Minden gondolkodó embert foglalkoztat ez a kérdés. Van vagy nincs? A hívőnek van. Ma, 2012. január 25-én, Szent Pál apostol ünnepén, az úgynevezett „pálfordulás” napján imádság közben jutott eszembe, hogy leírhatnám azokat a személyes tapasztalataimat, amelyek az életben történtek velem, és erősítettek abban a hitemben, hogy a földi élet végeztével nincs vége az életnek.

Ezen gondolattal nyitottam ki a Bibliát. Ott nyílt ki, ahová egyszer az esküvői képünket betettem. A kép hátuljára írtam, hogy ez mikor történt. A 45. házassági évfordulónk napján. Az idézet pedig ez: „intettünk, buzdítottunk és kértünk benneteket, éljetek méltóan ahhoz az Istenhez, aki meghívott titeket dicsőséges országába.” (1 Tessz 2, 12) Tehát „MEGHÍVOTTAK” vagyunk.

A meghívás akkor történt, amikor a keresztség szentségében részesültünk.

Az első eset, amikor a halál elkerülhetetlenségével találkoztam, sógornőm esete volt. 36 éves,szép asszony volt. Gyomorfekélye miatt hozták műtétre Pécsre, de sajnos elrákosodott. Naponta mentem hozzá, vittem, amit csak kért. Amikor az orvos közölte, hogy menthetetlen, megkérdeztem, nem akar-e gyónni. Ha meggyógyulok, elmegyek,-válaszolta. Meg volt benne a jó szándék. Férje eljött érte. Szigetvárhoz érve-elhunyt. Mellette voltam, amíg csak lehetett. Megviselt az eset, hiszen 6 hónapos várandós voltam. Úgy éreztem, hogy elmegy a magzatom. Hála Istennek, megmaradt!

Férjének, 16 éves leányának, 10 éves kisfiának és édesanyjának, de mindnyájunknak pótolhatatlan veszteség volt. Pontosan 5 év múlva, ugyanazon a napon – június 17-én – halt meg az édesanyja, az anyósom. Áldott, jó asszony volt. Rengeteget dolgozott, kerti munkát, a sok állat etetését, varrást, és a főzést stb. végezte. Vasárnap így apósom ment misére, de amikor haza jött, a család minden tagját megcsókolta, és ezt mondta: „Részetek legyen az áldott szentmisében!”

Leányuk elvesztése után vigasztalást nyújtott kisfiam születése.

Náluk szültem, mert az orvosom szabadságon volt. Három napig vajúdtam. Amikor megszületett, sokáig nem sírt. A bába néni ütögette, hideg majd meleg vízbe tette váltogatva. Arra gondoltam, meg is halhat a gyermekem. Ekkor imádkozni kezdtem, hangosan, lassan, hittel a gyerekkoromban megtanult imát:

Most segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya!
Keservét a búnak, bajnak, eloszlatni van hatalmad.
Hol már ember nem segíthet, a Te erőd nem törik meg.
Hő imáit gyermekidnek nem, Te soha nem veted meg.
Hol a szükség kínja nagy, mutasd meg, hogy anya vagy!
Most segíts meg, Mária, ó, irgalmas Szűzanya! Ámen.

Ebben a pillanatban felsírt a kisfiam. A bába néni azt mondta anyósomnak: „Sok szülést levezettem az életben, de ilyent még soha.” Apósom – bár minden vasárnap ott volt a szentmisén – 30 évig nem gyónt. Egyszer, amikor nálunk volt Karácsonykor, eljött velem az éjféli misére. Az úton megkérdeztem: „Papa, nem akar gyónni?” Meggyónt, áldozott és nagyon boldog volt. Attól kezdve rendszeresen végezte. Anyósom halála után hozzánk költözött. Szűken voltunk a lakásban, mert akkor már három gyermekünk volt.

Kérésére gyümölcsösünkben egy kis házat építettünk. Kölcsönöket vettünk fel. Szerette volna, hogy ház is legyen, de a pénz is megmaradjon. Megneheztelt ránk. Váratlanul, tüdőgyulladással kórházba került. Ekkor, mintha valaki ezt mondta volna: „Ha futsz, még eléred a buszt.” Futottam. Vittem neki, amit csak kért, majd megkérdeztem: „Nem akar meggyónni?” Beleegyezett. Felhívtam a férjemet, hogy jöjjön egy atyával. Először nem engedték be őket. (Ez még a kommunizmus idején történt.) A pap kitartó volt, „nem baj”- mondta, „majd jövünk később.” Gyónt, áldozott, kibékült a fiával és a Jóistennel. Két nap múlva mehettem legközelebb látogatni. Aznap hajnalban elhunyt Isten békéjében.

Másik leányukat agydaganattal műtötték. Lebénult. Az elfekvőben látogattuk, majd csak leveleket írogattam neki. Választ nem kaptunk, mert már nem tudott írni. Ő nagyon vallásos volt. Sokat imádkozta a rózsafüzért…

Egyszer az iskolában – tanítónőként dolgoztam – az óvodások jöttek hozzám látogatóba. Kerestem valamit a szekrényben. Abban a pillanatban gondolatban láttam a kórtermét. Megdöbbentem. Csak nem halt meg? – gondoltam. Tovább írogattam neki, majd írtam az orvosnak, kérve, hogy tájékoztasson. Közölte, hogy aznap halt meg, amikor az óvodások nálam voltak… (Megjegyzem, a tanév folyamán csak egyszer voltak nálam az óvodások, amit az osztálynaplóba be kellett jegyeznem, május 10- én.)

Anyósom halálakor felsóhajtottam: „Istenem, mikor lesz megint ilyen szörnyű nap?” Egy hangtalan belső választ kaptam: „Három hónap múlva.” Pontosan három hónap múlva meghalt az édesapám.(Tehát június 17-től szeptember 17-ig, három hónap.)

A kórházban egyre rosszabbodott az állapota. Epehólyagrákot állapítottak meg. Édesanyám papot hívott hozzá, hiszen vallásosan éltek, vasárnap nem mulasztottak szentmisét. 1943-ban felajánlották családjukat Jézus Szentséges Szívének. Meg is óvott bennünket a háború idején, pedig sok bombázásban volt részünk. Fél évig – mint hadifogoly – nem tudott a családjáról, mi sem őróla.

Ezt a fél évet mi menekültként Németországban töltöttük. Sok viszontagságon mentünk át, de egy hajszálunk sem görbült, egy náthánk sem volt – mondta hálás szívvel édesanyánk – amikor végre hazajöhettünk. Sajnos édesapánk nem volt otthon, azt sem tudtuk, hogy hol lehet. Él-e? Vagy talán fogságban van? Lakásunkat kifosztották, orosz házaspár lakott benn.

A háztulajdonos néni osztotta meg velünk otthonát. Mi – édesanyám, három bátyám és én – 1945. október 3-án érkeztünk, édesapám pedig két hét múlva, 18-án. Nagy volt az örömünk, hogy együtt volt újra a család. Igaz, hogy szüleinknek a semmiből kellett indulniuk, de Istenbe vetett hittel és rendíthetetlen szorgalmukkal élhetővé tették további életünket.

Visszatérve édesapánk halálesetére, végül is szívtrombózis lett a halál oka. Marika sógornőm megjegyezte: „Nagyon szerette a Jóisten, mert így nem kellett annyit szenvednie.”

Jóska bátyám is szívbeteg volt. Az orvosok billentyű műtétet javasoltak. Műtét előtt egy héttel meglátogattuk bátyámékkal és kisebbik fiammal, aki keresztfia volt. Búcsúzáskor egy Csodás Érmet tettem a kezébe, és mondtam neki: „Ezt nem adhatod senkinek!” Markába zárta. Ezzel a mozdulattal búcsúztunk. Később édesanyánk elmondta, hogy Jóskánk kereste azt az érmet, ami a fiókban volt, meg-megnézte, és visszatette a helyére. „Biztosan elvitted Miskolcra” – mondta neki. „Nem, én nem vittem el” – válaszolta. Én erről mit sem tudtam, de egyszer én hoztam magammal Pécsre. Amikor látogatására indultunk, váratlanul eszembe jutott, hogy elviszem neki, és a kabátom zsebébe tettem, hogy kéznél legyen, és ne felejtsem el odaadni. Tehát ez ugyanaz a Csodás Érem volt, amit Ő otthon, Sopronban meg-megnézegetett, amikor hazament…

A hét végére elengedték a kórházból azzal, hogy hétfőn jöjjön vissza, és helikopterrel szállítják Szegedre, a műtétre. Szombaton felhívtuk, hogyléte felől érdeklődtünk. Nincs jól – panaszolta. Megkérdeztem tőle: „ Jóskám, gyóntál?” „Nem.” „Így akarsz te szívműtétre menni? Holnap vasárnap, hívj ki egy papot, aztán nyugodtan mehetsz műtétre!” – mondtam. A felesége nagybátyja pap volt, őt hívta. Hétfőn a felesége leutazott Szegedre, ott várták a helikoptert, de az nem jött, mert a bátyám összeesett. Szerdán Isten békéjében elköltözött lelke az örök hazába.

A Csodás Érem „vándorútjára” csak a temetés után derült fény, amikor édesanyánktól megtudtam, hogy ezt az érmet kereste otthon Jóska bátyám.

Mami, vagyis az édesanyánk 25 évvel élte túl Papát, édesapánkat. Halála előtti évben nálunk volt. Az iskolám és a templom szomszédságában volt egy felújított épületben egy un. hetes napköziotthon idősek részére. Naponta átmentem hozzá, jól érezte magát. Egy havas téli reggelen az iskolába igyekeztem, amikor megláttam, akkor jött ki a templomból. Ő is észrevett és kiáltott:”Erzsi!” Szaladtam, nehogy elcsússzon az úton. Mondtam is neki, hogy ilyen időben nem szabad még a templomig sem átmenni, de erről nem tudtam lebeszélni. Boldogan mondta, hogy gyónt, áldozott. Évek hosszú sora óta naponta járt szentmisére otthon is. Egy idő múlva hazakívánkozott.

Én is naponta mentem misére, de másik templomba, az Irgalmasokhoz. Egyik reggel a Lourdes-i Szűzanya szobra előtt imádkoztam,amikor egy belső hangot hallottam: „Mától én leszek az édesanyád.” Meglepődve visszakérdeztem: „Miért, eddig nem?” Én az égi édesanyára gondoltam, mert így nevezzük a Szűzanyát. Aznap délután elköltözött Mami lelke is az örök otthonba. Akkor az iskola folyosóján újra hallottam, mint amikor a templom elől kiáltott: „Erzsi!”

Honnan hangzott a második emeletről, vagy följebb? Olvasás óra következett. A soron következő olvasmány címe ez volt: „Az én édesanyám”. Elábrándoztam, Mamira gondoltam és arra, ha meghal, akkor írják a nagymama, nagypapa nevét, akiknek a teste már régen elporladt. Persze nem tudom, de lehet, hogy akkor írták. Amikor megtudtam a halál hírét, végiggondoltam milyen előérzeteim voltak. A Lourdes-i Szűzanya napján (február 11-én) máig sem tudom milyen meggondolásból, postára adtam egy papnak öt misére való pénzt és levelet, amiben kértem, hogy mondjon miséket Jóska bátyámért, édesanyám születésnapjára (március 12.), a családért stb. Addig nem mondattam miséket, mert tudtam, hogy ő szokott mondatni. Máig megőriztem a feladóvevényt.

Aztán újra írtam, hogy február 17-én elhunyt. Addig biztosan elmondott már egy misét. Talán a halála napján? Mami nagyon szerette a Lourdes-i Szűzanyát, mindig vitte a virágot a szobrához a templomba. Később sajnáltam, hogy nem abban a teremben van az osztályom, és mégis egy év múlva február 17-én, egy bemutató tanításon vettünk részt abban a teremben, abban az órában. Az elmúlt év történésein járt az eszem, csak arra riadtam fel, amikor a tanítónő felszólított egy kislányt: „Erzsi!” (Az egész tanévben csak egyszer voltam ebben a teremben, ebben az egy órában.)

Az év leghidegebb napján volt a temetése. Megfázhattam. Egy hét múlva – kicsit betegen – elaludtam, és álmomban láttam. Fehér ruhában állt otthon az ágya mellett. Imbolygott, meg akartam állítani, de nem éreztem a testét. „Félek”– mondta. „Ne félj, csak imádkozz, mert eljön az a nap, amikor elítéljük, és alázatos szolgájának szenteljük magunkat.” Ekkor felébredtem, és gyorsan leírtam, amit mondtam, mivel értelmes volt.

Négy év múlva epeműtétem után tüdőembóliát kaptam. A szanatóriumban szigorú ágyban fekvést írtak elő. Szobatársnőm pornó újságokkal fertőzte az osztályt. Egyszer, amikor odaadta a táskámat, kivettem Kempis Tamás „Krisztus követése” könyvét. „Ezt olvassa!”– mondtam. Egész nap csak azt olvasta, annyira érdekelte, így aztán neki is adtam. Három napi fekvés után, este nagyon rosszul lettem, úgy éreztem, hogy lázas vagyok. Kiderült, hogy a hőm nem felfelé, hanem lefelé megy. Ekkor a szobatársnőm felugrott az ágyból, és azt mondta: „Volt abban a könyvben egy kép, én azt visszaadom.”

Pio atya ereklyés képe volt, amit fiam hozott még egyszer a papi szemináriumból. Szívemre tettem, és elmondtam a Szent Sebek rózsafüzért, – gondoltam – amíg végzek vele, majd csak jobban leszek. Befejeztem az imát, és valóban jól lettem. Eltettem a képet a vánkos alá, de utána újra rosszul éreztem magamat. Gyorsan visszatettem, és újra jól lettem. Ekkor kijelentettem: „velem csoda történt, én most meggyógyultam.” Másnap mentővel levittek a klinikára vizsgálatra, majd visszaszállítottak. Az orvosnő bejött, letépte az ágyamra ragasztott papírt, amire ez volt írva: „Szigorúan ágybanfekvő!” „Felkelhet, nincs embóliája!”

Rögtön felkeltem, rendbetettem magam, és ki akartam lépni a kórteremből, amikor fiam megérkezett. Ijedten kiáltott: „Feküdj le, nem szabad felkelni!” „Énvelem csoda történt, én meggyógyultam.” Nem akarta elhinni. „Nyugodtan áldoztass meg!”– mondtam, majd végigkísértem a folyosón. Minden vizsgálat eredménye negatív lett. Egyedül voltam a szobában, amikor kimondhatatlanul kellemes illatot éreztem. Valóban egyedül voltam??? Később olvastam csak Szent Pio atya életét, arról írnak, hogy ahol járt – halála után – ott kellemes illat áradt.

Otthon a teraszon beszélgettünk, amikor kezdett fájni a lábam. Lefeküdtem. Egyszer csak halk, gyors lépéseket hallottam, és mintha valaki mondta volna: „Mami”, és süllyedni éreztem fekhelyem szélét, mintha oda ült volna valaki. A fiam jött-ment a szobában. „Te mondtad, hogy „Mami?” – kérdeztem. Nem, biztosan álmodtad-válaszolta. Én tudtam, hogy ébren voltam. Az orvos trombózist állapított meg. Felpolcolt lábbal fogadtam Báthory atyát, aki eljött, hogy megáldoztasson Nagyboldogasszony napján.

Két kislány unokám szolgált ki, mankóval tudtam közlekedni. Leányommal megbeszéltük, hogy a déli harangszó után elküldöm őket hozzá, hogy elhozzák az ebédet. Vártam a delet, mert egy éve, ezen a napon halt meg a volt szomszéd nénink, Györgyi néni, déli 12 órakor. Ő szinte nagymamaként volt része az életünknek. Sokszor beszélgettünk hitünkről. Ápoltam, segítettem, papot hívtam hozzá a klinikára.

Amikor értesültem haláláról, kinyitottam a Bibliát. Mit üzensz, Györgyi néni?- „Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul…” (Róm 12.) Ez az én örökségem tőle és egy nagy ezüst érem, amelyiknek egyik oldalán a Magyarok Nagyasszonya, másik oldalán Szent Erzsébet van. A kislányoknak mondtam, hogy csináljanak rendet a játékos szekrényben. Egyszer csak Szilvi szalad lelkendezve. „Nézd, Nagymami, milyen nagy érmet találtam!” – és hozza azt az érmet. Meglepődtem. Rögtön felhívtam a leányomat, hogy elújságoljam. Még beszéltünk, amikor újra szaladt és mondja : „ Nézd, most meg egy kicsi érmet találtam!” Ó, ezt meg az édesanyámtól kaptam elsőáldozásomkor!

„Tartsd a telefont – mondtam – most beteszem a Bibliába ezt az érmet, és amelyik mondaton lesz, azt üzeni a Mami.”Az érem ezen volt: „Ha Isten is akarja, máskor is eljövök.” Biztos lettem afelől, hogy előző este Ő járt itt. A kislányokkal elmondtuk az Úr angyala imát és mindhárman láttuk, hogy az asztalon lévő Titkos Értelmű Rózsa szobra mosolygott. Amikor azt a szobrot kaptam, – mivel láttam olyan szent képet, amelyen véres könnyet hullat – így fohászkodtam: „Szűzanya, te soha ne sírj, te csak mosolyogj!” Még egyszer láttuk mosolyogni a Szűzanyát a leányommal és a két unokámmal, amikor egymás kezét megfogva imádkoztunk előtte, nem sokkal leányom halála előtt.

Édesanyám halálának első évfordulóján imádkozva felnyitottam a Szentírást, Ő mit üzen? Szent Pál Efezusiaknak írt levele 2,5: „…Krisztussal életre keltett minket…feltámasztott minket, és Jézus Krisztusban a mennyeiek közé helyezett minket…”Nagy volt az örömöm! Hamarosan megszólalt a telefon, Ili barátnőm hívott Budapestről. „Álljatok vigyázzba…” – olvasott a Bibliából egy részletet. Boldogan újságoltam neki, hogy hol nyílt ki az imént.

Rögtön keresni kezdte. „Most pedig ülj le!” – mondta. „A Bibliámba ide van betéve az a leveled, amiben arról írsz, hogy ápolod a Györgyi nénit.” Mindketten meglepődtünk. Most tudatosult bennem, hogy mitől mentette meg az Úr az édesanyámat, mert nem kellett annyit szenvednie, mint a Györgyi néninek, hanem csendesen elaludt. Áldott legyen érte !

Egyszer, Vőmmel, leányommal és kislányaikkal amikor a temetőben jártunk, kértem őket, menjünk Györgyi néni sírjához is. Szilvikének nagyon jó kedve volt, egy dallamot dudorászott a sírnál. Amikor eljöttünk a sírtól leányom mondta, hogy Szilvi egy népdalt dúdolt, aminek ez a szövege: „Engem babám ne sirass, értem könnyet ne hullass! Beírták a nevemet a nagy könyvbe…” Így „üzent” Györgyi néni? Felhívtam fiamat, – hiszen őt a térdén ringatta kiskorában – lehet, hogy ez „üzenet”? Igen, ő is kinyitotta tegnap a Bibliát, és fejből mondta : János 11,26 „Az, aki úgy él, hogy hisz bennem, nem hal meg örökre. Hiszed ezt?” Ezt Jézus Mártának mondta, mielőtt Lázárt feltámasztotta.

Leányom, ha tehette, naponta ment misére, szentáldozáshoz járult. Örült, hogy öccse papnak készül. Gyakran volt mandulagyulladása, és a gégész tanácsára kivetette. Szeretett volna a papszentelés napjára egészen meggyógyulni. Sajnos többször belázasodott a műtét után, és egyre gyengébb lett. Pünkösd vasárnap itthon pihent, az ágyban olvasott. „Nem értem a Dogmatikát!”-mondta. Ő is végezte a teológiai kurzust, de még ez a vizsgája hiányzott. „Miért akarod most azt érteni, olvass egy könnyebb lelki olvasmányt!” – mondtam, és a könyvespolcról levettem Gabriella Bossis Ő meg én című könyvét, és kinyitottam.

„Nem is hiszitek, mennyire vágyódom, hogy a halálban egyesüljünk” – mondta Jézus. Becsuktam a könyvet, nem mondtam meg neki, hogy mit olvastam. „Most lesz ám Szentháromság vasárnapja” – mondtam. „Ha akkor meghalok, küldjétek el a Szentatyának a Szentháromságomat!” Már 7 évvel korábban írta nekem gondolatait a Szentháromságról, míg végül legépelte, és kért, hogy olvassam el, nincs-e benn hiba. Elolvastam. „Nem tettél pontot a végére” – mondtam. Újra befűzte a gépbe, és letette. (Ez egy héttel korábban történt.)

Kedden befeküdt az Irgalmasok kórházába. Este meglátogattuk, jól érezte magát. Szerdán délben beszöktem hozzá. Azt mondta: „Fáj a fejem, fáj a szívem”– és elvesztette az eszméletét. Az orvosok összeszaladtak. Hívták a mentőt. Mivel szerdai nap volt, indulnom kellett volna kislányaival a Szülészeti Klinikára, hogy a szentmisén szolgáljunk. Felhívtam Báthory atyát, mondtam, hogy most visszük rohammentővel a 400 ágyas klinikára. Kértem, hozza magával a kislányokat és a szentkenetet! Hallottam, hogy a mentősöktől kíméletes szállítást kértek. Bevitték a liftbe, de ki is hozták, mert elromlott. Gyalog vitték le a lépcsőn. Láttam, hogy a lépcső fordulónál lelettyent a feje a vánkosról. Megjegyzem, a fal templom felőli oldalán van az oltár felett a Szentháromság kép. Itt érhette az a nagy mérvü agyvérzés, amire az Ideg Klinikán azt mondták: „Ezen már nem lehet segíteni.”

Alighogy a 400 ágyas klinikára értünk, Atya is megérkezett. Őt beengedték a vizsgálóba, feladta a szentkenetet. A kislányokkal a folyosón vártunk, amikor megpillantottam a vőmet, aki akkor jött be ügyeletre. Mondtam, hogy mi történt. Atya magával vitte a gyerekeket a misére, mi pedig a mentővel tovább vittük az Ideg Klinikára. Lélegeztető gépre tették. Este bevittük a kislányokat, akkor látták utolján még életben, de eszméletlenül az édesanyjukat.

A csütörtök esti misét és a szentségimádást is érte mondtuk a Szent Ágoston templomban.

Pénteken reggel – valószínű az aggodalomtól – vérezni kezdtem. Vőm felvitt a szülészetre. Mivel ott már jól ismertek, mert én hívtam az ápoltakat a misére, előzékenyen bántak velem. A professzor úr vállalta, hogy elvégzi az egészségügyi küretet. Az ágyban várakozva imádkoztam. Egyszer csak a leányom arcát láttam jobbról közeledni, majd távolodni néhányszor ismétlődve. Talán fél óra múlva jött a vőm és a kisebbik fiam a hírrel, hogy meghalt. A Szentháromságos egy Isten ölelje át örökké!!!

Hamarosan vittek a műtőbe. Kértem, hogy ne altassanak, mert gyenge a szívem, és ma valakinek haza kell menni.
A műtét után visszakerültem az ágyra. Azt kértem az imámban, hogy még egyszer láthassam a leányomat. Valóban jött jobbról a leányom arca, balról egy lehajtott fejű, csukott szemű Krisztus arc és a kettő összeolvadt előttem. A halálban való egyesülést láttam meg, amit Pünkösd napján olvastam Gabriella Bossis naplójából.

Bejött a főnővér, nagy hangon mondta: „Milyen Isten az, aki engedi, hogy egy ilyen fiatal teremtés meghaljon, és itt hagyjon két gyereket?” „Pedig az Isten jó, és az Isten szeret!” – válaszoltam. Hamarosan mintha kicserélték volna, olyan kedves lett hozzám. Nem sokára jött értem a vőm, hogy haza vigyen. „Önts lelket a családba!” – mondta. A kislányait azzal próbáltam vigasztalni, hogy „nem kell sírni, mert én láttam az Anyut!” A többieknek pedig: „Térjetek meg!!!” Engem vigasztalt a látomás.

Nyolc nap múlva volt a papszentelés. Hiszem, hogy Ő ezt már a Mennyországból látta, hiszen az Egyház szolgálata által tiszta lélekkel távozhatott az élők sorából. Jézus mondta: „… ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét.” Jn 11,40 Ő pedig hitt Jézus ígéretében.

Leányom halála után egy hónappal férjem elesett, másodszor szenvedett combnyaktörést, amiből már nem épült fel. Három és fél évig, mint tolókocsis beteget ápoltam itthon. Még súlyosbította helyzetét, hogy az első törés szögei átszúrták a bőrét is, így naponta kezeltem a sebet. Soha nem panaszkodott, türelmesen viselte „keresztjét”. Báthory atya gyakran meglátogatta, gyónt, áldozott majd felvette a betegek szentségét.

Kb. fél évvel korábban, Húsvétkor, nagyon rossz állapotban volt. Imádkoztam,hogy még ne vigye el az Úristen, „Legalább a 40. házassági évfordulónkat érné meg! Milyen lesz az unokáim Húsvétja, ha az édesanyjuk után most a Nagypapa hal meg?” Isten meghallgatta kérésemet. Pontosan a 40. házassági évfordulónkon adta vissza lelkét Teremtőjének. Kb.10 nappal korábban a Belvárosi templomban voltam.

Mise után megkértem az atyát, hogy imádkozzék a férjemért. „Most hazamegyek és imádkozom” – mondta. Átjőve a téren egy ápolónővel találkoztam, aki önként felajánlotta segítségét. Amikor sok munkám mellett kevés lett az erőm a súlyos beteghez, itt volt a segítség. Hosszú órákat töltött a beteg mellett, hogy el tudjak menni, a hittan órákat megtartani. Külön ajándék volt számomra, hogy férjem elfogadta személyét és ápolását. Amikor közeledett a vég, a nővér pontosan megmondta: „Holnap.” November 19-én, Szent Erzsébet ünnepén pap fiam és társai telefonon köszöntöttek: „Áldjon meg téged az Úr…” „Apu nagyon gyengén van”– mondtam. Azonnal kocsiba ültek egy ferences társával, és 4 óra alatt leértek Miskolcról Pécsre. Felhívtam Zselepszky atyát is. Megkérdezte: „Fönn van a férjed? Akkor menj be hozzá a szobába, mondd meg neki, hogy bánja meg minden bűnét, és én feloldozom.”

Elmondtuk együtt a bánat imát. Éjjel 1 órakor – a 40. házassági évfordulónk napján – elmondtam mellette Pió atya reggeli imáját, 2 órakor megérkeztek fiamék. Örült nekik. A fiúk lefeküdtek, én fenn maradtam. 3 órakor azt vettem észre, hogy egyre ritkábban vesz levegőt. Szaladtam a másik szobába orvos vőmhöz. „Ez az!” – mondta. Azután a fiamat ébresztettem: „Gyere gyorsan!” Szaladt az Apjához, elmondta felette a feloldozási imát, megrajzolta a keresztet. Férjem még kétszer sóhajtott és meghalt.

Remélem, hogy hőn szeretett leányunkkal és szeretteinkkel együtt várják mindazok megérkezését, akik hisznek Jézus Krisztusban, parancsai szerint élik a földi életet.”Mert, ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk!” (Szt. Pál Rom. 14,8)

A Bibliát kinyítva Feri bátyám gyászjelentése került a kezembe. Ő állt legközelebb hozzám a családban. Amikor születtem, ő 4 éves volt. Szüleink elmondásából tudom, hogy Ő a 3 bátyám közül a legerősebb volt, úgy mondták, mint egy kis „vasgyúró”. Mégis gyermekparalízist kapott 4 évesen. A kórházból teljesen bénán adták ki, nem tudtak segíteni rajta. Szüleink nem adták fel a küzdelmet, masszírozták, tornásztatták, elektromos vibrátorral kezelték, újra tanították járni. Sajnos jobb lába és bal karja, keze bénult maradt. Mi ketten mindig együtt játszottunk, és igyekeztem segítségére lenni, amiben tudtam. Együtt mentünk a közeli templomba, figyelmeztetett, ha ott forgolódtam – kislányként.

Megállta a helyét az iskolákban, a főiskolát is elvégezte. Rátalált a szintén nagyon vallásos leányra, aki a felesége lett. Két fiúk született, a fiatalabb pap. 73. évében szívműtét után „csendesen elpihent az Úrban.” Gyászjelentésén ez áll: „Én vagyok a Feltámadás és az Élet. Aki hisz bennem, még ha meghal is, élni fog.” (Jn 11,25) Az utóbbi években így köszöntöttük egymást születésnapkor, névnap alkalmából:„Isten éltessen sokáig, – és majd örökké!”

Többször írtam Báthory atyáról. Igaz, hogy ö nem tartozott a családhoz, de nagyon sokat köszönhetünk neki. 20 évig dolgoztam mellette, mint hitoktató és sekrestyés. Ismerte az életünket, örömünket, bánatunkat. Élete utolsó fél évében – ha kórházban volt – rám bízta az irodai munkát, a templomban ígeliturgia végzését. Utána még őt is megáldoztattam a plébánián. Szívesen végeztem ezeket a szolgálatokat, már csak azért is, hogy valamit viszonozni tudjak abból, amit ő tett értünk. Az utolsó vasárnap, az esti szentmise után – mivel mondta, hogy másnap befekszik a klinikára – ezt mondtam neki: „ Atya, aztán meggyógyuljon ám!” „Meg én, ha meggyógyítanak!”– és nevetett.

Bizakodva ment a kezelésre. Paptestvére megáldoztatta. A szíve azonban nem bírta, nemes lelke eltávozott Istenhez, akit egy életen át szolgált. Amikor halálhírét meghallottam, kinyitottam a Nagy Képes Bibliát, amit tőle kaptam, és ezt olvastam: „Ne legyetek tehát hanyagok, hanem kövessétek azokat, akik a hitben és a béketűrésben az ígéret örökösei lettek!”(Zsid. 6,12)

Mondhat mást egy lelkipásztor? Másnap a fényképét tettem a Bibliába. Íme: „Az az én parancsom, hogy szeressétek egymást, amint én szerettelek benneteket!” (Jn 15,12) És (Lk 12,47-48) „Az a szolga, aki ismeri Ura akaratát, de nem áll készen, hogy akarata szerint járjon el, sok verést kap. Aki azonban nem ismeri, s így tesz olyat, amiért büntetést érdemel, csak kevés verést kap. Mert aki sokat kapott, attól sokat követelnek, és akire sokat bíztak, attól annál többet kívánnak.” Utána: „Ezután harmadszor megyek el hozzátok.” ( 2 Kor 13,1) Amikor azt kértem, hogy vigasztaljon meg, ezen a mondaton volt az ujjam: „Én vagyok a világ világossága. Aki engem követ, nem jár többé sötétségben, hanem övé lesz az élet világossága.”( Jn 8,12)

Döbbenetesek voltak számomra ezek az „üzenetek”. Gyászjelentésére ezt írták: „Nyugtalan a mi szívünk, amíg meg nem nyugszik Tebenned.” – Szent Ágoston. (A Szent Ágoston Plébánia apát-plébánosa volt.) A másik mondat, amit végrendeletében kért, hogy írják a gyászjelentésére: „Ki Máriát feloldoztad, – a latrot is meghallgattad, – nekem is a reményt adtad.” („Dies irae”- részlet)

Ezután mást nem tudok írni – Amen, azaz úgy legyen!

Aki arra gondol, hogy miért foglalkozom ezekkel a halálesetekkel, annak a Szentírásból idézek:
„Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: az Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk… Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk.” (1 Jn 3,1,2 ) Adja Isten, hogy a gyermekei maradjunk, és az örök boldogság részesei lehessünk! Amen.

Pécs, 2012. február 11. – A lourdesi Szűz Mária jelenése emléknapján

Szeretettel:
Erzsébet

Létrehozva 2017. december 14.