Sajgó Balázs atya elmélkedése az évközi 8. vasárnapra

Jézus arra hív, hogy először mindig magamba nézzek. Ezt pedig nem lehet jól tenni a Vele töltött idő nélkül. Ha csak elemezgetve nézek magamba Isten Szentlelkének segítségül hívása nélkül, könnyen félreismerhetem magam. A jó önismeret módszereinek gyakorlását ne egyedül végezzem: hívjam a Szentlelket, Aki vezet – és nemcsak pár percben.

„… Aki nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szereti Istent, akit nem lát?” (1 Jn 4,20)

Hogyan lehet felelősséget vállalni egyházban és társadalomban, amíg nem tudok együtt élni családomban és környezetemben emberekkel?

Az Isten iránti szeretetem hiteltelen mindaddig, amíg legalább meg nem próbálom és el nem kezdem az embertárs megérteni akarását. Könnyebb szeretni a tőlem távol élőket, akikkel ritkábban találkozom, mint a hozzám közel élőket, akik oly sokszor „az agyamra mennek”. Mégis ez utóbbiakkal való kapcsolatom árulja el, hogy milyen az Isten iránti szeretetem. Mondhatok bárkinek bármit, igazolhatom magam bármivel, ha nem kezdem el naponta többször is Isten iránti szeretetem gyakorlatba ültetését azokkal az emberekkel, akikből sokszor elegem van, akkor vallásosságom szép és üres szöveg marad. Akkor hangos tanúságtételem paródiává válik és a szép szavakat már régen nem hiszik el – akkor sem, ha szemembe nem mondják meg. De ez már az ők bajuk. Az én bajom a hiteltelenség marad és ez hosszú távon beteggé tesz: először lelkileg, aztán testileg is. Igen, mert ebből következik önmagam helyes szeretete is: nem az önzésről beszélek, hanem önmagam helyes értékeléséről. A kettő pedig egyáltalán nem ugyanaz.

Önmagam helyes szeretete, önmagam helyes értékelése ezt jelenti: rendszeresen magamra engedem Isten szerető tekintetét, megengedem, hogy az Ő szeretetében fürdőzzek, ölébe ülök. Röviden: időt adok arra, hogy szeretgessen az Isten.

Vannak, akik „énidőnek” nevezik. Ez azonban csak akkor helyes, ha ezt az időt az „én” az Istennel tölti. Ha pedig magamnak ezt nem engedem meg, mert fontos embernek érzem magam, akkor ez nagy csapda: Istentől vágom el magam. Kiesem szeretetteréből – ez a bűn! – és magányossá válok akkor is, ha kívülről sokan vesznek körül – érdekből. Az érdeknek ugyanis nem sok köze van a Szeretethez.

Lehetek vezető, ha saját élet-vezetésemet nem vagyok képes megoldani. Az évközi nyolcadik vasárnap evangéliumának szavaival: vak vezet világtalant.

Az évközi vasárnap szentírási részei tovább mélyítik az eddigieket, hiszen ítélkezéseim alapján ítélnek meg engem is.

Ha valakit jól akarok megismerni, akkor figyeljem meg, miről beszél a legtöbbet és hogyan beszél másokról. Mindig megrendítő – s ha számomra nem az, akkor én is beletartozom! – amikor valaki sokat beszél gyatrán másokról. Ahogy mondani szokás: ömlik belőle a szenny. S ha ezt nem állítom le – legalább magamban – akkor közel állok ahhoz, amit Jézus hangsúlyoz: vedd ki előbb a gerendát saját szemedből, s csak azután keresd más szemében a szálkát. Ahogyan nézek másokra, úgy van bennem Isten szeretete: a szív bőségéből szól a száj.

A férj hazamegy a munkából és látja, hogy felesége az ablak előtt áll és megdöbbenve ismételgeti: nem értem a szomszédasszonyomat, milyen mosószert használhat, hiszen a kiteregetett ruhákon több folt is megmaradt. A férje odamegy az ablakhoz és a következőt mondja feleségének: drágám, ha megtisztítanánk az ablakunkat, akkor nem látszanának a ruhákon a foltok – azok ugyanis a mi ablakunkon vannak. Tisztítsuk meg az ablakunkat.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2025. március 2.