Négy szempár mered rám teljes döbbenettel a súlyos csendben, amiben még a légy zümmögését is hallani lehetett. Az új főorvos tekintélyének teljes súlyával szegezte nekem az imént emelt hangon a kérdést, hogy 25 éves létemre mégis miért nem szedek fogamzásgátlót. Nagyon mérges volt.

Az ország legnagyobb szaktekintélyeként a budapesti szakorvosképzés élén áll, ezért minden egyes rendelésén az arra érdemes rezidensek és orvoshallgatók is beülnek. Mikor elmondom, hogy még szűz vagyok, a főorvosnak csak a szeme villan. A huszonéves, velem egykorú vagy fiatalabb egyetemisták viszont még nem tudják ilyen jól leplezni az érzelmeiket. A megvetés és a gúny villámlik minden porcikájukból, amikor halkan hozzáteszem, hogy vallási okokból. Pofonként ér a dolog.

Hogy teljesen őszinte legyek veled, kedves olvasó, erre a helyzetre nem voltam felkészülve. Az egyetemen rengetegszer indult ki a beszélgetés csoporttársaimmal az Istennel való viszonyomról onnan, hogy én várok a szexszel a házasságig. Először mindig nevettek, de utána szinte kivétel nélkül érdeklődve hallgatták végig, ahogy arról beszéltem nekik, hiszek abban, hogy a szex úgy a legjobb, ha egy egész földi életre szóló szövetség keretein belül történik. A lányok arcán mindig láttam egy pici irigységet is, amikor arról beszéltem nekik, hogy én várok, mert összesen egy fiúval szeretnék ilyen szoros kapcsolatban lenni egész életemben. Utána olyan jó volt nekik mesélni Jézusról és hogy a megtéréssel tiszta lappal lehet indulni. Persze ezek a beszélgetések sem voltak mindig könnyűek, de egy lányregénynek tűntek ahhoz képest, ahogy a rendelésről kifelé támolyogtam.

Arcul csapott, hogy mennyire „abnormális” hogy én még 25 évesen szűz vagyok, mennyire „ciki”, hogy várok. „Vajon én soha nem fogok szexszelni?” „Valami biztos, hogy gáz velem, ha eddig senkinek sem kellettem.” „Engem senki sem szeret.” „Mi lesz, ha soha nem is megyek férjhez?” „Ez így nem oké, tennem kell valamit.” Ezek a gondolatok és érzések odáig hullámoztak bennem viharosan. Mire kiértem a kórház kapuján, ott tartottam, hogyha hazafelé egy fiú elkezd velem flörtölni az utcán, én aznap elveszítem vele a szüzességemet. Miközben mentem hazafelé, (és nem találkoztam senkivel), még az is felmerült bennem, hogy életemben először fogom magam, elmegyek egy belvárosi szórakozóhelyre és belevetem magam az éjszakába.

Zokogtam.

„Istenem, hol vagy?” – kérdeztem. „Miért hagytad, hogy keresztény családban nőjek fel, olyan értékrendek mentén, ami miatt egy ilyen fura, „szörnyszülött” vagyok 25 évesen, aki nem kell senkinek eléggé ahhoz, hogy elvegyen, vagy csak szexszeljen velem?” Nem épp a Zsoltárok könyvébe illő fohász, igaz? Fuldokoltam.

Istennek adok hálát, hogy nem engedett aznap a közelembe olyan személyt, aki ebben az elhatározásomban támogatott volna. Ezért fontos, hogy milyen barátaink vannak, mert ha ilyen esetben egy gyenge állapotban lévő kereszténnyel vagy világi haverral beszéltem volna, valószínűleg most nem írnám ezt a blogot. Viszont a barát, akit felhívtam egy igazi Segítőnek bizonyult.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. szeptember 29.