Tizenhét napos kórházi kezelés után Barsi Balázs OFM most újra otthonában, a sümegi ferences rendházban van. Balázs atya a Mária Rádiónak adott interjút, amelynek írott változatát osztjuk meg.

Először is szeretném megköszönni az imádságot, amely számomra ezekben a napokban óriási tény lett. Az imádság sokkal nagyobb erő, mint a fizikai erő. Nem a fizika tartja össze a világmindenséget, hanem a teremtő szeretet. Köszönöm az imádságot! Éjjel-nappal viszonoztam: azokért, akik értem imádkoznak, a betegekért, orvosokért.

Érdekes, hogy ahogyan az ember lassan tanítvánnyá lesz, vagy ahogyan azzá kezdek lenni, az imádságom nem tud megállni egyes embereknél. Arcok vannak, egyre bővülő körök vannak, aztán minden ember: aki valaha élt a földön, és aki most születik, és a világ végéig az összes. Ekkor az ember rádöbben, hogy ez nem az én méretem, hanem Jézus szívének a mérete. A mi imádságunk, így az egész életünk az Ő életébe van beletervezve.

Ez egy csodálatos lelkigyakorlat volt.
Először is olyan orvosom volt – egy fiatalember, dr. Lőrinczi Csaba! Az a törődés, az a szakmaiság, az a pontosság: volt mit tanulnom. Ez egy olyan lehetőség, amelyre azt mondom, hogy ha én választottam volna, akkor nem választom, de óriási kegyelem volt, és nem is lehet másképp megélni, mint teljesen belemenekülni az imádságba: amikor az imádság már lélegzetvétellé lesz. Kitalált rózsafüzéreim lettek. Az egyik a szeplőtelen fogantatáshoz kapcsolódik, a másik az angyalos, egyik a másikat érte. Megdöbbentő, hogy éjfél felé elfogytak az imádság szavai. „Mi történt? Nem tudok többet mondani Uram, Istenem.” És akkor a Szentlélek Isten – mert Ő mindenütt ott van – azt sugallta nekem, hogy: „Most a lélegzetvételedet én beteszem Jézus lélegzetvételébe, a szíved dobogását pedig Jézus szívének dobogásába, hiszen benne vagy teremtve. És akkor nem kell semmit se mondanod.”
Ettől azért úgy megdöbbentem: nem imamalom ez? Nem, mert a pogány imamalom az egy szerkezet. Az én szívem és lélegzetvételem pedig nem szerkezet, mert az én szívem és az én lélegzetvételem, és az Úr Jézusnak, a föltámadt Jézusnak teste van: dicsőséges teste. És a mi romlásnak induló testünk is föltámad. Valahogy ez a kettő már együtt van.

Ez azt tanítja, hogy a szóbeli imádság tulajdonképpen nem helyettesíthető akkor, amikor vannak szavaink, de ez az egzisztenciális kapcsolat az Úr Jézussal: ez az imádság lényege. A szavak pedig majd aztán visszajönnek. Másnap – mivel nem hittem volna, hogy ennyit a kórházban leszek (17 napot), és nem hoztam el a breviárium adventi kötetét– megtanultam, hogy officium pro officio: tehát, az egyik zsolozsmát helyettesíti a másik. Így elkezdtem az első évközi hétfőnél, és kinyitottam éppen Keresztes Szent Jánosnál. Ő ugyan ezt mondja: ezek olyan események, amelyből nem szabad úgy visszajönni a tevékenység mezejére, hogy az megszakadna. Hanem az élet felülete mögött ez van, és az élet felülete is gyönyörű, de csak akkor ha ezzel a mélységgel kapcsolatban van.

Ne féljetek testvérek!
Arra is rájöttem, hogy az igazi reménység az advent: a várakozás és a reménykedésnek az ideje – mint ahogyan az egész földi életünk. De mi a reménykedésem? Természetesen gyógyulást kértem a betegeknek… Egy emelettel lejjebb ott feküdt Böjte Csaba testvér is. Üzent föl nekem, meg én is le gyógyulást kérek. Ezt kértem, azt kértem. Testvérek: egyszer ez is abbamarad, és olyan tartalmatlan ima lesz.

Létrehozva 2020. december 11.