afrika legnagyobb gyémántkészlete. Ugyanígy Gabon és Közép-Afrika erdeinek gazdagsága magyarázatot ad a két országon belüli véres konfliktusokra.

Végül pedig újra meg újra elgondolkodom: mely okok tették lehetővé; hogy Líbia a legveszélyesebb maffiahatalmak kezére kerüljön, melyek elsődleges szerepet játszanak a migrációval kapcsolatos üzérkedésben.

A kapitalizmus utolsó álma a szuperember?

A kapitalizmusnak nem emberekre, hanem fogyasztókra van szüksége. Egyetlen célja a termelői és fogyasztói kapacitás növelése. 

A szuperember, a technológiai forradalom produktuma, a rendszer utolsó változata a még jobb profit elérésére. Elég egy tekintetet vetni a hatalmas gyógyszeripar világában lendületbe jött fejlődésre. A klasszikus gyógyító orvostudomány és életminőséget javító orvoslás közötti határok eltörlése a XXI. századi biomedicina egyik jellemző alapelve. A mai biomedicinában az új gyógyszerek és az orvoslási technikák használhatók nemcsak a beteg gondozására, hanem az emberi képességek növelésére is. Az orvostudomány többé már nem csupán gyógyászati célú. A prométheuszi álom beindult. „Nem látom, hogy a jelenlegi ember bármiben is olyan tökéletes lenne, hogy ne kellene kutatni, hogyan lehetne még jobbá tenni” – hangzik Francis Crick biológus szörnyű kijelentése. James Watsonnal együtt 1953-ban ő fejtette meg a DNS szerkezetét, s kijelentése a transzhumanista mozgalom jelszava lett.

A mai ember képzeletvilágában a robot úgy jelenik meg, mint a jövendő emberiség modellje.

Már említettem, hogy az ember ki akarja selejtezni a hús-vér testet, hogy szilíciumba és acélba öltözzék. A sejtek öregszenek, a testek elhasználódnak: a fém helyettesíti. A transzhumanizmus ezért tanulmányozza és keresi az anyagi adatok letöltésének eszközét és a személy átültetésének lehetőségét egy másik testbe. Vagyis a halhatatlanság megszerezhető! Milyen nyomasztó a gép iránti vágy! Milyen ember fog ebből kitermelődni?

Dániel próféta szavai jutnak eszembe: „Amit láttál, ó király, az egy hatalmas szobor volt. Ez a szobor nagy volt és fényes, magasra emelkedett előtted, és rettenetes volt a tekintete. A szobor feje tiszta aranyból volt, melle és karjai ezüstből, hasa és ágyéka bronzból, lábszárai vasból, lábai meg részben vasból, részben agyagból. Ezt láttad, míg a [hegyről] le nem vált egy kő anélkül, hogy hozzáért volna valakinek a keze. Ez eltalálta a szobor vas- és agyaglábát és darabokra zúzta. Ekkor egyszerre összetört a vas, az agyag, a bronz, az ezüst és az arany, s olyanná lett, mint nyáron a szérűn a por, amelyet felkap a szél, úgyhogy nyoma sem maradt. A kőből pedig, amely eltalálta a szobrot, egy nagy hegy lett, amely betöltötte a földet” (Dán 2,31-35).

A posztmodern kapitalizmus számára az ember ugyanolyan erőforrás, mint bármi más. Egy dolog számít: a pénzisten.

Így a társadalom elsődleges célja: az emberi nem megőrzése és az emberi személyek védelme szembekerül a kapitalizmus céljával, mely a hasznot az emberi lény elé helyezi.

Ha az emberek csupán fogyasztók, akkor nem lehetnek mások, mint egymás ellenségei. A társadalom így egy elszabadult versengés csataterévé válik.

Nem tudunk egymásra testvérként tekinteni, csakis akkor, ha felfedezzük, hogy egy és ugyanazon Atya gyermekei vagyunk. Akkor mindenfajta ellentételezés nélkül fogunk gondoskodni egymásról. Isten pedig most még inkább felteszi a kérdést: Mit tettél a te testvéreddel?

Létrehozva 2024. január 6.