Tizenhárom évnyi házasság, két gyermek és egyre gyarapodó közös élmények a családban, a közösségi szolgálatban. A György házaspár Székelyudvahelyen és környékén azért dolgozik minden nap, hogy segítsen a házastársi kapcsolatok ápolásában. A Házas Hétvége Udvarhely-Maros Régió vezetőivel beszélgettünk – kihívásokról, hitről, a házasság értékéről.

– Hogy látják ennyi tapasztalattal a hátuk mögött: mi az, amiben többet ad egy házasság egy párkapcsolatnál? Miért éri meg valóban „holtodiglan, holtomiglan” kitartani?

– Klára: Fiatalkorom óta tudatosan készültem a házasságra. Imával kértem a Szűzanya közbenjárását, hogy majd egy jó férjet, társat adjon. Hatalmas ajándékként éltem meg, amikor Isten színe előtt kimondhattam az igent. Nemcsak a férjem és közöttem jött létre a szövetség, hanem ott volt velünk a Jóisten is. Így élni, hogy Isten előtt vállaltam az igent, sokkal könnyebb, mert tudom, hogy a nehézségekben és örömökben is velem van – ez megtartó erő számomra.

– Lehel: Éppen ezért is mondják, hogy a házasság nem magánügy. Mert nem az a papír számít, ami az aláírással lesz érvényes, hanem az egész életre adott szó, a fogadalom, amit kimondunk. Főleg ha úgy mondjuk ki az igent, hogy tudjuk, ez nemcsak rólunk szól, hanem egy új szövetségről, ami hatással van a közösségre is.

Egy házasság több síkon halad előre, és ha igazán komolyan gondoljuk, akkor minden szegmens a Jóistenben fut össze – önismeretünk, kapcsolatunk, gyermekeinkkel való viszonyunk, közösségi létünk, minden. Az Isten előtt adott szó kicsit több jelentőséggel bír annál, mint hogy szabályokkal kötelez. Nagyobb a felelősségem a feleségem, Isten és a társadalom felé is.

Ennek úgy kell nekifogni, hogy nem megpróbálni, hanem csinálni kell. 

– Mit ad számotokra a Házas Hétvége mozgalom?

– Klára:  Mi egy mankót kaptunk a Házas Hétvégével. Egyfajta önismereti fejlődést, és azon túl nyitottságot és elfogadást arra vonatkozóan, hogy a párunk egy külön egyéniség. Ahogy én, úgy ő is lehet dühös vagy szomorú – csak az a kérdés, hogyan kezeljük közösen ezeket az állapotokat. 

A közösségben egy-egy szolgálat sok erőt ad, például az is, ha imádkozunk másokért – érdekes módon így mi is erősödünk. Az Udvarhely-Maros Régió felelőseiként tapasztaljuk, hogy bár úgy tűnik, „csak” mi adunk, de valójában sokkal többet kapunk vissza, nemcsak a mi szívünk telik meg örömmel, hanem más házaspárok, papok szívéhez is elér az őszinteségünk. Hálatelt szívvel olvassuk a visszajelzéseket, amelyekben a házaspárok lelki növekedésükről számolnak be.

Számunkra a közösség attól is hiteles, hogy több generáció van benne. Látunk olyan párokat, akik több mint harminc éve házas hétvégések, és példájukkal előttünk járnak; ők kiváló bizonyítékok arra, hogy akár hetvenévesen is lehet kézenfogva, szerelmesen együtt élni.

– Lehel: Mi, hála Istennek, időben tudtunk csatlakozni a közösséghez, hat évnyi házasság után már részt vehettünk az első hétvégén. Úgy látom, hogy ez tudatos életforma. Ahogy mindenhol, itt is az a fontos, hogy ne csak tagja, hanem adottságaimmal gyarapítója legyek a közösségnek. Közösségi életet csak akkor tudok élni, ha jó a házasságom –

ha pedig a házasságom jó, akkor ott jelen van az Isten.

Ez a hármasság, akár egy spirál, mindig körbejár és felemel. A lényeget meg kell élni, elmondani nem lehet. 

A Házas Hétvége nagyon szépen visszatükrözi, hogy mit kell tennem azért, hogy a társamat jobban el tudjam fogadni.  Nem az acél, hogy ő el tudjon fogadni engem, hanem az a kérdés, hogy én mit tehetek érte. Ha nem adjuk fel, a Házas Hétvége „segítségével”, a kapcsolatainkba fektetett munkával letehetjük annak az alapjait, hogy még 70-80 éves korunkban is kézefogva sétálhassunk az utcán, szeretetben.

A teljes cikk elolvasható itt.

Létrehozva 2020. június 3.