A szerkesztő megjegyzése: Ez a 34. rész a „Kegyelem országa” című sorozatból. A 33. rész itt található.

A könyörgő ima, a lectio divina és az elmélkedés három módja annak, hogy növekedjünk az imaéletben és a háromszorosan szent Isten jelenlétének szokásában. Isten az ő kegyelmével segít bennünket e három dolog gyakorlásában, de bizonyos feltételek vagy szubjektív diszpozíciók is segítenek abban, hogy jól gyakoroljuk őket. Az egyik legfontosabb a csend.

Nemrégiben Robert Sarah bíboros A csend ereje című könyve nagy példányszámban kelt el. Az üzenet egy mélyen érzett szükségletről szólt a mai katolikusok körében. Magától értetődik, hogy napjainkat a zaj, a képek és az ingerek állandó bombázása uralja. Van olyan hely, ahová önök és én anélkül fordulhatunk, hogy valamilyen képernyő vagy eszköz ne követelné a figyelmünket? A világ, amelyben élünk, gyakran úgy tűnik, mintha egyfajta szervezett összeesküvés lenne minden belső élet ellen. Még a legalapvetőbb emberi érintkezések és a normális udvariasságok is mindenütt veszélyben vannak, és még inkább veszélyben vannak az imádságra való mélyebb törekvések. A szemlélődő lelkek intuitív módon megérzik a problémát, de Sarah bíboros szavakba önti ezt. Felhívása a csendre hangosan és világosan cseng.

A csendbe való belépés lényege, hogy kapcsolatba lépjünk Istennel. A csend minden hallgató szív szokása. A csend az a hely, ahol Isten hangja megszólal. A csend az a talaj, ahol a szemlélődő ima kegyelmei virágoznak. Egy zajjal teli világban mindenkinek, aki a szemlélődő ima kegyelmeit reméli, meg kell küzdenie a csendért.

Michel-Marie Philipon dominikánus teológus a Szentháromság Szent Erzsébetéről írt könyvében a csend három szintjét határozta meg imaéletében: a külső csendet, a belső csendet és az isteni csendet. Nézzük meg mindegyiket.

A külső csend a legkönnyebben érthető, bár gyakran nem könnyű gyakorolni. Vagy elzárkózást jelent, vagy azt, hogy eltávolodunk a fülünket érő zajforrásoktól. A külső csend a szív emlékezését szolgálja, a külső zajok pedig hajlamosak megzavarni azt. Mindenki tapasztalta már, hogy milyen kellemetlenek a reklámok nemkívánatos csilingelései, amelyek az elmében pattognak, és talán mindenki tapasztalta már, hogy zavaró beszélgetések emlékei megzavarják az imádkozást. Gyakran beszélünk a szemek megőrzéséről, de mi a helyzet a fülek megőrzésével?

Minden nemzedékben imádkozó férfiak és nők keresik a csend idejét és helyét. Maga az Úr Jézus egész éjszakákat töltött imádságban. Talán ez volt az egyetlen módja, hogy elmeneküljön a tömeg elől, de azért is, hogy példát mutasson. A szerzetesek mindig is arra törekedtek, hogy olyanok legyenek, mint ő, és gyakorolták a késő éjszakai virrasztást vagy a hajnal előtti korai kelést, hogy igazi csendben imádkozzanak. Ha valaki nem is szerzetes, de megpróbálkozhat egy helyi templommal, imádkozó kápolnával, a ház egy belső szobájával vagy akár egy parkoló autóval. Legalábbis mindenkinek minden nap kellene meghatározott időt szánnia némi csendes imádságra. Fulton Sheen érsek azt szokta tanácsolni, hogy a laikus férfiak és nők számára napi tizenöt perc a minimum.

A belső csend más kérdés. Még akkor is, ha visszalépünk a beszélgetésekből, és kikapcsoljuk a készülékeket, még akkor is, ha találunk egy külső helyet, ahol elcsendesedhetünk az Úrral, a küzdelem a belső zajjá válik. Mindannyiunknak van egy tudatfolyamunk. Mindannyiunkban folyamatosan áramlanak az érzések, képek és szenvedélyek, amelyek kavarognak bennünk. Mindannyian ki vagyunk téve valamilyen mértékben tolakodó, furcsa vagy sötét gondolatoknak és szenvedélyeknek. Az első emberi lények bukása óta a belső életünk alapértelmezett módja az öngondoskodás és a túlélésre való törekvés.

A kognitív idegtudomány még egy hálózatot is azonosított az agyban, amelyet „alapértelmezett üzemmód hálózatnak” neveznek. Ez akkor a leginkább észrevehető, amikor az ember ébren van, de nyugalmi állapotban van. A belső fecsegés csak megy tovább, és ez nagyrészt önkéntelenül történik. Az alapértelmezett üzemmód hálózat tükrözi az elesett ember szorongó félelmeit, aggodalmait és gondjait is. Készen áll a bajra. Ily módon a legújabb tudományos eredmények bizonyos mértékig alátámasztják azt, amit a spirituális tanítók már régóta mondanak. A bukott ember belső élete nagyrészt önmagával folytatott beszélgetés, amelyet át kell alakítani Istennel folytatott beszélgetéssé. Aki Isten jelenlétében és a vele való közösségben akar élni, annak komoly metanoia átalakuláson (az elme komoly átalakulásán) kell keresztülmennie.

A belső csend bizonyos fokú eléréséhez az ember Isten kegyelmének segítségével erőfeszítéseket tehet, hogy elengedje az irányítást, megnyugodjon, és visszahúzódjon a belső fecsegéstől. Amikor leülünk imádkozni, talán a két legfontosabb szó, amit bárki kimondhat: „Megadom magam”. Egy adott időpontban azonban szívünk megadása csak egy bizonyos mélységig terjed. Szívünk titkos helyein még mindig ott lappanganak és befolyásolják elménket azok a régi szokások, amelyekkel megpróbálunk uralkodni, biztonságban maradni és irányítani a világot. Ahogyan ezernyi hajlam is az önfenntartásra, az önelégedettségre és az önérvényesítésre. Ennek eredményeként sötét gondolatok, rendezetlen szenvedélyek és figyelemelterelések homályosítják el szívünk szemét, mint a sok sár.

Figyelemelterelésünk forrásainak kigyomlálása hosszú folyamat, és hogy ez hogyan történik, az a lelki élet egyik nagy misztériuma. A megfeszített Krisztus szeretetén való elmélkedés az egyik bevált gyakorlat, a Szent Név ismételt segítségül hívása a másik, és a megtisztulás kegyelmeiért való könyörgő ima még egy másik. Mindegyikről beszélni fogunk a későbbi cikkekben. Így vagy úgy, de mindezek a stratégiák hosszú távú folyamatok. Hogyan találjuk meg a belső csendet a jelen pillanatban, tekintve, hogy hol tartunk most a lelki életben?

Kérjük a belső csend kegyelmeit. A Szűzanya nagy segítség. Ugyanígy Szent József is. A Szentírás nem jegyzi fel egyetlen szavát sem, mégis a csendje sokat elmond arról, hogy mi a legfontosabb az életben. A szent angyalok is segítenek abban, hogy elcsendesedjünk és elcsendesedjünk az imádságban. Egész életük a csend és a lelkünk szolgálata, mégis gyakran elfelejtjük segítségül hívni őket, hogy elcsendesedjünk. A Szentháromság Szent Erzsébete azonban a csend egyik igazán nagy védőszentje. Az imádó csend volt az ő útja Istenhez, és ő segít neked és nekem, hogy ugyanezt az utat járjuk. Sőt, amikor segítséget kérünk tőle a csendességhez, az eredmény gyakran az isteni csend kegyelme.

Az isteni csend egy másik síkon található. Nem arról van szó, hogy aktívan elhallgattatjuk magunkat, akár külsőleg, akár belsőleg, hanem arról, hogy passzívan elhallgatunk – belsőleg elhallgatunk -, Isten által elhallgatunk.

Az isteni csend kegyelem, és kérnünk kell. Ez egyúttal szent tapasztalat is. Mint minden szent élményt, ezt sem érdemes túlságosan leírni, hiszen a megtapasztalása személyenként nagyon eltérő. Mindazonáltal nyugodtan mondhatjuk, hogy az isteni csend eljön hozzánk. Megtörténik velünk. Amikor ez megtörténik, a szokásos belső zaj és zűrzavar megszűnik, és a szív szabaddá válik, hogy jelen legyen a Jelenlét számára. Valóban, a szív szemei szabaddá válnak, hogy oda menjenek, ahová Isten vezet bennünket az imaéletben.

_________________________________________________________

James Dominic Brent atya O.P. domonkos szerzetes, aki a washingtoni Dominikánus Tanulmányok Házában él és tanít. A The Father’s House: Discovering Our Home in the Trinity [Az Atya háza: Otthonunk felfedezése a Szentháromságban] című könyv szerzője. Podcastjának címe Contemplata – podcast szemlélődő lelkek számára. Válogatott prédikációkat, lelki konferenciákat, interjúkat és rádióspotokat tesz közzé személyes Soundcloud-oldalán. Gyakran tart előadásokat a Thomistic Institute számára, és megjelenik az Aquinas 101 című műsorban.

Forrás. angol nyelven

Létrehozva 2025. április 6.