Szeretném megosztani veletek, én hogyan élhettem meg a papi elhívást. Az én utam az Úrral 12 éves koromban kezdődött, a háború végeztével. Olaszországban mi akkor láttuk a háborút, megéltük a háborút. Láttam mindazt a borzalmat, amit a háború jelentett. 12 évesen beléptem a ferences szemináriumba. 3 hónappal azután, hogy beléptem a kollégiumba, megtartották az első lelkigyakorlatot, és első alkalommal szembesültem igazán a mi vallásunk igazságaival.

Emlékszem, milyen hatással volt rám az Isten szeretetéről szóló tanítás, vagy amikor az örök életről volt szó. És az a tanítás is bennem van, ami a pokolról szólt. Akkor rádöbbentem arra, hogy az élet nagyon komoly dolog, és a konklúzió, hogy az életünk végén lesz egy ítélet. Hallgattam ezeket az örök igazságokat, és megkaptam az elhívást, hogy ferences szerzetes legyek. Minden egyes hivatás egy misztérium. Akkor világosan láttam, hogy Isten terve az számomra, hogy ferences pap legyek. A hivatással együtt Isten örömet is ad, így ez az elhívás nagy örömmel töltött el engem. Együtt sétáltam az évfolyamtársaimmal, és emlékszem az egyik társamnak azt mondtam, hogy ez a legnagyobb dolog, amit Isten nekem adhatott.

Ezután Svájcba küldtek teológiát tanulni, aztán Milánóban tanultam klasszikus nyelveket: görögöt, latint, és az egyházatyákat tanulmányoztam. 2 év után meghívtak arra, hogy tanárként maradjak ott az egyetemen, és a kelet-európai kereszténység katedráját kaptam. Nagyon boldoggá tett a szolgálatom.

1975-ben hallottam egy új imamódról. Egy hölgy, akinek lelki vezetője voltam hazajött egy lelkigyakorlatról és azt mondta, hogy érdekes emberekkel találkozott azon a lelkigyakorlaton. Voltak olyan emberek, akik úgy imádkoztak, hogy felemelték a kezüket, és nagyon furcsa öröm volt közöttük. Sőt még arról is beszéltek, hogy csodák történnek köztük. Én nagyon elővigyázatos lelkivezetőként azt mondtam ennek a hölgynek, hogy soha többé nem menj erre a helyre. Szerintetek feladta az a hölgy?

Nem, hanem elkezdett engem is hívni, hogy én is menjek oda. Mindig kihívás volt számomra, hogy én őskereszténységről tanítottam, s láttam, hogy ami ezek között a karizmatikusok között történik, pontosan az, ami az első keresztény közösségekben és Korintusban történt. Én kurzust vezettem a teológián, ahol a karizmatikus és prófétikus imáról tanítottam a korai kereszténység idejéből, és volt egy elképzelésem, hogy mi történt ott. Ez a hölgy meghívott egy találkozóra Rómába, és én nagyon kritikus voltam ott. Ott voltak ezek az emberek, és mondták, hogy az Úr ezt a karizmát adja neked, az Úr azt a karizmát adja neked. Az imatalálkozó vezetői azt mondták az embereknek, ne menjetek ehhez a paphoz, ez ellenség. De mivel az emberek látták, hogy pap van közöttük, mégis jöttek és gyóntak.

És ahogy hallgattam ezeknek az embereknek a szentgyónását, ez volt számomra az első karizmatikus élmény, mert soha nem találkoztam addig igazi, és olyan őszinte és mély bűnbánattal. Ezek eszembe juttatták Jézus szavait: amikor eljön a Szentlélek, ő meggyőzi a világot a bűnről. És valóban ezek az emberek meg voltak győződve a bűnről. Úgy éreztem, hogy a bűnök mint kövek úgy hullottak le az életükből, és hatalmas nagy öröm töltötte el őket. És azt kellett mondanom, hogy Isten jelen van itt, ez csakis a Szentlélek műve lehet.

1977-ben egy másik hölgy meghívott, hogy vegyek részt egy ka-izmatikus találkozón Kansas City-ben. Elmentem erre a karizmatikus találkozóra,ahol 20 ezer katolikus, és 20 ezer más felekezetű ember volt jelen. Én még mindig nagyon kritikus szemmel voltam jelen. Egyszerre vonzott, és ugyanakkor félelmet keltett bennem, amit láttam. Egyszer azt mondtam, ez az Úrtól van, egyszer meg azt, ez nem lehet az Úrtól. De történt valami, ami elgondolkodtatott. Az egyik vezető Ralf Martin a mikrofonhoz lépett, és a színpadon elkezdett beszélni. Azt mondta, ti püspökök gyászoljatok és sírjatok, mert az én fiam teste meg van törve. Ti pásztorok és papok gyászoljatok és sírjatok, mert az én fiam teste meg van törve. És ahogy ő beszélt, láttam, hogy emberek térdre hullanak körülöttem, és az egész tömeg eggyé vált az imában, és sírt Isten előtt az Egyház megtörtségéért. És a kivetítőre hatalmas betűkkel ez volt kiírva: „Jézus az Úr”. Akkor azt mondtam magamban, ez egy prófécia. Egyszer, ha a keresztények egyek lesznek, akkor is így lesz, mikor mindnyájan térdre hullunk Jézus Krisztus uralma alatt. Ez volt az első alkalom, hogy elkezdtem felfedezni, mit jelent Jézus Krisztus uralma.

Szinte darabokra törtem. Az egész világ, amit addig ismertem széthullott. Olyan volt, mint amikor felismered az életed értelmét. A mi életünk ebben a kontextusban Jézus két eljövetele között mozog. Egyrészt megemlékezés arról, amikor Jézus először jött el, és egy várakozás az ő második eljövetelére. Ám akkor még mindig nem érintett meg a szívem mélyéig ez; valami híja volt az áttörésnek. Vagyis nem álltam ellen a kegyelemnek, de mintegy tradicionális pap inkább féltem ettől az új dologtól. És néhányan, akik ismerték azt, hogy én ki vagyok – amikor az egész tömeg énekelt egy különleges éneket, ami arról szól, hogy Jerikó falai lehullanak (talán ismeritek a történetet ), akkor olaszok voltak körülöttem -, elkezdtek könyökölni és az mondták nekem: figyelj, hallgasd, benned is van egy jerikói fal. És a jerikói fal lehullt, úgyhogy feladtam a védekezést.

Volt egy csodálatos ír pap ezen a találkozón, aki meghívott New Jerseybe, egy lelkigyakorlatos házba. Eleinte ellenálltam. Végül elmentem erre a lelkigyakorlatra, a lelkigyakorlatos házba. A Szentháromságról szólt. Eldöntöttem, hogy két napot maradok, aztán csatlakozom a kapucinus testvéreimhez Washingtonban. Az ír pap hívogatott, hogy maradjak, maradjak. Hát végül is ez nem bordélyház, hanem lelkigyakorlatos ház, ha maradok, az nem fog nekem ártani. És akkor mondtam: Uram adok neked még egy esélyt, maradok.

Elkezdődött a szeminárium, ami felkészített tulajdonképpen a Szentlélekben való megkeresztelkedésre. Emlékszem ott voltam ezen az imaórán, és még mindig gondolkodtam, hát én ferences vagyok, csodálatos lelkiség van az én rendemben, mit keresek én még, mit adhatnak ezek a világiak, amit én nem tudok. És emlékszem egy mondatra, ami állandóan a fejemben forgott: végül is Assisi Ferenc az én atyám.

És akkor megint jött egy hölgy, kinyitotta a bibliáját. És anélkül, hogy tudná, mi folyik bennem, elkezdte olvasni azt a részt, amikor Keresztelő Szent János azt mondja a farizeusoknak –„Ne mondjátok azt, hogy Ábrahám a mi atyánk.” Akkor én felálltam, és megérintett az Úr. Igen ez nekem szól. Nem mondtam én semmit, de úgy is látszott, mindenki érti, mi történik. És akkor azt mondtam, Uram, soha többé nem mondom, hogy én Assisi Ferenc fia vagyok, mert rájöttem, hogy nem vagyok. És ha szükség van arra, hogy befogadjam a Szentlélek-keresztséget, hogy valóban az ő fia legyek – vannak itt ferencesek köztünk, menjetek haza, hirdessétek, amit mondok– ha Szent Ferenc igazi fiai akartok lenni, akkor el kell fogadnotok és át kell élnetek a Szentlélek-keresztséget. És akkor egy jezsuita – nem ferences – azt mondta, hogy Assisi Szent Ferenc a legnagyobb karizmatikus az egyháztörténelemben. És elkezdtem felkészülni.

Egyik nap sétáltam a parkban, és Isten egy kép által szólt hozzám. – Isten tud képek által szólni. A következő kép volt. Úgy láttam magam, mint egy ember egy hintón, aki fogja a ló gyeplőjét és megpróbálja uralni a lovakat, és ő dönti el, hogy merre megy. Tehát magamat láttam, amint az életemet kézben próbálom tartani. S láttam, hogy Jézus felszáll erre a hintóra mellém. Nagyon egyszerűen, nem volt valami nagy dolog, de nagyon valóságos volt. És nagyon kedvesen azt mondta nekem Jézus: „Nem akarod nekem adni az életed gyeplőjét?”

Bepánikoltam, mert rájöttem, hogy ez komoly. Ugyanakkor mintegy villanásra láttam, hogy nem lehetek az életem ura. És én akkor azt válaszoltam, igen Jézus vedd át az életem gyeplőjét. Be kell vallanom nektek, hogy ezután nagyon sokszor megpróbáltam visszavenni a gyeplőt. És ezért van a bűnbánat szentsége. Isten azokra bízza a lelkét, akik rábízzák az életüket. Az, hogy én teljesen átadom magam Jézusnak, az a helyes út. Nemcsak egyszer, hanem sokszor. És az ilyen találkozók nagyon jó alkalmat nyújtanak arra, hogy megújítsuk Istennel a szövetségünket. Ez a kulcsa annak, hogy Jézus az életünkben cselekedjen. A missziónak ez a kulcsa.

Elérkezett a Szentlélek-keresztség napja. Az imádságban nagyon sok mindent prófétáltak. Mind arról szólt, hogy új szolgálatom lesz, a világnak fogok prédikálni. Abban az időben én csak vasárnap prédikáltam. Professzor voltam, és nem tanító. Valaki azt mondta, hogy hatalmas örömet fogsz megtapasztalni az én Igém hirdetésében. Ami nagyon furcsa volt, mert én természetem szerint nem vagyok örömteljes, hanem ellenkezőleg. És mindenki azt mondta, amikor meghirdetik Isten Igéjét, jön az öröm és betölt.

Hadd osszak meg még egy részletet erről az imáról. Volt egy pillanat, amikor az emberek imádkoztak értünk, és azt mondták, most válaszd Jézust a te személyes Uradnak. Akkor én kinyitottam a szemem, és magam előtt láttam a keresztet, ami az oltár fölött állt egyébként. Megint, mint egy villanás hallottam az Úr hangját. Azt mondta nekem: „Vigyázz, mert az Úr, akit a te személyes Uradnak választasz, az én vagyok. Én magam a kereszt. „ És ez segített nekem.

Addig azt gondoltam, hogy a karizmatikus megújulás felszínes valami, akkor megértettem, a Szentlélek tulajdonképpen az evangélium szívébe vezet, ami Jézus keresztje. Miután másnap részesültem a Szentlélek-keresztségben, felszálltam a gépre, hogy csatlakozzak Washingtoni testvéreimhez, és látszólag semmi dramatikus nem történt bennem a Lélek kiáradásáért végzett ima alatt. Voltak, akik sírtak, voltak, akik szinte felrobbantak. Számomra egy nagyon világos elköteleződés volt, hogy megújítom elköteleződésemet Isten felé. Nemcsak a keresztségemet újítom meg, hanem az elhívásomat is, és a gyeplőt Istennek adom.

Amint fent ültem a repülőn, kinyitottam a papi imakönyvemet, és ez volt az első alkalom, amikor láttam, hogy valami történt. Mert a zsoltárok mintha megújultak volna. Mintha előző nap írták volna; csak nekem. Első megtapasztalásom tehát az volt, hogy amikor a Szentlélek eljön, a Biblia egy élő könyvvé válik. Egy olyan Igévé, mely személyesen neked szól. Aztán később rengeteg megerősítést kaptam ezzel kapcsolatban. Ez az év Isten igéjének az éve. Ebben az évben ehhez nagyban hozzájárulhatunk, szolgálhatjuk az Egyházat. Ezt próbáltam én is beépíteni az elmúlt nagyböjtbe prédikációim során. És azt, hogy a Szentírást a Szentlélek sugalmazta, és csak a Szentlélek segítségével lehet megérteni. Szükségünk van a Szentírásnak ilyen Lélekkel telt olvasására.

Egy nap Ausztráliában tanítottam, és egy nagyon egyszerű ember odajött hozzám az utolsó nap. Azt mondta: atya van egy probléma a családomban. Van egy 11 éves fiam, aki még nincs megkeresztelve. Az a gond, hogy a feleségem Jehova tanúja lett, és hallani sem akar a keresztségről. De amikor megházasodtunk, mindketten katolikusok voltunk, és megígértük Istennek, hogy gyermekeinket katolikusnak neveljük. Most mit tegyek? Ha megkeresztelem a gyermeket, probléma lesz a családban. Ha nem kereszte-em meg, megszegem az ígéretem. Azt mondtam neki. Engedd meg nekem, hogy gondolkodjam, és majd holnap megmondom, mit mond az Úr.

Ezután másnap odajött hozzám, és azt mondta, megvan a megoldás. Megkönnyebbülés volt számomra, mert nekem még nem volt meg. Azt mondta: „Tegnap, amikor haza mentem, imádkoztam egy kicsit, aztán kinyitottam a Szentírást. Pont azt a részt olvastam, amikor Ábrahám felviszi Izsákot a hegyre. Rádöbbentem, hogy abban a részben, amikor Ábrahám felviszi fiát, nem mond semmit a feleségének.” Tökéletes megkülönböztetés, úgy-hogy én magam kereszteltem meg a fiút.

Tanúja lehettem, hogy Isten hogy szól az egyszerű emberekhez is. Buzdítja, bátorítja őket, válasz is. Buzdítja, bátorítja őket, válaszolis. Buzdítja, bátorítja őket, válaszol a problémáikra, kérdéseikre. Amikor odaértem a testvéreimhez Washingtonba, egy második jelkövetkezett, ami arról tanúskodott,hogy valami mégis történt az imahatására.

Vonzott engem a templom. Egy egészen új buzgalmat éreztem az imával kapcsolatban. Ez a Szentlélek eljövetelének egy másik jele. Az ima elevenné válik. Új vágyat kapunk az imára. És a Lé-ekben való ima, egy másik nagyon nagy felfedezés volt a karizmatikus megújulásban. Lélekben imádkozni. Mit jelent Lélekben imádkozni?Azt jelenti, hogy engeded, hogy aSzentlélek benned imádkozzon, ami egy isteni dimenziót ad a keresztény imának. Ebben az értelemben, amikor elolvastam a rómaiakhoz írt levél 8. fejezetét, ahol Szent Pál azt mondja: „a Lélek segítségünkre siet gyöngeségünkben, mert nem tudjuk, mit kérjünk, és hogyan imádkozzunk, de a Szentlélek maga közbenjár értünk, szavakba nem foglalható sóhajtásokkal.”

És akkor azt mondtam magamnak, ha felfedeznénk, ha tudnánk, mit mond Isten a Szentlélek által, ezekben a sóhajtásokban, akkor felfedeznénk az ima titkát. Az ima nem lehet ennél tökéletesebb. Akkor egy válasz jött a gondolatomban: Ez lehetséges, tud-atjuk, mit mond a Lélek ezekben a sóhajtásokban, mert a Szentlélek, aki velünk imádkozik, az ugyanazon Lélek, aki a Szentírást sugalmazta, és ő nem imádkozhat két ellentétes módon. Tehát ha akarjuk tudni,mit mond, mit imádkozik bennünk a lélek, elég, ha tanulmányozzuk a Szentírásban, a nagy szentek hogyan imádkoztak.

Láthatjuk, hogy a Szentírásban Lélekben imádkoztak.Egy csodálatos példa erre a Bibliából: Mózes fenn volt a hegyen, 40 napot és 40 éjjelt töltött ott, és amikor megjelent az Úr és azt mondta:„Most gyorsan menj le, mert az a nép melyet te kihoztál Egyiptomból elfordul tőlem, és aranyborjút csinált”. De Mózes nem szalad le, hanem el kezd vitatkozni Istennel:„Ellenkezőleg, ez a te néped, te hoztad ki őket Egyiptomból. Te nyújtottad ki a karodat”.

És amikor a rabbik kommentálják ezt a részt, akkor ők nagyon jól megértették, mit is akar mondani Mózes Istennek. Persze amikor hűséges ez a nép, akkor az a Te néped, akit kihoztál Egyiptomból. Amikor meg elfordulnak, akkor rögtön az én népem lesznek, akiket én hoztam ki. Látjátok hogy beszél Mózes Istennel? Szabadságban. És Isten megpróbálta elcsábítani Mózest. Azt mondta, engedd meg,hogy elpusztítsam ezt a népet, és akkor egy nagy nemzet atyjává teszlek téged. Akkor Mózes elkezdi zsarolni Istent: „Akkor miképpen fogod megtartani az ígéretedet? Hogy fognak tisztelni téged, ha még erre sem vagy képes.”

És Isten pontosan ezt akarta Mózestől. Lélekben imádkozni azt jelenti, őszintén beszélgetni Istennel. Visszatértem Olaszországba, és az emberek, akik engem nagyon kritikusnak ismertek, nagyon elámultak. Egyesek azt mondták, csoda történt, Sault küldtünk ki Amerikába, és Pál jött vissza. Elkezdtem én is imaórákra járni, és néhány héttel később valami történt, ami megváltoztatta az életem.

A szobámban imádkoztam a rendben, amikor Isten újra szólt hozzám egy kép által. Nagyon egyszerű, de nagyon mély módon. Olyan volt, mintha Jézus elment volna előttem– és pontosan az a Jézus volt, aki visszatért a Jordántól, miután betöltekezett Szentlélekkel, és elkezdte hirdetni az igét. Átment előttem és azt mondta: „Ha segíteni akarsz nekem abban, hogy Isten országát hirdeted, akkor hagyjál itt mindent,és kövess engem.”

Ferencesként ezt már rég meg kellett volna tennem, de igazából akkor én nagyon gazdag voltam. Az Úr azt mondta, hagyd ott a te professzori állásodat.Az Úr azt mondta, hagyd azt, és legyél egy egészen egyszerű prédikátor Assisi Ferenc lelkületével. Isten kegyelméből igennel válaszoltam,és akkor értettem meg, hogy mi a
kegyelem. Elmentem Rómába a generálisomhoz, és elmondtam neki,hogy Isten új elhívást adott nekem.

Azt mondta a generális, várjunk egy évet. Ez nagyon bölcs döntés volt. Egy év múlva visszamentem hozzá, hosszan imádkoztunk együtt, és végül azt mondta. Valóban ez Isten akarata. Visszamentem az egyetemre és lemondtam, és Svájcba, egy kis rendházba mentem egy lelkigyakorlatra, hogy felkészüljek az új szolgálatra. És akkor jött egy telefonhívás Rómából. Megint a generálisom volt, és azt mondta nekem:„II. János Pál pápa kinevezett téged a pápai ház szónokának. Van valami indokod arra, hogy nemet mondjál?” Hogy őszinte legyek, nagyon komolyan kerestem okot rá, de nem találtam. Néhány hetem volt rá, hogy felkészüljek az első nagyböjtre.

Ebben az időszakban alkalmam volt arra, hogy a világon mindenhol elmondjam az embereknek, hogy mi az Egyház vezetésének a vágya. Az összes könyv, amit írtam, mindazokból a prédikációkból született, amit a Szentatyának írtam. Nincsenek nagy eretnekségek ezekben a könyvekben, különben a pápa már félreállított volna. Ellenkezőleg.

Sokszor II. János Pál bátorított arra, hogy publikáljam, amit prédikálok. Tehát amit a könyveimben olvashattok, az a prédikációim összegzése. A Pápa alázatának hihetetlen tanúsága,hogy ő mindig jött, és soha nem maradt le, egyetlen miséről sem. Amikor beteg volt, akkor is mindig ott volt. 2005-ben, amikor utoljára prédikáltam, akkor már nagyon beteg volt, de el akarta olvasni a kórházban az elmélkedésemet. Ő hatalmas példát mutatott számomra is.

A szinkrontolmácsolást lejegyezte: Cseh Kornél

(Forrás: MKKM Hírlevél, 2008/3. szám)

Létrehozva 2019. január 23.