A megtérés nemcsak annyit jelent, hogy egy nagy bűnös elhagyja bűneit és jó útra tér; hanem azt is jelenti, hogy a „jó úton járó” fölismeri bűneit és egészen átadja magát Istennek. A megtért ember elengedi kezéből ezt a világot és mindenben hagyja magát vezetni a Szentlélek által. Isten akarata lesz számára az első és legfontosabb.

Természetesen ez nem megy harc nélkül. Minden napért meg kell küzdeni, nehogy önzésünk miatt visszavegyük az Úrtól azt az életet, amit már Neki ajándékoztunk. Ebben a harcban csak a Szentlélek erejével lehet győzelmet aratni. A Lélek tanít meg arra, hogy jó és rossz napokban hogyan lehet fölismerni az Úr akaratát és hűségesnek lenni hozzá. A megtérés nagy kegyelmi ajándék. Olyan ez, mint amikor minden a helyére kerül: tudom ki az Úr, ki vagyok én, és mi a feladatom ezen a világon!

MEGTÉRÉSEM TÖRTÉNETE

Igen. Ahogy visszatekintek a hátam mögött kígyózó útra, akaratlanul is felsóhajtok. Most, tudatában mindannak, amin átmentem, keresztülestem, joggal mondhatom: bizony megtaláltam a keresett, kutatott boldogságot. Ne gondold, hogy pénzes zsákra bukkantam, és nem élek kertes, családi házban. Sőt arany díszek sem ékesítenek. Mégis, mindezek ellenére gazdagnak érzem magam.

Tudod, ez a lélek gazdagsága. Mélységekkel és magasságokkal teli, ujjongó, megfoghatatlan érzés. Olyan, amikor a szíved csordultig telítve van és örömödben átölelnéd az egész világot. Nos, valami ehhez hasonlót éreztem meg egy csodálatos estén. Ezt a lelki felemelkedést már senki sem veheti el tőlem. Vigyázok rá, mint egy kincsre, hiszen a Mennyei Atya adta nekem. Sőt, azért is vigyázok nagyon, mert sokat kellett várnom, amíg az Úr megengedte, hogy felismerjem az Ő hatalmas erejét, hatalmát és végtelen szeretetét. Talán az elején kezdem, hogy megértsd. Hat éves koromtól kezdve úgy mond „rendszeresen” jártam templomba és hittan órákra. Édesapám volt az, aki ellenvetést nem ismerve minden vasárnap elvitt a diákmisére. Ó, mennyit bosszankodtam emiatt, hiszen olyankor, reggelente mindig nagyon érdekes rajzfilmek mentek a tévében. Mire azonban a templomhoz értünk, elszállt a harci kedvem és szép csendesen lekötöttem magam. Hol a mellettem ülő nénike kendőjét, hol pedig a karcsún faragott márványoszlopokat tanulmányoztam.

Valójában az egész miséből annyit érzékeltem, hogy néha le kell térdelni és néha fel kell állni. Sajnos az idő haladásával ez nem változott. Amit a hittan órákon tanultam csak részben érdekelt. Jézus számomra az eltűnt múltat jelentette. A Szentháromság is furcsa kérdésként állt előttem, ezért jobbnak láttam nem feszegetni a dolgot.

Az iskolai életem még szörnyűbb volt. Szerettem verekedni, s aki rosszat szólt felém már kapta is a „büntetést”. Tanáraim nem győztek fenyíteni, de én szemtelenül kinevettem őket. Ahogy nőttem, úgy romlottam is. Mindennapivá váltak a visszaszólások, arcfintorok. Az elnyomott osztálytársak és a tanárok együttesen utáltak. Én pedig bezárkóztam és szúrtam kifelé. Azidőtájt a hittan vezetését egy melegszívű atya vette át és magamnak sem mertem bevallani, néha egészen magával ragadott a hangulat. Eközben „lelki békémet” megzavarta szüleim heves összecsapása. Egyszeriben beborult az ég, zuhogott és szüntelenül villámlott. Ami eddig biztos támaszként állt előttem, most összeomlott, mint egy kártyavár. Már ők sem titkolták haragjukat előttem, s hangos veszekedéseik az éjszakába nyúltak.

A bánat és a magány társra lelt bennem. Ha lehet még mogorvább lettem, mint voltam. Értelmem kutató perceit ekkor éltem át. Már 12 éves fejjel gondolkodtam, mérlegeltem. Foglalkoztatott az a tudat: létezik-e Isten? Gyakran a lelkem eltemetett mélyéről egy bátortalan hang így szólt: „igen, Ő létezik.” Majd egy erősebb, brutálisabb hang, amelynek a sziszegése jeges fuvallatot hozott, így szólt: „buta vagy, Isten nem is létezett.” Ilyen vívódások közepette tengettem napjaimat, amikor az Úr gyertyát tett lábam elé. Az önsajnálat mélyéről hitoktató atyám húzott ki. Megvárt egy hittanóra után és kedvesen, aggódóan megkérdezte: „Viki, mi a baj?” Ő volt az első, aki szeretettel, meleg hangon szólt hozzám. Így lassan, akadozva, mint amolyan megszeppent gyermek, kiborítottam bánatom kosarát. Ő pedig csak hallgatott és vigasztalt.

Így ment ez minden hittan után. Sok, kedves tanácsot adott, én meg hálás szívvel megfogadtam azokat! Így ment ez időről-időre. Magamban azon tanakodtam, vajon benne nem az Isten működik?

Lassanként egy csodálatos világ tárult fel előttem. A szeretet világa. Jó volt valakihez tartozni, valakinek elmesélni szívem fájdalmait és örültem, hogy olyan hosszú idő után én is szerethettem valakit. Még a templomba is szívesebben jártam, sőt néha még este is imádkoztam. Csupán az volt a baj, hogy még nem ismertem fel azt, aki engem alkotott.

Életem 13. évében az Úr kiragadott a közönyösségből. Megengedte, hogy eljöjjön hozzám a Szentlélek és megérintse az átfagyott, megdermedt szívemet. Olyan csodálatos volt! Karácsony estéjén történt. Szüleimmel úgy beszéltem meg, hogy együtt megyünk haza, s ezért a templomhoz jöjjenek értem. Vártam, vártam, de csak nem láttam őket. Hirtelen ötlettől vezérelve az oldalajtón beléptem a templomba. Ami abban a percben tárult a szemem elé, szinte lebénított. Karácsony lévén az oltár mögött óriási fenyőfák álltak, apró égőkkel díszítve. Az illat, az a jellegzetes fenyőillat titkos üzenetet hozott a havas, csipkézett és komor hegycsúcsok felől. A templom lámpái már be voltak kapcsolva s a fény szinte egészen beragyogta a boltíves építményt. Abban a percben úgy láttam, mintha nem csak az égők világítanának… valaki más is ontotta a szeretet sugarait…

Ebben a pillanatban megszólalt a ministráns csengettyűje, mire én odakaptam a tekintetemet a miséző papra. A látványtól bódultan álltam. A pap valami kincset érőt, drágát, csodálatosat emelt a magasba. Jézus Krisztust az Isten Bárányát. Ahogy ez tudatosult bennem, remegés vett erőt rajtam. Minden kételkedésemre most megkaptam a választ. Nem csak az ostya emelkedett a magasba, hanem az én szívem is Jézussal együtt. S a kehely nem egyszerű bort tartalmazott, hanem a megváltás drága vérét. Azt a vért, amely mindenkiért kiontatik a bűnök bocsánatára. Aztán megkaptam a könnyek adományát is és az elmosódott lámpák fényében felragyogott előttem kimondhatatlan dicsőségében Krisztus világa…

Most már nem kételkedem. Életem 180 fokos fordulatot vett, úgy érzem, helyesen döntöttem. Az emberek többsége fél a változástól, az új életviteltől, az érzékeny lelkiismerettől, s talán azért is utasítják el Jézus hívogató karjait. Bevallom, én már el sem tudnám képzelni rövidke életemet Jézus nélkül. Sokan mondták nekem, hogy a lelkemben van egy űr, amit csak az Isten tud betölteni a jelenlétével. Sokáig nem hittem el, sőt kételkedtem ebben. De lassan, talán az idő múlásával, és lelkem
sivárságát szemlélve, rá kellett döbbennem, bizony csak Ő hiányzott életemből! Most, hogy megtaláltam életem célját, észrevettem, hogy már nem az agresszivitás jellemez, sokkal nyugodtabb vagyok.

Az emberekkel sikerült kapcsolatot teremtenem és jelenlegi tanáraimmal szívesen dolgozom együtt. Jézus megtanított szeretni. Megengedte, hogy testvéreket és barátokat szerezzek magamnak. Érzem, hogy nem vagyok egyedül, hiszen Krisztusban testvérek vagyunk.

A harag, a csalódás érzését nem lehet levetkőzni, de el kell fogadni, hiszen a Szentlélek ilyenkor a vigyázónk. Olyan boldog vagyok, hogy megtaláltam helyemet ebben a zavaros, rohanó világban.

A másik nagy örömöm, hogy szolgálhatom az Urat. ăpolhatom a betegeket, vigasztalhatom a szomorkodókat és gyámolíthatom a félénkeket. Mindent Jézusért teszek, semmit sem önmagamért. Hiszen egoizmusra nem lehet felépíteni Isten országát. Az Atya akaratának megvalósulásáért küzdöm.

Gondolj bele, Ő nem kér sokat… Szeressétek egymást, éljetek békében, imádkozzatok! Valójában ez nem is lenne nehéz, de a sátán befolyásol mindannyiunkat. Ilyenkor, amikor érzem a kísértés hatalmát, rögtön Jézushoz menekülök, és Ő biztosít szeretetéről, gondoskodásáról és arról, hogy soha sem hagy magamra. Voltak pillanatok az életemben, amikor saját fejem után próbáltam menni, de minden tervem kudarcba fulladt. Ráébredtem, Jézus nélkül lélegezni sem tudnék. Ezért megfogadtam, hogy bízni fogok benne, bármi történjék is. Azóta mintha könnyebb lenne minden. Hatalmas Ő és így megbújhatok kezei között! Megmentett, hogy neki éljek. Hiszen Ő az út, az igazság és az ÉLET!

(Forrás: Öltsétek magatokra Jézus Krisztust! Marana Tha, 2001. Budapest)

Létrehozva 2017. augusztus 26.