Megtérés? Egy kicsit lejáratott, félre- vagy egyáltalán nem értelmezett és meg nem értett fogalom, melyet az ember nem tud hova rakni, csak miután ez megtörtént vele. Így voltam én ezzel; csak később jöttem rá, hogy mi történt velem, hónapok múlva fogalmazódott meg értelmemben az a csoda, amely a szívemben végbement.

Életem egyik legcsodálatosabb időszaka volt ez, nem egy egyszeri, mindent elsöprő, katartikus élmény, hanem egy hónapokon át tartó, hosszú folyamat, melynek során egész addigi életem omlott össze, dőlt romokba és épült fel helyette valami egészen új, addig nem tapasztalt világ, mely azóta is ámulatba ejt teljességével, gazdagságával.

Látszólag észrevétlenül, de számomra feltűnő módon, tudatosság és elhatározás nélkül zajlott le ez az újjászületés, megtérés. Életem csónakja “már majdnem megtelt”, szinte a süllyedés előtti pillanatokban jött a segítség: a Gondviselés elindított egy úton, melynek első állomása egy szentmise volt. Egy szentmise, mely megrengette a világot ─ az én belső világomat.

Az első néhány vasárnap este a Szent-Györgyben döbbenetes volt: találkoztam az Élő Szeretettel! Szavakkal leírni lehetetlen az érzelmek, indulatok sokféleségét és ellentétét. Egyik énem tiltakozott minden ellen, ami új volt: az éneklés, a mellettem
állók kezének megfogása és az ottlét ellen. Másik énem viszont hihetetlen erővel húzott egyre közelebb valamihez vagy valakihez, és végül nem tudtam ellenállni ennek az erőnek. Csak azt tudtam, hogy bármi is lesz a következménye, nekem egész lényemmel Jézus felé kell fordulnom.

A templomi közösségben és környezetben lelkem egy addig sosem tapasztalt békével, szeretettel és biztonsággal találkozott, mely szűnni nem akaró vonzást gyakorolt rám. Kezdetben └csak¬ az ének, a zene, majd a szívhez szóló és sokszor megrendítő prédikáció ragadott meg, később viszont megsejtettem valamit abból az élő hitből, lüktető jelenlétből,
amivel Isten eltöltötte azokat az estéket. Imádságként énekeltem a dalt: “…formáld kedved szerint a szívemet.” A magány, elesettség, bezártság és önzés mocsarában egyre mélyebbre süllyedve tettem meg ezeket az első lépéseket.

Az addigi életem kártyavárként omlott össze az átélt élmények alatt. Hónapokon keresztül a vasárnapi szentmise jelentette az egyetlen kapcsolatot Jézussal, a Szeretettel. A vasárnapok igazi ünnepek voltak számomra: délutántól kezdve izgatottan vártam az estét, hogy mehessek templomba.

Visszafelé boldogan, dalolva és szabadon, szinte lebegve tettem meg az utat a kollégiumig, a magamba szívott hit, remény és szeretet napokig kitartott.

Eközben óriási változáson mentem keresztül: észrevettem, hogy körülöttem hozzám hasonló emberek élnek; egy teljesen új dolgot tanulgattam: önzetlenül szeretni. Embertársaim szenvedése mellett nem tudtam az addig megszokott módon elmenni, emberekkel barátkoztam.

Lassan, de visszafordíthatatlanul kezdett leomlani szívem körül az a szörnyű fal, amely keménnyé és hideggé tett engem. Lelkemben egy addig ismeretlen nyugalmat tapasztaltam meg, a gyűlölet és harag eltűnt belőlem, hétköznapjaim megteltek szeretettel, jósággal, türelemmel és kedvességgel.

Ez a hosszú, sok örömmel és valamennyi gyötrelemmel teletűzdelt időszak volt az én megtérésem, hazatalálásom Jézushoz és az Atyához. Most, több mint 2 év távlatából látom csak igazán, hogy ez mennyire nem az én érdemem, hanem a mindenható Isten kegyelme volt. Én csak meghallottam a zörgetést és kinyitottam az ajtót, ami előtt Jézus állt…

Hála legyen Neki ezért és mindenért. Amen.

(Katona István: Öltsétek magatokra Jézus Krisztust! Marana Tha, Budapest. 2001)

Létrehozva 2016. október 4.