2.

Készülődve a lelkigyakorlatra elolvastam „A belső sérülések gyógyulásáért” című kis brossúrát. Zavart, sőt őszintén szólva bosszantott e szöveg végén levő geometriai ábrák (ezekbe kellett beleírni azok neveit, akik megbántottak) kitöltési gyakorlata, de annál inkább megérintett a füzetecske első része. Rögtön a bevezető rámutatott arra, hogy a múltban ért megrázkódtatások, a gyökéremlékek gátol(hat)ják szeretetünk kinyilvánítását.

Én már évekkel ezelőtt észrevettem magamon, hogy zárkózottá váltam, különösen a hozzám legközelebb állókhoz. Többször is átolvastam a gyógyulásért mondandó ima – elmélkedés lépéseit. Imában kértem az Urat, hogy gyógyítsa meg kapcsolatomat nővéremmel és újítsa meg házasságunkat.

Elsőként értem imádkoztak a közbenjáró imacsoport társak. Csak a nővéremmel való kapcsolatom konfliktusairól tudtam nekik beszélni, feleségemmel kapcsolatos eltávolodásunkról nem. Hosszan és odaszántan imádkoztak értem a testvérek. Engem valóban az Úr békéje töltött el, megindultan erősítettem meg magamban a teljes kiengesztelődés, megbocsátás szándékát minden hozzám közelállóval szemben. Különösen feleségemre és nővéremre gondoltam, de még egy volt főnököm is eszembe jutott a gyógyító ima alatt. Kértem az Urat, hogy ők is bocsássanak meg nekem minden általam okozott sérelmet. Megindultan, szívemben valami megfoghatatlan könnyebbséggel, bizalommal eltelve köszöntem meg az Írnak és a közbenjáró testvéreknek a gyógyító imát.

Az ima eredménye meglepően gyorsan következett be. Egy-két nappal a lelkigyakorlat után teljesen váratlanul beállított hozzánk nővérem a férjével, mondván hogy véletlenül (?) éppen erre jártak. Erre a korábbiakban nem volt példa, sőt, ritka látogatásaik csak formális okok ─ név vagy születésnapi felköszöntés ─ miatt történtek. Ez alkalommal pedig nagy szeretetben, felszabadultan tudtunk beszélgetni, egyetlen kellemetlen vagy bántó megjegyzés, „szurka” nélkül. Amikor pedig újból összejöttünk, nővérem olyan szeretettel és gyöngédséggel fogadott, amit eddig részéről csak bátyánk irányában tapasztaltam.

A házasságunk szintén megújult. Egy őszinte, tisztázó szándékú beszélgetést követően sérelmeink kölcsönösen kiújultak ─ de ez csak egy napig tartott. Az Úr ránk mosolygott, összekulcsolta kezeinket, és tényleg sikerült egymásnak megbocsátanunk. Szeretettel, sőt szerelemmel fordított minket egymás felé, varázsütésszerűen. Ezzel az érett kori megújított vonzalommal mindkettőnket és egy időben ajándékozott meg az Úr. Dicsőség az Ő szent nevének! Ámen.

(Péter)

3.

Ajándékot kaptunk Istentől, az Ő jelenlétének és testvéreink jelenlétének ajándékát, a közösség ajándékát. Amikor két testvérünk imádkozott az Oltáriszentség előtt az egyik szobában gyógyulásért, a többiek pedig az udvaron dicsőítő énekeket énekeltek, mindannyian teljes szívvel kértük Istent társunk lelki és testi sebeinek gyógyulásáért.

Imádkozó testvérem ezt a képet kapta: -Perzselő hőségben halad egy édesanya egy kis városi utcán, bal kéz felől egy kopott sárga saroképület előtt. Jobb kezében hatalmas csomag, bal kezével pedig 4-5 éves kislánya kezét fogja. Az alakokat hátulról láttam. A kislány nyűgös, nyafog, szomjas és szeretné, ha édesanyja ölbe venné. Az édesanya idegesen megrázza a kislány kezét, hogy maradjon nyugton. A helyzet feszült, szeretetlen és ekkor a hátuk mögött egy halványkék függöny lágy szellővel enyhíti a hőséget, amíg hazaérnek. Így éreztem, ez a kék, lebegő fátyol a Szűzanya palástja. Ő egyengeti és teszi elviselhetővé az utat hazáig. És a mai napig Ő terelgeti az édesanya és leánya szívét egymás felé és teszi könnyebbé az életútjukat.

Édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy mint gyermek, egy saroképület előtt vidéken földre vetettem magam és szerinte azóta is haragos és dacos vagyok. A legnagyobb ajándék számomra a szomszédos faluban tartott szentmise volt. Megérkeztünk a kis templomba, ahol Szent László csodálatos oltárképe fogadott. A hívek, mindössze 5-6-an, és mi heten, ez volt a hívő sereg. Előttünk állt a megtört egészségű plébános ─ aki hét falu lelkiatyja ─, a renoválásra szoruló épület és benne az Úr Krisztus.

A szentáldozásban soha nem tapasztalt erővel, fényességgel és dicsőséggel jelent meg közöttünk az Úr, mintha a világ legnagyobb, leggazdagabb, legjobban kivilágított fényes templomában lenne. Igen, Jézus Krisztus alázatos! Alázatosan megjelenik mindenkor, mindenütt, ahová csak hívják és minden felszentelt szolgájának hívására. Soha nem mondja, hogy ezért a pár emberért nem érdemes. Ezt megtapasztalva, nem lehetett mást tenni, csak sírni, sírni, még sokáig. Ámen.

(F.)

4.

Lelkigyakorlat Dióspusztán, vagy néhány nap Isten tenyerén. Dióspuszta ─ hol is van? Majdnem lementünk a térképről. De így van ez jól! Ha az ember el akar egy kis időre csendesülni, ha közelebb akar kerülni Istenhez, erőfeszítéseket kell tennie. Csodálatos táj, csend, nyugalom, béke és azok az emberek vesznek körül, akikkel úgyis szívesen vagyok együtt. És mindennek betetőzéseként ott az Isten, nemcsak érezni lehet a jelenlétét, de a piciny kis Szentostyában homályosan látó szemünknek mutatja a valót. Bíztat minket, hogy még inkább adjuk át életünket, még jobban hagyatkozzunk Rá, fordítsunk hátat a világnak, a világ által nagyra tartott értékeknek, mert csak egyedül Ő üdvözíthet.

Megható volt, ahogy nyomorúságunkat, sebeinket az Úr elé vittük; ahogy imádkozhattunk testvéreink gyógyulásáért. És közben énekeinkkel dicsőítettük Őt. Értem is imádkoztak. Még ma sem tudom hová tenni a képet amit Borikánk kapott: -Folyópart, amely kavicsos is és homokos is és egy ladik kikötve láncon. A hullámok a ladikot időnként a parthoz csapkodják.

Ekkor kisfiú koromból eszembe jutott, amikor nagyapám kivitt magával a Duna-partra. Nagyapám horgászott, én pedig beültem a csónakba, ahonnan valahogy a vízbe pottyantam és majdnem megfulladtam. Megragadtam a csónak peremét és egy KÉZ kihúzott onnan. Tény, hogy ez az esemény nagy traumát okozott, mert átéltem a halálfélelmet, kétségbeesést, kiszolgáltatottságot. Hogy nem fulladtam vízbe, az azért volt, mert: 1.) elkaptam a láncot; 2.) egy jó reflexű fiatalember odaugrott és kihúzott a vízből; 3.) Isten vigyázott rám.

Biztos, hogy ez a sorrend? Inkább 3, 1, 2.

Még ifjúkoromban megtanultam úszni, talán elég jól úszom. De hogy miért jelenik meg ez a kép ─ talán ez is hozzájárult visszahúzódó jellememhez, gátlásosságomhoz? Nem tudom. De az biztos, hogy az Úr ebből is ki akar gyógyítani. Ámen.

(Gyula)

5.

Az a probléma, amely miatt már több éve zaklatott voltam, a gyermekkoromra vezetett vissza. A sérelmek, amelyeket szüleim szigorú nevelése által kaptam, szomorúsággal töltöttek el gyermekkoromban is. A szülői háztól való elválás után elfelejtődtek és szeretetteljes kapcsolat fűzött szüleimhez. Édesapám halála után édesanyám az év nagy részét nálunk, a családomban tölti. Évekig nem volt semmi probléma, de mióta nem dolgozom és többet vagyok otthon, nehezen viselem a már gyermekkoromtól ismert túlzottan kritizáló stílusát velem és családtagjaimmal szemben.

Újból előjöttek bennem a gyerekkori sérelmek és egyre jobban fájt. Ezért gyakran türelmetlen és ideges vagyok vele, miközben másokkal szemben békességre törekszem. Ez állandó lelkiismeretfurdalást okoz nekem, mondhatom, hogy szinte belebetegedtem.

Idős kora miatt egyre sürgetőbbé vált, hogy meg kell neki bocsátanom. Imáimban kértem Istent az alázat, a türelem és megbocsátás képességéért. Több lelkigyakorlaton kértem gyógyító imákat ezen problémám megoldására. Gyónásban is kértem segítséget és a gyóntató atyán keresztül az Úr felismertette velem azt, hogy ez nem fog megszűnni egyik napról a másikra, mert ez az én keresztem. Ezt az Úrtól kaptam, örüljek neki és ragaszkodjak hozzá. Ennek türelmes és szeretettel való hordozása vezet el az üdvösség felé Jézushoz.

(in: Katona István, Öltsétek magatokra Jézus Krisztust! Marana Tha, 2001. Budapest)

Létrehozva 2018. február 9.