„Boldog, aki nem botránkozik rajtam.” (Mt 11,6)

Soha nem felejtem el a napot. 2006-2007 körül történt. Csak idő kérdése volt, mikor kerülök sorra a gyónásban, amikor besétáltam a Missouri Egyetem Newman Központjába, hogy Miasszonyunk közbenjárását kérjem.

Még mindig megzavarodva és átélve életem számos drámai eseményét, Isten úgy intézte dolgaimat, hogy azon a napon elvezetett egy templomba. Hogy őszinte legyek, nem emlékszem, miért mentem oda, vagy hogyan szereztem tudomást róla. Feltételezhetően azért, hogy újra részesüljek a gyónás szentségében.

Emlékszem, ahogy ott ültem a templom közepén lévő padokban, csak néhány ember volt körülöttem.

A Newman Központban dominikánus papok szolgálnak, egyikük csendben ült hátul, az oltár felé nézve. Körülnéztem a templom közepén ülő néhány emberen, majd visszapillantottam a papra, és azon gondolkodtam, mit kellene tennünk.

A harmadik vagy negyedik alkalommal a papra való tekintés után gyanítom, hogy kissé zavarban érezte magát. Valószínűleg azon tűnődött, miért nem az oltár felé nézek.

Itt az ok: azért nem az oltár felé néztem, mert nem fogtam fel, hogy mi folyik ott.

Valamilyen okból (és valószínűleg sok volt) vak voltam az igazságra. Ugyanakkor észlelve a tényt, hogy a pap arra néz, megfordultam… részben azért, mert nem akartam tovább zavarni a papot.

Felfogva, hogy a templomban mindenki egy irányba néz, az oltárra pillantottam. Észrevettem, hogy középen valamiféle aranyozott tárgy áll – ez ráterelte a figyelmemet.

Végül, mintha lassított felvétel lenne, az említett értékes tárgy közepére néztem, és megláttam az Eucharisztiát.

Hogy őszinte legyek, egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy mit hiszek az Eucharisztiáról egészen addig. Életem nagy részében katolikus iskolákba jártam, évekig voltam ministráns. Bármilyen okból is, de az Eucharisztia nem volt élő valóság számomra.

Egyike voltam azoknak, akik az Eucharisztiát úgy kezelték, ahogyan a mi Urunk mondta egyszer Szent Fausztinának, „mint élettelen tárgyat” (Napló, 1385). Aztán megtapasztaltam az „Eucharisztia felbukkanását”.

A felbukkanás nem volt hallható, de ha mondhatom, ez volt az egyik leghangosabb dolog életemben.

Hirtelen, akárcsak egy mennydörgés pillanatában, kinyílt a szemem, és pontosan tudtam, mit csinál mindenki a temlomban: Jézus Krisztust, a Királyok Királyát és az Urak Urát imádják és dicsőítik.

Az Eucharisztikus Úrra tekintve a monstranciában tudtam, hogy ott egy Személy van. Tudtam, hogy ez a Személy ugyanolyan valóságos, mint bármelyik más lélegző ember körülöttem.

Legnagyobb döbbenetemre mélyen a lelkemben ezt hallottam: „Az Eucharisztia egy Személy”.

Az a pillanat olyan nyomot hagyott életemben, hogy megkezdtem a napi szentmisére járást, a napi zsolozsmát, jelentkeztem a szemináriumba, hogy katolikus pap legyek. Már négy éve, hogy felszenteltek.

Életem legnagyobb kincse egységben lenni az Eucharisztikus Úrral, akár fogadni Őt a szentmise áldozatában, vagy bensőséges órákat tölteni Vele a tabernákulumban vagy a monstranciában.

Megosztom ezt a történetet, mert azt akarom, hogy minden katolikus megtapasztalja az Eucharisztia felbukkanását. Személyes tapasztalatból tudom, hogy sok-sok ember, még azok is, akik évek óta minden vasárnap misére mennek, még mindig nem tapasztalták ezt meg valamilyen okból.

Egyszerűek azok a lépések, melyek által ez történt velem: menj el egy szívből jövő, őszinte és önvizsgálatot serkentő szentgyónásra, fogadd be Jézust, amilyen gyakran csak lehet a kegyelem állapotában, és végül tölts vele időt a szentmisén kívül, akár a tabernákulum előtt, vagy egy közeli kápolnában, szentségimádáson.

A szentmisén kívül eltöltött idő Jézussal ráébreszt téged arra a tényre, hogy Ő az a személy, akivel az idővel együtt kell eltölteni, Ő nem egy halott tárgy, hanem az élő és dicsőséges Úr!

„Boldog, aki nem botránkozik rajtam.” (Mt 11,6)

A cikk forrása angol nyelven

Létrehozva 2020. február 13.