Belefáradtam az új ötletekbe. Nem azt akarom mondani, hogy belefáradtam a tanulásba. És azt sem, hogy nem értékelem a régi témák újragondolását. De a kerék állandó újbóli feltalálása kikészít.

Nincs szükség arra, hogy a „naprakészség” vagy a „tájékozottság” kedvéért újrakonfiguráljam a szellemi területemet. Ha valami bebizonyította az értékét, akkor azt meg kell becsülni és tovább kell adni. Minden más rövid idő után kimerül. Belefáradtam az új ötletekbe.

Azt hiszem, a társadalmak is kezdenek belefáradni az új dolgokba. Ha minden nemzedéknek újra kell értékelnie alapvető meggyőződéseit, akkor ez a munka előbb-utóbb unalmassá válik. Ha minden embernek szubjektíven meg kell határoznia saját identitását, végül az önazonosítás fárasztóvá válik. Attól tartok, hogy ez a mi társadalmunkban is így lehet.

Olyan kultúrát örököltünk, amely az állandó változáson alapul: változtasd meg a stílusodat, változtasd meg a telefonodat, az otthonodat, a házastársadat, változtasd meg a nemedet, változtasd meg a politikádat, az étrendedet, változtass meg mindent és bármit. De ha semmi sem stabil, és minden változóban van, hol kezdjük el? És hol hagyjuk abba? Egy képet látok, egy matrózé, aki vizet mer egy hajóból, amely elsüllyed, ha abbahagyja a merítést. Addig jól van, amíg nem hagyja abba. De végül elfárad, és végül el fog süllyedni. A társadalmak, akárcsak az emberek, változhatnak; de ha ez a változás túl gyakran történik, akkor a társadalom elfárad. És ha a társadalom elfárad, akkor elkezd bukni.

Végső soron ez a probléma az expresszív individualizmussal; az állandó változást állítja be normaként. A józan ész azt válaszolja: „Ha mindenki különleges, akkor senki sem az”, hogy A Hihetetlenekből kölcsönözzek. Nem lehet minden kivétel; kell lennie egy normának. Kell lennie valamiféle hétköznapi alapkőzetnek, amelyen minden más nyugodhat. Ez a norma nem lehet feltűnő vagy különleges; alapvetőnek és normálisnak kell lennie. Ez a norma nem lehet kivétel, mert a kivételek soha nem folytatódnak; hétköznapinak kell lennie, hogy be lehessen tartani. Továbbá alapvető és normális módon kell továbbadni.

A gyerekek ezt megértik. Igen, a gyerekek szeretik a feltűnő dolgokat, de alapvetően a rutint szeretik. „Ezt csináljuk lefekvéskor. Miért? Mert ezt csináljuk lefekvéskor.” Van egy alapvető emberi igény a stabilitás és a normalitás iránt, ami a rendkívüli dolgokat a helyükre teszi. A rendkívüli kimerítő lesz a hétköznapi nélkül.

Mindezek ismeretében nem tudom, miért lep meg, amikor az Evangéliumot tárgyilagosan magyarázzák. „Azért van így, mert így van”. A házasság férfi és nő között van. Miért? Mert a házasság egy férfi és egy nő között van. Krisztus azért jött, hogy megmentsen minket a bűneinktől. Miért? Mert bűnösök vagyunk és megmentésre szorulunk. Valahogy megdöbbentőbb, hogy ezek a dolgok mindig is igazak voltak, mint azt mondani, hogy az Evangélium új és forradalmi.

Ezért döbbentett meg, hogy Anthony Schratz Paradise Cancelled: Unveiling the False Promises of a Secularist Utopia (A Paradocsom eltörölve: Egy szekuláris utópia hamis ígéreteinek leleplezése) című könyve ennyire egyszerű. Összefoglalta az Evangéliumot, és összefoglalta az expresszív individualizmust (az ő elnevezése a modern értékekre). Ez volt a könyv. Nem volt benne csapda. Nem volt benne kinyilatkoztatás. Nem volt sokk és félelem. Egyszerű összefoglalása volt a dogmáknak és a történelemnek. Az egész mű legkülönösebb része a cím volt; minden más az alapvető és józan ész volt. Lefektette a keresztény üzenetet, lefektette a modern üzenetet, és világos volt, hogy melyik a megbízható.

Bárcsak ezer ilyen könyvünk lenne, mint az övé. Nem próbálta szexivé tenni az Evangéliumot. Egyszerűen kimondta, hogy igaz. És ha ez igaz, akkor más dolgok is következnek belőle. A többi dolgokat nyugati civilizációnak nevezzük. Ha nyugati civilizációt akarunk, akkor szükségünk van az Evangéliumra. Ha azt akarjuk, amit az Evangélium ígér, akkor az életünknek egy bizonyos módon kell alakulnia. Nem kell mindent racionalista módon a feledés homályába meríteni. Nem kell újra feltalálnunk a keresztény életet. Ha a mennyet akarom, akkor a keresztény életet kell élnem. Szentnek kell lennem. Nem kell különlegesnek lennem. Jónak kell lennem.

Attól félek, és azt hiszem, hogy Schratz úr is egyetértene velem, hogy a szabadságunk rabjai lettünk. Nem a II. János Pál-féle „a jó cselekedet szabadsága” értelemben vett szabadságtól, hanem a „korlátoktól mentes” értelemben vett szabadságtól. Úgy akarunk tenni, mintha azt tehetnénk, amit csak akarunk, mégis a keresztény világ normalitása megmaradna. De ez nem következik ebből. Ha a mennyei szimfóniát akarom, akkor szabadságomat alá kell vetnem a Nagy Karmesternek. Minden más hamis ígéret, a szekuláris utópia hamis ígérete.

Forrás angol nyelven

Létrehozva 2025. február 24.