Néhány évvel ezelőtt történt velem, amit szeretnék megosztani az olvasókkal.

Születésem óta látássérült, vak vagyok, 14 éves korom óta közlekedem önállóan fehér bottal, ismert útvonalakon. Az útvonal megtanulása gyógypedagógus irányítása mellett történik.

Lényege, hogy fehér bottal érzékelhető tájékozódási pontokat keresünk, melyeket követve biztonsággal eljutok az úticélhoz. Először végigvezet a gyógypedagógus a tanulandó útszakaszon, hogy átfogó képet alkossak a környékről. Ezután következik az útvonal tanulás. A gyógypedagógus megmutatja, milyen támpontok segítik az iránytartást, figyelmeztet a veszélyekre, buktatókra, mire számítsak, ha pl. zebrán átkeléskor egyik vagy másik irányba térnék el. Az útvonaltanuló órák a tanultak ellenőrzésével zárulnak.

Ez úgy történik, hogy egyedül, de a gyógypedagógus jelenlétében, az ő segítsége nélkül kell megtennem az utat. A szakember olyan távolságból követ, hogy a járókelők ne vegyék észre, hogy együtt vagyunk. Ilyenkor annyi a szerepe, hogy szükség esetén közbelép, pl. ha valami veszélyes dolgot tennék, vagy nagyon eltévednék.  

Egy útvonaltanuló óránk tárgya Pécsett a Zsolnay szobor és a ferences templom közötti útszakasz föltérképezése, megtanulása volt. Az óra végi “kikérdezéskor” történt a következő: a ferences templomtól a Zsolnay szobornál lévő buszmegállóba szerettem volna eljutni. El is indultam a Váradi Antal utca felé. Közben az elmúlt napok történései jutottak eszembe. Mindenre gondoltam, csak a közlekedésre nem.

Ennek az lett a következménye, hogy nem vettem észre, hogy a Váradi Antal utcához érkeztem. Befordultam az utcába, de ekkor elbizonytalanodtam, és azt gondolva, hogy hibáztam, átmentem az utca másik oldalára, majd egy újabb meggondolatlan 90 fokos fordulattal ismét a Ferencesek utcájában találtam magam. Folytattam utamat a sétálóutcán, a Széchenyi tér felé. Ekkor már tudtam, hogy rossz irányba megyek, de nem érdekelt, mi is történt. Először az tűnt fel, hogy sima, akadályoktól, úthibáktól, gödröktől mentes úton megyek. Ez először örömmel töltött el, mert végre felszabadultan, gyorsabb tempóban haladhattam. Az iránnyal nem foglalkoztam. További figyelmeztető jel volt az is, hogy a Váradi Antal utcához képest sok járókelő ment el mellettem.

Határozottan mentem tovább, talán a gyógypedagógus jelenlétében bízva, úgy gondoltam, ha valami nagy baj lenne, úgyis szólna. Később próbáltam komolyan venni, hogy eltévedtem, de addigra már hosszú utat tettem meg a sétálóutca hangulatában örömködve, teljesen elvesztettem a térérzékemet, éreztem, nem fogok egyedül visszatalálni a Váradi Antal utcához. Még mindig mentem tovább a rossz úton, de most már lassabb tempóban, és a határozottság, magabiztosság helyett inkább szégyelltem magam. A járókelőktől sem mertem segítséget kérni, attól félve, mit gondolnak majd rólam, de az még inkább foglalkoztatott,, vajon mit gondol rólam a gyógypedagógus?

Utólag visszagondolva erre a történetre, nem volt okom a félelemre, hisz a járókelők nem tudhatták, hogy útvonalat tanulok, hogy éppen „számonkérés” van, a gyógypedagógusnak pedig az a feladata, hogy segítsen. Még mindig sétáltam tanácstalanul. Egyszer csak megálltam, megvártam a gyógypedagógust, majd megbeszéltük, mit és hol rontottam el. Együtt mentünk vissza a Váradi Antal utcához, majd a buszmegállóba.

Minden évben eszembe jut ez a történet advent táján. Sok mindenre tanít a jó Isten a fehér botos közlekedés által. A lelkiéletünk is egy út. Ez az út Jézus maga. „Én vagyok az út, az igazság és az élet… Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14,6) Megtérésünk nem egyszeri esemény.

Vannak kitüntetett időszakok az egyházi évben, amikor megállunk, és tisztázzuk, hol is vagyunk, jó-e az irány. Ilyen kitüntetett időszak az advent.

Álljunk meg, kérdezzük meg Jézustól, jó helyen vagyunk-e, ha nagyon eltávolodtunk Tőle, engedjük, hogy visszavezessen az Ő útjára.

Ne féljünk attól, hogy mit gondolnak körülöttünk az emberek, Jézustól se féljünk, Ő látja kisebb-nagyobb kitérőinket, és alig várja, hogy elfogadjuk az Ő segítségét. Vállaljuk fel, hogy segítségre, megváltásra szorulunk. Minél gyakoribbak ezek a megállások, annál kevésbé tudunk eltávolodni Jézustól, annál könnyebben tudjuk korrigálni az irányt Jézus segítségével.  Ne hagyjuk, hogy a megtérésből, megfordulásból visszafordulás legyen.

Ezekkel a gondolatokkal kívánok áldott, nyugodt adventet és kegyelmekben gazdag karácsonyt minden kedves olvasónak!

Létrehozva 2019. december 7.