A Jóisten szeptemberben új kalandra hívott engem, aminek a hozadéka összességében sokkal több jó, mint rossz. Ennek a történetét osztanám most meg.

Erre a feladatra, vagy nyugodtan nevezhetem ajándéknak is, a Jóisten remekül előkészített. Többek között a lányom tíz évvel ezelőtti balesetével, amiből megtanította nekem, hogy mindig ad annyi kegyelmet  a nehézségek elviselésére, amennyire csak szükségem van, hogy bízhatok Benne.

Megtanultam akkor, hogy Ő mindig jobban szereti a gyerekemet, mint ahogy azt én bármikor is tudnám. Hogy Ő tudja, mikor mi a jó neki. Hogy Neki van a legjobb terve vele.

És hogy tudja, hogy mit csinál. Nem baj, ha nem értem.

És tudtam, hogy amiért fölajánlhatom ezt a betegséget, az sokkal nagyobb értékű az üdvösség szempontjából, mint a várható nehézségek elviselése.

És ez a gondolatsor most teljesen áttehető volt az én betegségemre.

Hurrá, a Jóisten érdemesnek tart erre a feladatra, együtt akar velem működni, ez végül is megtiszteltetés.

Ő a legjobbat akarja nekem. Ő szeret a legjobban. Nagyon meg akar ajándékozni. Előtte gondosan megméregette a keresztet, hisz neki legalább annyira fáj, ami nekem fáj. Ő tudja, mit csinál, és amit csinál az nekem és a szeretteimnek a legjobb lesz. És ezt már abban a pillanatban tudtam, hogy kitapintottam a csomót.

Még a betegség testi előkészítéséhez hozzátartozik, hogy tavasszal leszívtak egy cisztát a másik  mellemből. Ezzel már egy kicsit megingott a testi sérthetetlenségemnek a tudata. /Hogy velem ez nem történhet meg./

Mikor szeptember közepén a csomót kitapintottam, tudtam, hogy azonnal cselekedni kell, ez nem véletlen és a Jóisten velem van. Most nekem ez a legjobb, ami történhet velem.

Egy hét múlva már kaptam időt a mammográfiára, ahol a reakciókból egyértelmű volt, hogy a csomó rosszindulatú. Rá egy hétre már a kórbiopszián is túl voltam.

Közben osztálykísérésre pont amellé a kolleganőm mellé kerültem „véletlenül”, aki már kétszeres mellrák túlélő. Ő mindenről kiokosított.

Az egyházközségben is van mellráktúlélő. Az ő tapasztalatai is sokat segítettek a gyógyulás útján való elindulásban. Pl.: a kórbiopsziára már úgy mentem, hogy előtte már a Kékgolyóban konzultálhattam a sebésszel, aki még további biopsziát is előírt. /És rögtön válaszolt az emailjeimre./

Ami nem volt egyszerű, az a kórszövettani eredmény megszerzése. Végül az egyik bátor rokonom révén sikeres volt, hisz ő egyből a professzort hívta fel, aki emlékezett a leletemre és mondta, hogy ezt személyesen szeretné nekem elmondani. /E nélkül lehet, több hét csúszással jutottam volna a lelethez és aligha úszhattam volna meg az áttétet. Tudtam, hogy most az időtényező, ami a legtöbbet számít./

Másnap a férjemmel már ott voltunk a professzornál. Nem sietett, ránk ért.

Azt mondta, hogy sokat számít a gyógyulásban, hogy ketten jöttünk. A legtöbben egyedül mennek hozzá.

Nagyon megérintett minket hihetetlen alázata a betegség és a beteg előtt. Elmondta, hogy noha nem lesz egyszerű a gyógyulás, meg fogok gyógyulni. A kemoterápia gyógyszer és így is álljak hozzá. Nem lesz rám túl sok idő a kórházban, de szakmailag szuperek lesznek. És részletesen elmagyarázta a szövettant, mi mit jelent.

Hat kemoterápiát írtak elő először. Végig nagyon fontos volt, hogy a professzor tudatosította, hogy a kemo gyógyszer, ami segít a gyógyulásban. Tényleg fontos, hogy mi van az ember fejében, hogy tudjak neki örülni és hogy tudjon hatni.

A kemoknak mindig csak az első kb. 8 napja volt „nehezebb”, de annyi erőm mindig volt, hogy 90 %-ban a reggeli misékre még ezekben a napokban is el tudtam biciklizni. Napközben pedig főállásban aludtam. Hányni meg nem hánytam, csak némi émelygésem volt, hála a férjemnek, aki kinyomozta az orvosi glutamint, ami szerintem megvédte a bélnyálkahártyámat. Az onkológusom is egyből felírta, mihelyst megemlítettem neki férjem felfedezését. /Szóval milyen fontos egy férj, na jó nem csak emiatt… /

A legnagyobb, mindent megérő örömöm ebben a betegségben a gyerekeim mindennapi imája.

Elhatározták, hogy minden este fél 10 kor elmondanak egy tized Rózsafüzért a gyógyulásomért.

Ez számomra egy nagy csoda volt. Aki tudott, ott volt. Az ima messengeren folyt, úgy hogy közben láttuk egymást. Szóval családi, napi ima, utána, aki ráér, még marad egy kis dumcsira.

Mivel már egyik gyerekünk sem lakik itthon, volt, aki Skóciából jelentkezett be, olykor a barátja Indiából, egyik lányom a Kecskeméti színház mosdójából, másik épp a 7-es buszról. Ez az ima fantasztikus, sok derűs pillanattal fűszerezve. /A Jóistennek remek ötletei vannak!/

A kemo egyik mellékhatása ugye a kopaszság. Ebbe még bele sem mertem gondolni /talán ettől tartottam a legjobban, a hajam mégiscsak a testképem része…/, a gyerekeim máris a legmárkásabb sminkekkel álltak elő. És most már, hogy nincs hajam, se szempillám stb., látom, milyen óriási haszna van nekik. /Ezek jelentőségét eddigi életemben egy kissé lenéztem./

A kopaszságommal kapcsolatban is több derűs jelenetben volt részem. Pl., amikor egyszer egy nagy családi ebéd közben az unokám lekapta a parókámat …. egyébként talán neki volt a legfurcsább, hogy egyszer hajjal lát, egyszer kendővel, egyszer kopaszon. /Hát érdekes ez a Nagyi…/

És hihetetlen, hogy a Jóisten milyen ’ima védelmet’ állított körém. Minden imáért, imádkozóért hálás vagyok és én is imádkozom értük, hisz lehet, sőt valószínű, hogy ezerszer nagyobb nehézséget cipelnek, mint én. Mert bizony nagy felelősségnek érzem egy ilyen látványos kereszt hordozását. Úgy látom, az ilyen jellegű a figyelem központjába kerül. De ez még nem jelenti azt, hogy a súlya nagyobb lenne a másik ember láthatatlan keresztjénél.

/Csak a Jóisten a tudója, hogy épp most miért ezt látta számomra a legtuttibbnak, de hát Őt meg nem fogom felülbírálni…/

Szóval a fent leírtakon kívül még rengeteg időt kaptam ajándékba, amire már nagyon nagy szükségem volt. És ezt saját erőmből nem tudtam megvalósítani. Ekkor jött segítségemre a testem jelzése. Hisz a kettő együtt van, hogy segítsen nekem.

Jelenleg egy héttel vagyok túl az utolsó kemon. Műtét még biztos lesz, a többit nem tudom.

De nagy derűt érzek a szívemben és hálát azért a sok kegyelemért, imákért, emberekért, amiket a betegség kapcsán megtapasztalhattam.

És nagyon hálás vagyok mindezért a Jóistennek, aki mindezt megengedte átélni és mindvégig velem volt.

Létrehozva 2020. február 15.