Különleges rész következik az Egy-házban vagyunk rovat rövid életében, ugyanis először fordul elő, hogy három generáció is megszólal az egyes kérdések kapcsán. A Gorove család neve talán sokak számára ismerős lehet, de hamarosan még többet hallhatunk róluk, hiszen Gorove László és Krisztina a 2019-es Házasság Hete arcai. Nem sokan mondhatják el, hogy annyi ember életére hatással vannak, mint ők ketten, hiszen Laci diakónus és a légimentőknél dolgozik, Kriszta pedig tanár. Közös szolgálatuk, a jegyesoktatás mellett öt gyermeket neveltek fel és már 12 unoka büszke nagyszülei. Házasságról, hivatásról, diakonátusról, és a bizonyos unokanapról beszélgettünk a Gorove családdal.

Talán a legizgalmasabb kérdés egy házaspárral kapcsolatban, ami mindenkit érdekel, hogy hogyan ismerkedtek össze. Nektek mi a történetetek?

Kriszta: Egy közösségbe jártunk kamasz korunk óta, nevezetesen a Regnum Marianum közösségbe. Oda nyúlik vissza az ismeretségünk. Szép idők voltak azok, de igazából a mostaniak még szebbek!

Honnan tudtátok, hogy tényleg összeilletek?

László: Elkezdtem udvarolni Krisztának, aki szemmel láthatóan örült neki. Én 18, ő 14 éves volt akkoriban. Nagyjából két év után eldöntöttük, hogy össze fogunk házasodni. Attól kezdve nem volt kérdés, és ebben a döntésünkben mindmáig biztosak vagyunk.

Mindketten nagyon szép, ugyanakkor nehéz szakmát választottatok. Laci te a légimentőknél vagy orvos. Miért pont az orvosi hivatást választottad?

László: Nem nagyon találtam jobbat. Sok minden érdekelt, és úgy gondoltam, hogy az orvosi szakmában mindenből van egy kicsi: biológia, kémia, fizika, pszichológia…

A mentőzés nem túl nagy lelki teher, főleg a légi egységnél?

Laci: Nem nagyobb, mint bármi más.

Azért, mert van valamilyen módszered, ami segít letenni a napi eseteket, vagy eleve nem engeded magadhoz közel ezeket?

Laci: De nagyon is közel engedem, sokszor meg is viselnek, de ettől ez még alapvetően egy sikerszakma. Sokat tudunk segíteni.

Kriszta, te nyelvtanár vagy, az sem könnyű terület. Hogyan választottad ezt a szakmát?

Kriszta: Bennem is felmerült az orvosi hivatás, de úgy láttuk, hogy két orvos nem jó egy családban, többek között az ügyeletek miatt. Így végül a tanárság mellett döntöttem, mivel a nyelveket nagyon szerettem.

Hogyan tudjátok a családon kívül hagyni a munkát, egyáltalán fontos kívül hagyni?

Laci: Olyan értelemben nem kell kivül hagynunk, hogy nem beszélünk róla, mert mindkettőnket érdekel a másik munkája, hogy mi történt vele aznap. Le is ülünk minden este kicsit beszélgetni erről. De ha kettesben vagyunk hamar el is felejtünk mindent és örülünk egymásnak. A telefont például ki szoktuk kapcsolni…

Mi motivál benneteket, hogy nagycsalád és a rengeteg szolgálat mellett is ezekben a szakmákban dolgozzatok?

Kriszta: Mivel a szakmáinkról még a házasság, család és az egyéb szolgálatok előtt döntöttünk, nem kérdés a motiváció.

Laci: Mindketten szeretjük, amit csinálunk, most is ezt választanánk. Egyébként szerintünk minden kereszténynek az örömhír hirdetése az igazi hivatása, más hivatás nincs. Ebből nem is lehet nyugdíjba menni.

Jó, hogy szóba hoztad az örömhírt! Laci, te diakónus vagy a Margit-körúton. Mi az elhívásod története?

Laci: Gimnazista korom óta vonzott az oltárszolgálat, de nem akartam pap lenni, különösen miután megismertem Krisztát. A 70-es évek végén olvastam, hogy újra létezik Magyarországon az állandó diakonátus. Fel is kerestem ezügyben a püspökünket, de kiderült hogy 35 év a minimum korhatár, úgyhogy addig várnom kellett. Közben legalább elvégeztem a teológiát.

Kriszta, te a kezdetektől fogva tudtad támogatni ebben?

Kriszta: Igen.

Jó hallani ezt a magabiztosságot, hiszen biztosan voltak olyan esetek, amikor tőled, illetve tőletek, a családtól vette el az időt ez a szolgálat.

Kriszta: Nem volt mindig könnyű. Sokat beszélgettünk arról, mennyi idő jusson a szolgálatokra. Mindig megállapodtunk valamiben és a végén kiértékeltük, hogy tényleg jó döntés volt-e. Mindig újra próbálkoztunk, figyelembe véve a családban történt változásokat. Egyben mindig biztos voltam, Laci értékeli a háttérmunkámat és hálás érte. Ez erőt adott a nehezebb időszakokban. A szívében ott voltam, bármit csinált.

Laci, elárulsz egy kis kulisszatitkot? Hogyan készülsz a prédikációidra?

Laci: Megkérdezem Krisztát, hogy miről beszéljek, a többit intézi a Lélek.

Nektek, gyerekként, milyen volt megélni, hogy apukátok gyakran nem mellettetek ül a padban a vasárnapi misén, hanem ő prédikál a szószékről?

Anna: Nem emlékszem, hogy valaha is furcsa lett volna, ez volt a természetes, ebbe nőttünk bele. Inkább az volt a furcsa, amikor kivételesen ott ült velünk, mert például külföldön nyaraltunk és nem beszélte az adott nyelvet.

Mári: Mindig büszke voltam rá, hogy a Papám diakónus. Szerettem gyerekként is hallgatni a prédikációit, de ez ma sincs másként.

Kristóf: Engem mind a mai napig büszkeséggel tölt el. Gyerekként teljesen természetes volt, ugyanannyira, mint másnak az, hogy az apja mellette ül. Szerettem azokra a misékre járni, ahol ő beszélt. Mindig lekötötte a hívek figyelmét, ami nem meglepő, mert mindig teljes átéléssel és nem utolsó sorban sok humorral prédikál, betartva a maximum 10 perces szabályt. A beszédeiben mindig van szentírásmagyarázat és csupa hétköznapi példa, hiszen házas, családos, dolgozó, ugyanolyan hétköznapi emberként állhat ki a szószékre, mint a hívek, akik hallgatják.

Másként hallgattátok, amikor a szószékről tanított, mint amikor otthon próbált megtanítani benneteket valamire?

Mári: Ő ugyanaz az ember a szószéken és otthon is, csak otthon könnyebben lehetett kérdezni Tőle.

Kristóf: Én nagyjából ugyanúgy hallgattam, eltekintve a távolságtól, hiszen, amikor odahaza magyarázott valamit, akkor odaült mellénk. Otthon is szerettük, ha tanít minket, magyaráz nekünk. Azt hiszem ő is szerette. Most az unokáit tanítja, nekik magyaráz ugyanolyan lelkesedéssel, mint ahogy a szószéken beszél!

Anna: A két “tanítás” között nem volt különbség. Nyilván kevésbé volt újdonság számunkra, amit a prédikációkban mondott, hiszen otthon is ezt szívtuk magunkba.

Mostanában különösen sokszor hallom a neveteket emlegetni a jegyesoktatás kapcsán. Honnan vettétek az ötletet, hogy felépítsétek a jegyesoktatási metódusotokat, elkezdjétek ezt a szolgálatot?

Laci: Engem 25 évvel ezelőtt diakónussá szenteltek, és kerestünk egy olyan tevékenységet amiben nemcsak a diakónus szerepel, hanem együtt tudjuk csinálni. Hét évet jártunk a házasság előtt, és szerettünk volna jól felkészülni, de akkor még nem volt miből és hogyan, úgyhogy sok mindenre a házasságunk éveiben ébredtünk rá. Mivel a diakónus eskethet, jött az ötlet, hogy jegyesekkel beszélgessünk, felkészítve őke egy kicsit a házasságra.

Kriszta: Kezdettől fogva a nyolc szem közti beszélgetést választottuk, valahogy nem is jutott eszünkbe más. Azt reméltük, hogy a párok majd rengeteg kérdést hoznak – nekünk az együtt járás idején lett volna mit kérdeznünk, ha lett volna kitől – de mivel a párok nem hoztak kérdéseket, elkezdtünk írni egy anyagot. Fejezetenként adjuk oda ezt a pároknak. Utána erről beszélgethetnek, és kölcsönösen tehetünk fel kérdéseket az adott témával kapcsolatban.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2019. február 2.