Bizonyára sokan ismerik az Élsz, Barackvirág! című könyvet, melyben Csiszár Mária elmeséli gyermeke, Kati történetét. Kati nyitott gerinccel született másfél évvel a Ceaucescu-éra bukása előtt Zilahon.

Az olvasó élete első napjától követheti végig az érte vívott küzdelmet Párizs–Budapest–Pécs állomásokon át az életmentő műtétig. Élete sokak számára példaértékű lehet, ezért megkerestük Máriát, az ötgyermekes édesanyát, hogy meséljen sorsáról, családjáról.

– Már több kiadást is megért Katiról szóló műve, az Élsz, Barackvirág! Miért írta meg a könyvet?

– Mikor a Cserkészparkban laktunk, azt tapasztaltam, hogy mindenki nagy figyelemmel hallgatja, ha Kati történetéről beszélek. Úgy éreztem, aki kérdezett, miután válaszoltam, nem ugyanaz az ember volt, mint előbb. Arra gondoltam, talán másoknak is segítek elviselni a gondokat, ha megosztom a történetünket. Tudtam, hogy én is megkönnyebbülök, ha kiírom magamból mindazt, amin átmentem. Ez így is történt.

Az első kiadás 1994-ben jelent meg a Márton Áron Kiadónál, ha jól tudom ötezer példányban, a második 1998-ban háromezer példányban. Ennél többen olvasták, mert az egyes példányok körbejártak a családokban, a baráti körökben. 2008-ban jelent meg harmadszor sokak kérésére. Két éve már interneten is olvasható, és még nem múlt el nap, hogy valaki meg ne nyitotta volna az oldalt.

– Milyen volt a fogadtatás? A keresztények körében elfogadást tapasztalt?

– Mikor először leadtam a kéziratot, féltem kissé. Úgy gondoltam, nagyon fájna, ha rossz véleményt olvasnék róla, úgy élném meg, hogy a személyemet utasítják el, hisz legbensőbb érzéseimet, gondolataimat vetettem papírra. Hála Istennek, az elmúlt tizenöt évben soha senkitől nem kaptam negatív kritikát a Barackvirágról. Kaptam hálás leveleket fiataloktól, idősektől, betegektől, szülőktől. Évek óta tartó barátságok épültek ki úgy, hogy a kiadótól megszerezték a címünket, és felkerestek.

Az utóbbi években egyre többen sürgetik a folytatást. Néha tervezem, gondolkozom rajta, ha meg kell írnom, majd eljön az ideje.

Mostanában azt kell feldolgoznom, hogy miért van az, hogy amíg egy beteg, sérült gyermeket látunk, rögtön szánalom lesz úrrá rajtunk, és segíteni szeretnénk, a sérült felnőttől ösztönösen inkább elfordulunk, tudatosan kell kényszeríteni magunkat arra, hogy kezet nyújtsunk neki. Ez persze nemcsak keresztényekre érvényes, de még náluk is tapasztalom. Pár hete az az ember fordult el Katitól és utasította el a szeretetét („többé ne hívj, ne írj”), akinek egy-egy szava, mosolya 15 éven át állandó örömforrás volt Kati számára, pedig évek óta csak két-három havonta hívta fel öt-öt percre. Lélekben magában hordozta, s várta, hogy újra hallja a hangját. Szívszorító látni Kati fájdalmát és értetlenségét: „Anya, miért? Én sosem bántottam.”

– Napjainkban tabunak számít a könyv témája?

– Egyre kevésbé. Azt látom, hogy nyugati kiadású folyóiratokban, gyermekeknek szóló tévéműsorokban egyre gyakrabban kerekesszékes gyermekek is megjelennek a közösségekben. Örülnék, ha természetessé válna a sérültek jelenléte nálunk is, és nem akarnánk őket magunktól elkülöníteni. Egyházi embertől is hallottam olyan véleményt, hogy persze, a sérültek is Isten gyermekei, mindent meg kell adni nekik, amire szükségük van, de ne legyenek állandóan szem előtt, ne akadályozzák az embereket mindennapi életükben, ne rontsák a hangulatot.

Egyszer itt a faluban, ahol már tizenkét éve élünk, elvittem Katit egy augusztus 20-i ünnepségre. A díszelőadó egy közismert énekes házaspár volt, akik igyekeztek vidám hangulatot teremteni. Egy sátorban folyt az előadás, mert esett az eső, színpad sem volt, egy mikrofonállvány előtt álltak az előadók. Katit előre szokták engedni ilyen helyeken, oldalt álltunk az első sorban. A férj szerepelt először, észrevette Katit, rá is mosolygott. De amikor a felesége következett, igyekezett úgy állni, hogy az asszony ne vegye észre.

– Hova fordulhatnak segítségért a hasonló sorsú családok?

– Az elmúlt húsz évben azt tapasztaltam, hogy legtöbbet egymástól kapnak a sérült gyermeket nevelő családok. Ezért egymást kell keresni. Még az internetes fórumok is hasznosak, de a személyes találkozás sokkal többet nyújt. Legnehezebb az édesanyák helyzete, mert ők vannak legtöbbet a gyermekükkel. Fáradtak, kimerültek, elkeseredettek, gyakran önmagukat okolják a gyermek állapotáért, úgy érzik, a család, a férj nem érti meg őket – pedig többnyire az apa csak menekül, mert neki talán nehezebb elviselni a fájdalmat.

A pécsi gyermekklinika sebészeti osztályán sok évvel ezelőtt elhatározták, hogy létrehoznak egy anyaszállót, ahol az osztályon kezelt kis betegek édesanyja vagy édesapja eltöltheti az éjszakát, miután a gyermeke elaludt. Panziószerű otthont alakítottak ki közel a klinikához, felszerelt konyhával, kettő-négy ágyas szobákkal, mosási–vasalási lehetőséggel. Jól érzik ott magukat az anyák, s a kényelem és pihenés mellett a beszélgetéseknek, egymás megismerésének lélekgyógyító hatása van.

Kati rendkívül súlyos állapota, hatalmas műtétei miatt nekem sajátos szerepem volt az anyaszálláson. Hamar összebarátkoztak velem az anyák, kíváncsiak voltak, tele kérdésekkel. Miután mindenre válaszoltam, többször hallottam szó szerint ugyanazt a reakciót: „És még én panaszkodom?!” Látták, hogy nem csak az ő gyermekük szenved, nem csak nekik nehéz, sőt olyan is van, akinek látszólag még nehezebb.

Ez a „látszólag” nagyon fontos, mert az a tapasztalatom, hogy miután mások bajával megismerkedik, többnyire mindenki súlyosabbnak, elviselhetetlenebbnek látja a másik helyzetét. A sajátját már megszokta, már jó ideje viseli, megvannak a stratégiái. De a másik nagy baját látva elképzelhetetlen, hogyan lehet azzal együtt élni. A legmegdöbbentőbb ilyen tapasztalatom a tüdőszanatóriumban volt, ahol pár éve egy ideig kezeltek. Egy negyedik stádiumban lévő tüdőrákos asszonnyal kerültem egy kórterembe, ketten voltunk, sokat beszélgettünk. Miután kérdéseire válaszolva elmondtam neki a történetünket, rám nézett és azt mondta „Hát nem szeretnék a maga helyében lenni!”

Hihetetlen, hogy a Jóisten milyen csodálatosan adagolja az erőt saját keresztünk elviseléséhez, de erre többnyire csak akkor döbbenünk rá, amikor a másik keresztjével megismerkedünk.

– Milyen a testvérek kapcsolata Katival?

– Azt hiszem, nem is tudják elképzelni az életüket másképp, de erről őket kéne megkérdezni. A „nagyok”, Bori, Bálint és Eszter hat, öt és két évvel idősebbek, az öccse, András, két évvel később, már Magyarországon érkezett a családba. Attól kezdve, hogy pici korában háromszor mondtam igent Kati életben maradására, tudtam, úgy kell nevelnem a gyermekeimet, hogy a jó és a rossz, a szép és a keserves aránya mindig a pozitív oldalon legyen magasabb. Az iskoláskorú gyermekek vágyaikat ahhoz mérik, amit osztálytársaiknál, barátaiknál látnak. Saját lehetőségeiket a többiekével vetik össze. Ezért hasznos, ha találkoznak olyanokkal, akiknek az övéknél sokkal korlátozottabb lehetőségeik vannak. Nálunk ez adott volt a családban. Kati örömét, vidámságát látva természetesen alakult úgy a testvérek értékrendje, hogy nem a pénz, nem az anyagiakban mérhető eredmények határozzák meg a boldogságot és az emberi élet értékét.

Gyermekeimmel barátok vagyunk a szó legszebb, legnemesebb értelmében. Azt mondják a pszichológusok, nagy tévedés, mikor egy anya barátnője akar lenni a gyermekeinek, mert egy szülőnek más funkciói vannak a gyermeke életében, és csak összezavarja a gyermek fejlődését, ha ezt felcseréli barátsággal. Ez csak félig igaz. Egy anya valóban ne tekintsen barátnőként a lányára vagy barátként a fiára, különösen addig nem, amíg a gyermekek felnőtté nem válnak. Tehát ne velük ossza meg gondjait, bajait, amiket egy barátnővel megosztana. Ennek rendkívül súlyos következményei lehetnek. Viszont viselkedjen úgy a gyermekével, hogy az minden kérdésével, gondjával úgy forduljon hozzá, mint legjobb barátjához. A gyermeknek tudnia kell, hogy az anyja elfogadja őt olyannak, amilyen.

Nem szabad éreznie, hogy van egy magas mérce, amit az anyja eléje állított, és annak meg kell felelnie. Ha az alatt teljesít, vagy olyasmibe keveredik, ami nem illik bele a képbe, amit az anyja elvár tőle, nem mer odaállni őszintén az édesanyja elé, nem neki mondja el, ha kérdések merülnek föl benne, ha tanácstalan, ha valami rosszat tett. A serdülő gyermek lelkében lévő nagy kuszaságban az anya egy biztos pont kell, hogy legyen. Az anya példája legyen a mérce, ne az elvárásai. Ha megfagy is bennünk a lélek egy pillanatra, amikor gyermekünk elmondja, hogy együtt füvezett a barátaival, a gyermeknek az aggodalmat meg kell éreznie anélkül, hogy szigorú, elutasító, haragos szavak hangoznának el.

– Milyen elvek mentén nevelték a gyermekeiket?

– Olvastam egyszer a grönlandi emberek nevelési szokásairól, elveiről, és valami nagyon megkapott benne. Születésétől fogva tisztelik a gyermeket. Talán egy mondatba foglalva úgy fogalmazhatnám meg az erre vonatkozó nevelési elvemet, hogy ne használj soha olyan szavakat és olyan hangnemet a gyermekeddel szemben, amit egy idegen, jó szándékú felnőttel beszélve nem engednél meg magadnak.

De vannak persze más elvek is, amiket nagyon fontosnak tartok. Például: Ne beszélj úgy jelen nem lévőkről, ahogy szemben velük nem beszélnél. Ha egy látogató terhedre van, de igyekszel vele türelmes lenni, miután elment, ne mondd ki a gyermeked előtt a rossz gondolataidat róla. Rögtön levonja a gyermek a következtetést, hogy hazudtál, s ettől kezdve minden szavad, viselkedésed őszinteségét megkérdőjelezi.

Ne ragaszkodj a kimondott szavaidhoz csak azért, hogy a tekintélyed megmaradjon, merj engedni, kompromisszumot kötni józan határok között. Jobban fog tisztelni, ha belátod a tévedésed, mint ha makacsul kötöd az ebet a karóhoz. Mindig tudd megindokolni a tiltásaidat, az eléállított korlátokat. A „mert én azt mondtam!” nem érv.

Talán ezek a legfontosabbak, amikhez igyekeztem mindig ragaszkodni.

Az írás elolvasható itt.

Létrehozva 2017. június 23.