This photo of Nha Trang is courtesy of Tripadvisor

Khanh-hoa? Hol is lehet ez? Ugye, te még sohasem hallottál róla? És én azt hiszem, ha megkérdeznéd édesapádat, ő sem tudna róla. Sőt, ha tanítónénidet megkérdeznéd, tán ő sem tudná mindjárt. Azonban ezt már nem merném egész biztosan állítani. Mert a tanítónők borzasztó sokat tudnak, amint ezt magad is tapasztalhatod.

Nos, találd ki! Talán indián név? Azok olyan furcsák. Nem találtad el! Khanh-hoa nem Amerikában van. Ejnye! A kötőjel olyan kínai kinézésű, biztosan Kínában van. Most már közel jársz hozzá, de még nem találtad el. Keljünk hát útra, keressük meg Khanh-hoát.

Először is utazzunk vissza a születésünk előtti időbe. Menjünk vissza úgy vagy egy évszázaddal abba az időbe, amikor még nagymamád oly kisleány volt, mint te. Azt gondolod, ez már nagyon régen volt. Neked talán igen. De az öreg embereknek ez nem is olyan sok idő. De abba az időbe beleképzelni magunkat mégis csak nehéz. Egészen más világ volt akkor. Még nem volt gőzhajó. Éppen abban az évben építették Németországban az első vonatot, amikor a mi kis Danunk született. Persze az a vonat alig ment gyorsabban, mint a közönséges lovaskocsi. Még nem volt villanyos, telefon vagy rádió, nem volt gőzfűtés, villany, talán még petróleum sem. Az emberek a tyúkokkal mentek még aludni, mert nem volt világításuk.

Maga az utazás szörnyű kényelmetlen volt. No de most már készüljünk fel, hogy végleg megtaláljuk Khanh-hoát.

Rúgótlan, döcögő postakocsin hetekig is kell utaznunk, mire Hamburgba érünk. Ezt a fáradságos utat, amelyet most képzeletben járunk végig, nyolcvan-száz évvel ezelőtt a misszionáriusok valóban is végigszenvedték. Távoli országokba mentek, hogy oda is megvigyék a megváltás örömhírét.

Hamburgban Keletindiába induló hajót keresünk. De személyszállító gőzöst nem találunk, ilyen még nincs. Meg kell elégednünk vitorlás teherhajóval. Az kereskedelmi árukon kívül még néhány utast is hajlandó magával vinni. Nagy ládák tövében kell meghúzódnunk. Nem nagyon kényelmes, de talán kibírjuk. Végül elindulunk.

Vedd a térképet, és nézd az utunkat.

Hajónk orrát délfelé fordítjuk. A szél Portugália gyönyörű partja mentén hajtja előre vitorláinkat. Ma a luxushajók a Földközi-tengeren és a Szuezi-csatornán keresztül jutnak ki az Indiai-óceánra. 1850-ben azonban még nem volt meg a Szuezi-csatorna. Azért nekünk egész Afrikát meg kell kerülnünk. Átmegyünk az Egyenlítőn, elvitorlázunk a Jó Reménység Foka mellett. Madagaszkár szigetén rövid pihenőt tartunk. Azután átszeljük az Indiai-óceánt Ceylon felé. A nap égetően tűz a födélzetre. Elviselhetetlenül meleg van. Nincs semmi szél. napokig állunk. Végre jönnek a passzát-szelek. Tovább mehetünk.

Ceylonból észak felé vitorlázunk és Birmában ismét kikötünk. Innen délnek fordítjuk az evezőket és utunk Szumátra szigete mellett a Malakka-szoroson át visz. Szingapúr még jelentéktelen kis hely. Nem kötünk ki, hanem északnak kanyarodunk Kambodzsának. Itt fekszik Szaigon és Kvinhon között éppen a tengerparton Khanh-hoa tartomány és az ugyanolyan nevű város. Akkor még nem tartozott Franciaországhoz, hanem az annami királyság déli tartománya volt. A király a Kvinhonnál még messzebb északra fekvő Huéban székelt.

*

Több mint 100 éve, hogy a kereszténység itt meghonosodott. Azalatt nem egyszer véres üldözés tette próbára a fiatal egyházat. De az üldözések minden alkalommal bebizonyították, milyen szilárd gyökeret vert az annamita népben Krisztus hite.

A római császárok, akik Szent Ágnest és Szent Cecíliát kivégezték, az Egyház ellenségei voltak és azt mindenütt üldözték. Ugyanúgy tették az annamita királyok is, sőt még kegyetlenebbek voltak.

*

A leggonoszabbak közül való volt Tüdük király. A misszionáriusokat üldözte, fogságba vetette és megölte. A misszionáriusok legnagyobbrészt franciák voltak. Azért III. Napóleon császár hadihajókat és katonákat küldött ki, hogy a misszionáriusok életét megvédelmezzék. 1858-ban kötöttek ki a hadihajók Annam partjain. De ha Európában azt hitték, hogy így megijesztik az annami királyt, nagyon tévedtek. Ellenkezőleg. Az üldözés még erősebb és még kegyetlenebb lett. A keresztényeket hazaárulóknak nevezték, és rájuk fogták, hogy királyukat a franciáknak elárulták.

Tüdük kiadta a parancsot: „Rombolják le, és tegyék a földdel egyenlővé az összes keresztény templomokat! Minden pap az ország ellensége!” Minden pap fejére 3000 pengő vérdíjat tűzött ki. Rengeteg rendőrt és katonát állított szolgálatba, hogy a keresztényeket az utolsó írmagjáig kiirtsák. Egy keresztény sem maradhatott életben. Tüdük tiszta munkát akart végezni.

Nagy jutalmat fizettek az árulóknak és hittagadóknak és szörnyű büntetéssel sújtották azokat, akik nem akarták Krisztust megtagadni, vagy akik papokat rejtegettek és védtek. Nem csoda, hogy sok pogány így még saját rokonát is följelentette.

Katonák nyomultak be a keresztények házaiba, bíró elé hurcolták a hívőket, aki minden lehető módon arra akarta rávenni őket, hogy a szentkeresztet lábbal tapossák. A foglyok nyakát két gerenda közé szorították, sem lélegzeni, sem enni nem tudtak. Éjszaka nem alhattak és nappal is egész nap kellett a nehéz gerendát hordozniuk.

Hetekig, hónapokig alvás nélkül! Elképzelheted, milyen szörnyű büntetés volt ez.

Pedig ez még csak a kezdet volt.

Minden kihallgatásnál kéznél voltak olyan vastag bambuszbotok, mint az ujjam. Ezekkel aztán a hóhérlegények az áldozatokat olyan erősen ütötték-verték, hogy a keresztények nem egyszer belehaltak. Vagy megkötözve kifeszítették őket és vasfogókkal húsdarabokat téptek ki testükből. Aki nem akarta a keresztet lábbal taposni, hegyes tűkre térdeltették, vagy nehéz kalapáccsal összetörték lábszárcsontját.

És csak akkor hagyták abba a kínzást, ha az üldözöttek vagy megtagadták Krisztust, vagy meghaltak a hóhér kezében. Aki nem halt meg, azt visszavitték a börtönbe, hogy az új kínzásokig életben maradjon.

Nem mindenki maradt hű. A kínok erősebbek voltak, mint a gyenge keresztények. De az üldözők nem elégedtek meg a szóbeli hittagadással. A hittagadóknak lábbal kellett taposniuk a feszületet, bottal kellett azt ütniük, nyilatkozatot kellett aláírniuk, melyben kötelezik magukat, hogy a kereszténységhez soha többé vissza nem térnek. De még ezek után sem bocsátották őket szabadon. Hajdani hittestvéreik kínzására használták fel őket. Az állhatatosakat rá kellett beszélniük, hogy tagadják meg hitüket. Akit meg nem sikerült rábeszélniük, azt meg nekik kellett véresre korbácsolniuk.

De sok ezren maradtak hűek. Püspökök és papok haltak így meg a hívekért és követte őket a hívő nép nagy serege.

*

Ennek az üldözésnek sötét világában találkozunk Dannal, a khanh-hoai hős lánykával.

*

Khanh-hoa kormányzója különösen ki akarta érdemelni királya kegyét, ezért páratlan szigorral vezette az üldözést.

Csatlósai bejárták a falvakat és a városokat, hogy az összes keresztényeket fogságba hurcolják és hittagadásra bírják. Eljutottak a kis Binh-kang faluba is, behatoltak egy szegény paraszt kicsi házikójába és magukkal hurcolták az egész családot: apát, anyát és két lánykájukat. A két lányka közül a fiatalabbik volt a mi kis Danunk. A missziós iskolában és a kis házikóban vidám, kedves gyermekké fejlődött. Mosolygó jókedvével, mint kis napsugár járt az emberek között. És most, 13 éves korában, börtönbe került Krisztusért.

Szörnyű, szörnyű sors várt reájuk. Nagyon szegények voltak. És az annami állam nem fizette foglyainak ennivalóját. Minden fogolynak magának kellett gondoskodnia és utána néznie, hogy mit fog enni.

A gazdagoknak ez könnyű volt. De a Binh-kangi családnak semmije sem volt, rokonuk sem, aki a városban segítette volna őket. A börtönben a többi kereszténynek sem volt többje, mint nekik. De azt, amijük volt, testvériesen elosztották maguk között.

És az éhség nem egyetlen gyötrelmük volt. Hetenkint többször kihallgatták őket. És mindannyiszor mély sebeket hoztak magukkal a testükön, amikor visszavezették őket a börtönbe.

Az apa? Az igen! Az erős volt. Ő kibírta. De az édesanya és az idősebb leányka napról-napra sápadtabbak lettek. Látszott, hogy nemsokára magához veszi őket a Jóisten. És akkor Dannak nem lesz többet édesanyja és nővérkéje.

Csak édesapja marad meg. Na és? Az Úr Jézus is lemondott édesanyjáról, egészen egyedül maradt, hogy a kis Danért meghalhasson.

Igen! Dan is ki akart tartani a végsőkig, a legvégsőkig!

Két év telt el immár a gyötrelmekben. Még él az édesanya és a nővére.

De egyik nap teljesen leverten jön vissza mindkettő a kihallgatásról. Nem akarnak arról beszélni, mi történt velük. Amint azonban a keresztények imádkozni kezdenek, ők hallgatnak és a szent szavakat nem mondják velük együtt. Dan szomorúan kérdezi: „Édesanyám, miért nem imádkozol velünk? Ha nem imádkozunk, nem kapunk kegyelmet, hogy hűek maradhassunk.”

„Dan, – válaszol édesanyja és hangja kimondhatatlanul fájdalmas, –nekünk nincs többé szükségünk a kegyelemre! Mi… mi lábbal tapostuk a keresztet…!”

Dan felzokog. Elfordul, behúzódik a börtön sarkába és csendesen imádkozni kezd.

„Édes Jézusom, bocsásd meg az édesanyámnak, amit ma ellened elkövetett. Bocsáss meg szegény nővérkémnek. Add meg nekik a kegyelmet, hogy megbánják mai lépésüket és ismét visszatérjenek Hozzád! Édes Jézusom, add meg nekem a kegyelmet, hogy én annál hívebben szolgáljak Neked. Gondoskodjál róla, hogy édesapám is hű maradjon szent hitünkhöz.

És amit nekem szenvednem kell Érted, édes Jézusom, azt fogadd el engesztelésül azért a bűnért és fájdalomért, amelyet édesanyám és nővérem Neked okozott …”

„Látod, – mondta Thinh, a börtönfelügyelő, midőn a legközelebbi alkalommal Dan a kihallgatásra ment, – édesanyád és nővéred elég okosak voltak és elhagyták az ostoba, idegen vallást, amely nekik csak fájdalmat, ütéseket és éhséget hozott. Légy te is okos és taposs a keresztre. Ha megteszed ezt, szabadon engedlek.”

„Sohasem leszek hűtlen Üdvözítőmhöz!” – felelé Dan és félelem nélkül tekint a dühöngő hóhérra, aki már ütésre emeli a bambuszbotot.

És ez alkalommal különösen hosszú ideig, keményen és kegyetlenül üti, veri Dant. Úgy érzi, hogy Dan őt sértette meg és ezt akarja megbosszulni.

Midőn a gyermek ismét a börtönben fekszik, órák hosszat nem tud megszólalni, annyira fájnak a sebei. De kicsiny lelke erős, és csendesen, hangtalanul imádkozik az Üdvözítőhöz, aki neki erőt adott, hogy szörnyű szenvedéseit elviselje.

Végül magához tér annyira, hogy mozdulni tud.

És rögtön körülveszik néhányan a már elesett hittagadók közül.

„Borzasztó ostoba kölyök vagy te! Te magad vagy a hibás, hogy a hóhér úgy megver, hogy szólni sem tudsz. A te Istened, a keresztény Isten, nincs is. Ha volna keresztény Isten, törődne veled, és nem hagyná, hogy a hóhér így megkínozzon.”

Dan hallgatott. Ő jobban tudta, hogy van keresztény Isten, mint ezek a megzavarodottak, akik félelemből elhagyták Üdvözítőjüket és átadták magukat az ördögnek. Az beszél most belőlük. Dan tudja, hogy az Üdvözítő van és él! Él és működik az ő tiszta szívében. Mit tudnak az elesettek erről?!

„Tégy úgy, mint mi. A keresztet megtaposni még nem olyan rossz dolog. Mindenesetre nem fáj. És aztán … néhány hét múlva szabadok leszünk. Ezt megígérték nekünk. Téged pedig néhány hét múlva, ha így folytatod, a hóhérok valami lyukba elásnak. És akkor mid van az életből? Hiszen olyan fiatal vagy még!”

Dan ismét csak hallgat. Mit is érne neki az élet az Üdvözítő nélkül? Nem! Inkább meghalni és azután: az egész örökkévalóságon keresztül Vele lenni a mennyországban!

„Légy okos, Dan. Mi mégis csak tudjuk, hogy mit tettünk. Már régebben ismerjük a katolikus hitet, mint te. Az ostromnak ellen nem állhatunk és az ár elől menekülnünk kell. Ha a bot nem akar eltörni, meg kell hajolnia. S meghajolni mégsem olyan veszedelmes, mint kettétörni. Ha egyszer megszűnik az üldözés, mi ismét olyan jó keresztények leszünk, mint azelőtt voltunk. Szívünk sem változott meg a hittagadásban. Csak a szánk tagadta meg Krisztust. És ez mégsem olyan nagyon rossz.”

Dan hallgatott. Elég nagy gazság volt, amit a szerencsétlenek tettek. Hittagadás! Az ördög, a kísértő beszél belőlük. Őt is el akarja kábítani, mint ahogy ezeket a nyomorultakat elkábította. „Nem, édes Jézusom, inkább engedj meghalnom, minthogy ilyen borzasztó bűnt kövessek el.” A kislány imádkozik magáért és az elesettekért, hogy elismerjék bűnüket, megbánják és az Üdvözítő útjára visszataláljanak. Igen, testvéreinek elesése jobban fájt neki, mint Thinhnek, a hóhérnak súlyos ütései.

*

Hűsége és állhatatossága szívük mélyéig meghatotta a keresztényeket, akik vele együtt fogságban voltak. Mindnyájan szerették, főleg azért, mert a többi fogolynak mindig kész volt szolgálni.

Részvéttel kérdezgették, nem fájnak-e nagyon az ütések?

Ő, azt felelte:

„Ó – én nagyon is érzem az ütéseket! De megpróbálok nem gondolni rájuk. Mikor Thinh elkezd engem ütni, én elkezdem imádkozni a Bat-Daot. És ha egyszer végére értem, ismét elkezdem elölről. És mindaddig imádkozom, amíg hóhérom abba nem hagyja az ütést. Így aztán nem érzem olyan nagyon.”

A Bat-Dao az annami keresztények meghatóan szép imája. Benne van a hitvallás, a hit, remény, szeretet felindítása és egy csodálatosan szép imádság az állhatatosságért, ha Krisztusért szenvednünk kell. Ezzel az imával vigasztalta magát a kis Dan.

Egyik nap örvendetes hírt hoztak a foglyoknak. Hírülhozták, hogy a kegyetlen börtönfelügyelőt elbocsátották. Utódja Bo Pham-Hanh, akit szelídebbnek ismertek. A foglyok abban reménykedtek, hogy most aztán ritkábban lesznek kihallgatások és azok nem fognak annyira fájni. Az új börtönfelügyelő csakugyan szelídebb volt, úgy, ahogy mondták. Jobb idők következtek a megkínzott keresztényekre.

De úgy látszik, éppen azért Khanh-hoa kormányzója kevésbé volt megelégedve börtönfelügyelőjével. Bo Pham-Hanh nem soká maradt állásában. Egy idegen jött helyébe, Tuong volt a neve. Nem telt el sok idő és mindenki tudta már, hogy kegyetlen vérszopó.

Dan felujjongott. Most már biztosan megkapja a szenvedések koronáját, hiszen úgy vágyik egyesülni az Üdvözítővel. És édesapja, aki három évig kitartott mellette, vele együtt fog az égbe jutni. Lelkesen beszél neki az örömökről, amelyek reájuk várnak, és közösen imádkozva készülnek a borzalmas kínzásokra.

*

De a jó Isten még egy kemény próba elé akarta állítani a mi kis Danunkat.

Ez volt a legkeményebb, amely a leánykára várhatott.

Szomorúan ül melléje az édesapja a hosszú, napokon át tartó kínzások után, és azt mondja:

„Dan, én sem bírom tovább Tuong kegyetlenségeit. Nem bírom tovább. A legközelebbi alkalommal megtagadom a hitemet.”

Dan lelke mélyéig megrendül. Könnye patakzik.

„Íme, már több mint három éve kitartasz, és most akarsz elesni? Hiszen oly sok kínzást kiálltál. Csak nem teszed ilyen szörnyű lépéssel valamennyit semmivé! Istent megtagadni! Nem jobb volna inkább százszor meghalni?!”

Az apa elfordul.

De Dan nem hagyja békén.

Egész nap sír és könyörög.

„Maradj hű!”

Nyugtalanul alszik az apa a következő éjszakán. A legkisebb nesztől is megijed és felriad.

Egyszerre csak érzi, hogy egy kis test simul hozzá. Megrázkódik.

„Ugye, édesapám, – suttogja fülébe, – mégsem fogsz az Üdvözítőnek ilyen fájdalmat okozni?! Ő meghalt érettünk és sokkal többet szenvedett értünk, mint mi őérte szenvedhetünk. Ugye, apukám, te szereted Őt.”

Az apa nem tud válaszolni. A kegyelem és a szenvedéstől való félelem küzd benne. Végül is aludni küldi gyermekét.

De egyikük sem tud aludni. Az apa nyugtalanul hánykolódik. A leányka összekuporodva ül az egyik sarokban és imádkozik.

Másnap az apának meg kell jelennie Tuong előtt.

Nemsokára már vissza is jön. Szemeit lesütve keresgéli össze szegényes holmiját. Szégyenli magát gyermeke előtt. – Megtaposta a feszületet és ezért Tuong kiengedte a fogságból.

Húzódozva búcsúzik néhány fogolytársától. Szomorúan néznek rá.

„Imádkozni fogunk érted, – mondják neki, – hogy belásd, milyen nagyot vétettél, megbánd és megtérj.”

Végül Danhoz ér. Megfogja kezét. De a leányka hevesen visszarántja. Csak nézi édesapját nagy, komoly szemével:

„Te megtagadtad a Jóistent. Nem vagy többé az én apám. Nekem többé nincs apám. Menj! Isten irgalmazzon lelkednek!”

Így beszél határozottan. Az apa meggörnyedt háttal, sietve hagyja el a börtönt.

Amikor becsukja maga mögött az ajtót, kitör a leánykából a rettenetes sírás. Most egészen egyedül van. A Jóisten az édesapja és a Szűzanya az édesanyja. Bensőségesen kéri a Szűzanyát, vegye fel őt a mennyei hazába.

És Mária meghallgatta.

*

Nemsokkal édesapja kiszabadulása után, Dant Tuong elé vezetik.

Ez ráförmed:

„Micsoda gyermeki engedelmesség és szeretet ez, nem követni édesapád példáját?! Hol itt a szülői tisztelet? Szép vallás a ti vallástok, amely nem parancsolja, hogy szüleink példáját kövessük!

Várj csak te kis ördög, majd mindjárt megtanítunk mi téged az engedelmességre. Engedetlen gyermekek számára egy a jó orvosság, a bot.”

És addig üti, hogy a vér már a lábán folyik végig és elveszti eszméletét. Akkor visszahurcolják a nyomorúságos börtönbe és a foglyoknak megtiltják, hogy ápolják.

Két nappal később, amikor még egész teste lázas és vérző sebei égnek még, Tuong ismét maga elé parancsolja.

„Na, térj észhez! Itt a kereszt! Gyerünk! Taposs rá! Gyerünk! Különben nem mégy ki innen élve.”

Dan félhangosan imádkozik, állhatatos marad.

Amikor a hóhérlegények kivitték, azt gondolták, hogy Dan már halott. Ezért az agyonvert kis testet a sövény mögé dobták és otthagyták.

Egy keresztény fogoly látta a jelenetet. Alig mentek el a hóhérok. Úgy látta, hogy van még élet a kis testben, óvatosan karjaiba vette és bevitte a nyomorúságos börtönbe. Arccal lefelé fordítva letette néhány rongydarabra, kimosta és bekötötte sebeit.

Dan nem tudott többet megmozdulni. Mozdulatlanul feküdt éjjel-nappal. Ha magához tért, csendesen imádkozott. Nagy fájdalmai lehettek, mert ha a foglyok kimosták sebeit, fájdalmasan vonaglott meg kis teste. De egyetlen panaszszó sem hagyta el a kis leányka ajkát. Biztosan édesapjára, édesanyjára és nővérkéjére gondolt és szenvedéseit engesztelésül fölajánlotta bűnükért.

A börtönben olyan csend volt, mint valami kápolnában. Mintha mindnyájan megérezték volna, hogy egy szent éli itt utolsó perceit.

Tizennégy napig szenvedett még Dan. Isten angyala nyújtotta át neki a vértanúság koronáját és vezette őt az Úr Jézushoz, akiért ő olyan sokat szenvedett.

Ez Dannak, a Khanh-hoai leánykának története.

Részlet P. Wágner: Lángoló szívecskék c. könyvéből. Az elektronikus változat letölthető a PPEK honlapról itt.

Létrehozva 2020. április 7.