A legmerészebb definíciót az imádságról az arsi plébános adja: „Az ima nem más, mint egyesülés az Istennel.” (Monin: Szól az arsi szent, Tóthfalu, 1991. 41.o.)

A keresztény „beszélgetés Istennel” nem marad külső párbeszéd, mert Isten egészen kimondja önmagát az Igében, és a keresztény a hit odaadásával, önmaga kiszolgáltatásával válaszol. Ez a kölcsönös önátadás szerelmes öleléshez hasonló: „Balkeze a fejem alatt, és jobbjával átölel engem” (Én 2,6).

Mint a Katekizmus fogalmaz: „Az Újszövetségben az imádság Isten gyermekeinek élő kapcsolata végtelenül jó Atyjukkal, Fiával Jézus Krisztussal és a Szentlélekkel. Az ország kegyelme «a teljes Szentháromság egysége a lélek teljességével» (Nazianzi Szent Gergely: Or. 16,9). Az imaélet így tehát annyi, mint állandóan a háromszor szent Isten jelenlétében élni”. (KEK 2565).

Az imádság: ajándék

Sok keresztény szomorú tapasztalata, hogy az imádság olyan telefonbeszélgetésre emlékeztet, amelyben a vonal túlsó végén nincs senki, a hit fogyatékosságával magyarázható. A hit önmagunk kiszolgáltatása Isten szavának. Ha hiszek abban, hogy Isten visszavonhatatlanul közölte magát velem egyszülött Fiában, nem fogom kezdeményezőnek képzelni magam az imában. Saját imatevékenységem válasz és ajándék. Válasz, mert Isten előbb szeretett engem, és egyszülött Fiát adta értem; és ajándék, mert a hit válaszát csak a Szentlélekben adhatom. „Senki sem mondhatja: «Jézus az Úr», csakis a Szentlélek által” (1Kor 12,3).

A Szentlélek működése bennünk az imádság kulcsa. „Ha valaki szomjazik, jöjjön hozzám, és igyon mindenki, aki hisz bennem. Amint az Írás mondja: élővíz folyói fakadnak majd belőle” (Jn 7,37-38).  A Lélek ingyenes ajándékával jelenik meg szívünk „Abba!” kiáltása (Róm 8,15), a gyermeki odaadás a végtelen Szeretetnek. Vianney Szent János mondja: „A Szentlélek nélkül minden hideg: ha tehát érezzük, hogy elvész a buzgóságunk, csak gyorsan kilencedet kezdeni a Szentlélekhez hitért és szeretetért” (uo. 31.o.).

A Katekizmus tanítja: „Az alázat az imádság alapja. „Még azt sem tudjuk, hogyan kell helyesen imádkoznunk” (Róm 8,26). Az alázat készség arra, hogy ingyen kaphassuk az imádság ajándékát: Az ember Isten koldusa. (Vö. Szent Ágoston: Quaest. 64,4)” (KEK 2559).

A technika másodlagossága a keresztény imában

A keresztény ima ajándék-jellegéből következik, hogy számunkra az imádság technikája másodlagos kérdés.

Nem teljesen elhanyagolható (egyáltalán nem mindegy, hogy térden állva imádkozom, vagy fotelben hátradőlve, keresztbe tett lábbal), de az ima értéke és minősége elsődlegesen nem a testtartástól vagy a szövegtől függ. (Egyéni imáról beszélünk! A közös imában a külsőségek nagyobb szerepet kapnak, mert ott Istennel kommunikálva egymással is kommunikálunk. De ott is a szív attitüdje a lényeg.) Ez nagy különbség a keleti meditációs technikákkal szemben.

Enomiya-Lassalle atya például azt mondja, sokáig azért nem jutott el a zen megvilágosodás-élményére, a szatorira, mert nem tartotta elég egyenesen a felsőtestét és lehunyta a szemét, ahelyett, hogy mereven egy pontra szegezte volna. Világosan láthatjuk a keresztény meditáció és a zen-meditáció lényegi különbségét:

a keresztény Isten önkinyilvánítását fogadja be az imában, a zen-meditáló viszont önmagát akarja egy mesterségesen fölidézhető pszichológiai állapotba hozni. A keleti meditáció célpontja maga az ember, a keresztény ima célpontja egy kívülünk és fölöttünk álló Másik.

„A keresztény ima mindig egyidejűleg hitelesen személyes és közösségi természetű. Elkerüli a személytelen, illetve az énre összpontosított technikákat, amelyek olyan automatizmusokat képesek létrehozni, melyek következtében az imádkozó az intimista spiritualizmus foglya marad, és képtelen a transzcendens Isten felé irányulő szabad nyitottságra. Az Egyházban az új elmélkedési módszerek legitim keresésénél mindig szem előtt kell tartani, hogy a hiteles keresztény imádság lényegi tulajdonsága két szabadság találkozása, az Isten határtalan szabadságának találkozása az ember behatárolt szabadságával.” (Hittani Kongregáció: A keresztény elmélkedés néhány szempontja. Szent István Társulat, 1991. 9. o.)

Az öntökéletesítő és önmegváltó manipulációk összetévesztése a keresztény imával súlyos veszélye korunknak.

Ne akarjuk felfüggeszteni saját értelmünk működését

Mindezt a zenen mint példán szemléltethetjük. A zen megvilágosodásra törekszik, vagyis olyan pszichikai állapotra, amely diszkurzív logika helyett egyetlen intuitív látásban ragadja meg a valóságot. Tény, hogy a keresztény misztikusok is átélnek ilyen intuitív állapotokat, de ezeket kegyelmi ajándékként  kapják, és nem önmanipuláció gyümölcseként.

Avilai Szent Teréz egyháztanító ismételten veszélyesnek mondja, ha valaki mesterségesen  akarja leállítani a racionális gondolkodás folyamatát önmagában. Az ember magától csak aktív elmélkedésre és összeszedettségre (contemplatio activa) képes.

„Ha az Úristen valamely lelket innét nem emel magasabbra, akkor nagyon érdekében van, hogy ő se törekedjék tovább; mert – s ezt jegyezzük meg jól – , ha erőszakoskodik, rajta fog veszteni.” (Avilai Sz. Teréz: Önéletrajz XII.)

Az ilyen „imádkozó” eltéved, mert tevékenysége Isten helyett önmagára irányul.

Az észfölötti nem ész-ellenes

A keresztény ima, bár meghaladja az értelmet, nem ész-ellenes. A zen viszont kifejezetten a nonsense kultusza.

„Amikor Tung-san Hsziao-cung szerzetes először járt Ven-csu Jing-hszin zen mesternél, az így szólt szerzeteseihez:

– Az egyenes horgok a fekete sárkányokat kapják el. A hajlított horgok a békákat és a földigilisztákat kapják el. Akad-e köztetek valaki, aki horogra kapott már egy sárkányt?

Hosszú szünet után így folytatta:

– Ez időpocsékolás. A szárazföldi teknősbéka haja egy pillanat alatt hosszabbra nőtt.

E szavakat hallva Tung-san Hsziao-cung hirtelen elérte a megvilágosodást.”

(Szigeti György: Zen történetek. Farkas Lőrinc Imre Kiadó, 1996. 83.o.)

Ezekkel az értelmetlenségekkel az ész használatának hiábavalóságát akarják hangsúlyozni a zen-mesterek. Vannak brutálisabb módszereik is.

„Egy szerzetesről mesélték, hogy akkor érte el a megvilágosodást, amikor mestere lelökte a verandáról, és ő kitörte a lábát.”  (Enomiya-Lassalle: Zen. Medio, 1995. 52. o.)

Csu-ti mester, amikor tanításáról kérdezték, egyszerűen felmutatta egyik ujját, és nem szólt egy szót sem. Tanítványai egyike utánozni kezdte ezt a szokását. Mikor ezt Csu-ti mester meghallotta, egy késsel a zsebében odament az ifjú tanítványhoz és megkérdezte:

– Mi a Buddha?

A tanítvány felmutatta egyik ujját, mire Csu-ti mester hirtelen levágta azt a késsel. A fiú ordítva rohant el. A mester utána kiáltott. Az ifjú visszanézett. Csu-ti mester felmutatta az egyik ujját, mire a fiú hirtelen elérte a megvilágosodást. (Vö. Szigeti 87-88. o.)

Jézus Krisztus az egyetlen közvetítő

Avilai Szent Teréz fontos tanítása, hogy az imádkozó nem mellőzheti Jézus Krisztus emberi természetét.

„Hogy az ember teljesen eltávolodjék Krisztus Urunktól; hogy az ő szentséges isteni testét egy sorba helyezze ezzel a mi nyomorúságunkkal és a többi teremtményekkel: nem, ezt a gondolatot nem tudom elviselni!” (Önéletrajz XXII.)

A zen a tudat teljes kiüresítésére törekszik. Ez elvi különbség a keresztény imától. Utóbbiban mindig jelen van a Másik, a megtestesült Ige, akiben Isten kinyilvánítja magát. „Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak általam” (Jn 14,6).

Hozzátesszük még: a zen második fázisa mágikus jellegű, a kereszténység pedig semmiféle mágiával nem fér össze. Ha tehát a keleti technikákból átvesz valamit a keresztény imaélet, annak csak radikális szellemi fordulat után, az eredeti szellemi kontextusból kiemelve és annak konzekvenciáitól megtisztogatva szabad történnie. Ehhez nem elég a jószándék, hanem olyan sajátos szellemtörténeti körülmények, emberi és kegyelmi ajándékok szükségesek, mint például „Arisztotelész megkereszteléséhez” Nagy Szent Albert és Aquinói Szent Tamás részéről.

A keresztény semmi

„I want nothing” – mondja Chesterton egyik hindu hőse. Ezt nem csupán úgy lehet lefordítani: „nem akarok semmit”, hanem úgy is: „a semmit akarom”. Father Brownnak ez rá a megjegyzése: „A keresztény szerényebb. A keresztény akar valamit.”

Igaz, Keresztes Szent János és más misztikusok is emlegetik a semmi útját. A keresztény semmi azonban nem nirvána, nem az én elhalása, nem beolvadás a nagy közösbe.

A keresztény semmi a rendetlen vágyak kihalása. Voltaképpen a szív tisztaságával azonos. „Boldogok  a szívükben tiszták, mert ők látni fogják Istent” (Mt 5,8). Aki semmi teremtményt nem kíván önmagáért, hanem csakis Istenért, az és csak az egyesülhet Istennel.

Egyesülés

Ebben az egyesülésben nem tűnik el a végtelen különbség Teremtő és teremtmény, Isten és ember között. Nem a különbség törlődik el, hanem a különbözők egysége jön létre, a Szentháromság egységének mintájára, a Szentlélek műveként.

„Ebben a belső egyesülésben Isten és a lélek olyan, mint két egybeolvasztott viaszdarab: nem lehet őket elválasztani. Olyan szép Istennek ez az egyesülése kicsiny teremtményével. Olyan nagy kitüntetés, hogy föl sem foghatjuk.” (Monin 41.o.)

És ezt Vianney Szent János nem az örök üdvösségről jelenti ki.  Az imádságról mondja.

(Dr. Kovács Gábor atya előadása az első papi konferencán, Gamingban)

Létrehozva 2024. május 5.