Néhány napja kaptam egy levelet. A levélben egy 25 éves fiatal az általa tapasztalt lényeges problémát az alábbiakban fogalmazta meg:

„Szerintem, a fiatalság nincs eléggé felkarolva. Bérmálkoznak, odahurcolják őket, és senki sem követi őket nyomon. Elkallódnak. Jó, biztos van kivétel, de szerintem, itt kell a megújulás. Nem azzal, hogy “térj már meg”, hanem személyes példával.”

Lényegre törő meglátása egyfajta eltorzult gondolkodás hibáira is felhívta a figyelmem. Amikor leírta, hogy „nem azzal, hogy “térj már meg”, hanem személyes példával”, akkor egy gondolkodási mintára mutatott rá, amely a szájjal való megvallást a személyes példával kívánja helyettesíteni.

A levélíró természetesen az üres, felszínes fecsegés veszélyét kívánta elhárítani, de ezzel egy katolikus, sőt a történelmi egyházakra jellemző elhibázott magatartást szemléltetett. Amikor ugyanis a „személyes példa” fontosságát hangsúlyozzák, akkor nem annyira az Isten tetteire, Jézus szabadító tettére mutatnak rá, hanem az emberi teljesítőképességre! A keresztény tanúságtétel azonban nem az ember tetteire, jó voltára kívánja felhívni a figyelmet, hanem az Isten tettére, Jézus szabadító hatalmára, a Vele való találkozásra kívánja ráirányítani a kereső, a hitre még el nem jutott ember figyelmét. A „személyes példa” rólad és rólam szól, nekünk azonban Jézusról kell szólnunk (nem annyira magunkról)!

Két szentírási példa ezt remekül szemlélteti. A szamariai asszony személyes példája nem volt hitelt érdemlő. Nem azon van a hangsúly, hogy milyen ő, hanem azon, hogy milyen Jézus. Ő, az asszony, pusztán az Úr által megszólított, irgalomra szoruló teremtmény. Az ő tanúságtétele mindössze ennyi: „Gyertek, lássátok azt az embert, aki elmondott nekem mindent, amit cselekedtem. Vajon nem ő a Krisztus?” (Jn 4,29)  A másik tanúságtétel Andrásé, Keresztelő János tanítványáé volt. Megnézte, hol lakik Jézus. Nála maradt egy napot, azután pedig „Ő mihelyt találkozott testvérével, Simonnal, ezt mondta neki: „Megtaláltuk a Messiást” És elvitte Jézushoz.” (Jn. 1,41-42) Két bibliai tanúságtételt láthattunk, ezeket nem lehet „személyes példával” kiváltani. A szívbéli hit, és a szájjal történő megvallás összetartoznak, kiegészítik egymást. „Ha tehát a száddal vallod, hogy »Jézus az Úr!«, és a szívedben hiszed, hogy Isten feltámasztotta őt halottaiból, üdvözülsz. A szív hite megigazulásra, a szájjal való megvallás pedig üdvösségre szolgál.” (Róm 10,9-10) Máté evangéliumában Jézus ezt mondja: „Valaki azért vallást tesz én rólam az emberek előtt, én is vallást teszek arról az én mennyei Atyám előtt.” (Mát. 10,32)

Hogy mikor a legszerencsésebb tanúságot tenni, arra vonatkozólag az apostol az alábbiakat mondja: „Kérve kérlek Isten színe előtt, és Krisztus Jézus előtt, aki ítélni fog élőket és holtakat, az ő eljövetele és országa által: hirdesd az igét, állj elő vele, akár alkalmas, akár alkalmatlan! Ints, kérj, buzdíts minden türelemmel és tudománnyal.” (2 Tim 4,1-2) Mi talán minden időt alkalmatlannak ítélünk, az apostol azonban azt mondja, hogy minden idő alkalmas a tanúságtételre. Persze, a bizonyságtétel nem presszúra gyakorlást jelent, (nem ostoba térítgetést) hanem őszinte szavakat, amellyel megvalljuk, hogy minden hibánk és bűnünk ellenére Jézus szeret minket, megmentett, örömöt adott az életünkbe, és azt mondta, hogy ez az öröm mindenkié, aki elfogadja.

A katolikusok többségére jellemző a missziós lelkület elhamvadása. Talán épp ezért olyan lényeges, hogy nem csak a zsinati tanítás, de az egyházi törvénykönyv is nyomatékosan kifejezi, hogy: „Minden krisztushívőnek kötelessége és joga azon fáradozni, hogy az üdvösség isteni híre minden korban és az egész világon minden emberhez egyre inkább eljusson.” (CIC 211. kán) Az „üdvösség” nyílván nem az én „személyes példám”, hanem az Isten cselekedete. Erről beszélni kell! El kell mondanunk, hogy mit tett velünk az Isten.

Lássuk miként ösztönöz bennünket az Úr szava, „Mert Isten igéje élő és ható, élesebb minden kétélű kardnál, és áthatol az elme és a lélek, az ízületek és a velők szétválásáig, és megítéli a szív gondolatait és szándékait. [Ézs 49,2;  Jer 23,29;  Ef 6,17;  Jel 1,16] Nincsen olyan teremtmény, amely rejtve volna előtte, sőt mindenki mezítelen és fedetlen az ő szeme előtt. Neki kell majd számot adnunk.” (Zsid. 4,12-13)

„Milyen szép a hegyeken annak lába, aki örömhírt hoz, aki békét hirdet, aki jó örömhírt hoz, aki szabadulást hirdet; aki azt mondja Sionnak: »Királyként uralkodik Istened!«” (Iz 52,7)

„De hogyan hívják segítségül azt, akiben nem hisznek? S hogyan higgyenek abban, akiről nem hallottak? S hogyan halljanak, ha nincsen, aki hirdesse?” (Róm 10,14)

„Dicsérjétek az Urat, kiáltsátok nevét, hirdessétek a népek közt tetteit. Énekeljetek neki, zengedezzetek neki beszéljétek minden csodatettét.” (1 Krón 16,8-9)

„Országok, mindnyájan énekeljetek az Úrnak, szabadítását napról-napra hirdessétek, beszéljetek a nemzetek közt dicsőségéről, valamennyi nép között csodatetteiről.” 1 Krón 16,23-24

„Akkor Ráfael félre hívta mindkettőt és ezt mondta nekik: »Dicsőítsétek Istent és valljátok meg minden élőlény előtt azért a jóért, amit velünk tett. Áldjátok és dicsőítsétek nevét. Isten tetteit hirdessétek és ne szűnjetek megvallani. A király titkát jó elrejteni, Isten tetteit azonban föl kell fedni és meg kell vallani.” (Tób 12,6-7)

„Zengjetek az Úrnak, aki a Sionon lakik, tetteit hirdessétek a nemzetek között.” (Zsolt 9,12)

„Énekeljetek az Úrnak, áldjátok nevét, hirdessétek napról-napra szabadítását! Hirdessétek dicsőségét a nemzetek között, csodatetteit minden népnek!” Zsolt 96,2-3

„ALLELUJA! Áldjátok az Urat, hívjátok segítségül nevét, hirdessétek a nemzetek közt műveit! Énekeljetek és zengjetek zsoltárt neki, beszéljétek el minden csodatettét.” (Zsolt 105,1-2)

„Hirdessétek és adjátok elő, tanácskozzatok is egymással! Ki adta tudtul ezt kezdettől fogva? Ki hirdette régóta? Nemde én, az Úr? Nincs más Isten rajtam kívül, igaz és szabadító Isten nincs kívülem.” Iz 45,21

„Menjetek ki Babilonból, meneküljetek a káldeaiak közül! Ujjongó hangon hirdessétek, adjátok tudtul ezt, terjesszétek el a föld végéig! Mondjátok: »Megváltotta az Úr szolgáját, Jákobot!«” (Iz 48, 20)

„Halljátok az Úr igéjét, nemzetek, hirdessétek messze a szigeteken, és mondjátok: »Aki szétszórta Izraelt, össze is gyűjti, és őrzi, mint pásztor a nyáját!« Mert megváltotta az Úr Jákobot, és kiváltotta őt a nála erősebb kezéből.” (Jer 31,10-11)

„Amit sötétben mondok nektek, mondjátok el világosban, és amit fülbe súgva hallotok, hirdessétek a háztetőkről.” (Mt 10,27)

Láthatjuk, hogy miként buzdít az első szövetség, de nyomatékosan figyeljünk Jézusra a szövetség beteljesítőjére, és Péter apostolra: „Menjetek és hirdessétek: „Elközelgett a mennyek országa!” Gyógyítsatok betegeket, támasszatok föl halottakat, tisztítsatok meg leprásokat, űzzetek ki ördögöket! Ingyen kaptátok, ingyen adjátok! (Mt 10,7-8) „Azután ezt mondta nekik: »Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek.” (Mk 16,15)

„Ti pedig választott nép, királyi papság, szent nemzet, megváltott nép vagytok, hogy hirdessétek annak erényeit [Kiv 19,5kG ; Iz 43,20k;], aki a sötétségből meghívott titeket az ő csodálatos világosságára.” (1 Pét 2,9)

Évekkel ezelőtt megütötte a fülemet egy prédikátornak, evangelizátornak a szava. „Addig kell munkálkodni, amíg el nem vétetik a kegyelem.” Sokáig nem értettem ezt a mondatot, vajon mire gondolhatott Kopasz testvér, amikor e szavakkal figyelmeztetett. Most, amikor e sorokat írom, Jézus szavai visszhangoznak bennem: „Nékem cselekednem kell annak dolgait,  aki elküldött engem, a míg nappal van: eljő az éjszaka, mikor senki sem munkálkodhatik.” (Ján. 9,4) Igen, „Krisztus szeretete sürget minket.” (2 Kor 5,14)

Egy ember, aki hajlandónak mutatkozik bolonddá válni Krisztusért, mint hajdanában assisi trubadúrja, Szent Ferenc, most gitárral a kezében, csemetékkel körülvéve hirdeti és buzdít:

“Kinyitom a számat és elmondom bátran, amit az Úr tett velem,
kinyitom a számat és elmondom bátran, minden ember hallja meg.
Kinyitom a számat és elmondom bátran, amit az Úr tett velem,
kinyitom a számat és elmondom bátran, milyen jó az én Istenem.

Földön, vízen, levegőben akárhol is legyek kinyitom a számat és bátran bizonyságot teszek. Zsákutcában, vagy a város főterén elmondom hogy van remény. Villamoson utazva, vagy trolibuszon állva, lenn a magyar tengernél egy balatoni bárba kinyitom a számat és hirdetem, hogy él az én Istenem.

Ne csak a fogorvosnál nyisd nagyra a szádat, mond el a jóhírt fűnek és fának. Nagy parti készül a mennybe fenn, minél több ember ott legyen. Lehetsz öreg vagy fiatal, csecsemő vagy bébi Istean nem a külsőt, hanem a szívedet nézi. Ne mond azt hogy kicsi vagyok, gyenge, félénk, öreg, mert hogyha te nem beszélsz, majd beszélnek a kövek.”

Igen, az Úr szava nem szűnik meg figyelmeztetni bennünket: “Mert ha a te száddal vallást teszel az Úr Jézusról, [Mát. 10,32.] és szívedben hiszed, hogy az Isten feltámasztotta őt a halálból, megtartatol. Mert szívvel hiszünk az igazságra, szájjal [Zsolt. 116,10.] teszünk pedig vallást az üdvösségre.” (Róm 10,9-10)

Életünk megváltozása, megszentelődésünk, az Úrral való ismétlődő találkozásokból ered. “Mi pedig mindnyájan, miközben fedetlen arccal szemléljük az Úr dicsőségét [Kiv 16,7;], ugyanarra a képmásra változunk át dicsőségről dicsőségre az Úr Lelke által.” 2 Kor 3,18 Arra nincs időnk, hogy megvárjuk, hogy előbb befejezetté váljunk, s akkor majd, ha a személyes életünkön is tündököl az isteni kegyelem, esetleg eláruljuk, hogy miért is élünk úgy. Most jött el az üdvösség napja felebarátaink számára is. A „ma” még rendelkezésünkre áll, a „holnap” nem a mienk. Ha az Úr éltet és megengedi, esetleg még megkaphatjuk a holnapot, de nem apellálhatunk rá. Az ébredés dala ma is időálló:

Holnap talán az ajkad néma már.

Holnap talán munkád hiába vár.

Holnap talán a lábad gyenge lesz.

Holnap talán egy lépést sem tehetsz.

Azért ma jöjj, azért ma tedd, azért ma légy Jézusé!

Holnap talán a szíved gyenge már.

Holnap talán utolsót dobban már.

Holnap talán kezed is gyenge lesz.

Holnap talán már semmit sem tehetsz. 

Azért ma jöjj, azért ma tedd, azért ma légy Jézusé!

Holnap talán lejár a kegyidő.

Holnap talán minden, minden késő.

Holnap talán alkalmad sem lesz már.

Jézus ma hív, és Jézus még ma vár!

„Nekem, sajnos, nincs történetem”

„Az egyik sziléziai gyülekezet énekkara közös kirándulást tett a gyönyörű Riesen-hegységben. Kora reggel, amikor elindultak, ragyogóan sütött a nap. De csakhamar gyülekezni kezdtek a felhők. Esni kezdett, és az eső tartósnak bizonyult. Épphogy elértek még egy menedékházat, és máris zuhogni kezdett, állhatatosan, kitartóan. A menedékházban ők voltak az egyedüli vendégek.

Kávét ittak, és énekeltek a gondnoknő nagy örömére. Mikor látták, hogy az eső tartósnak ígérkezik, egyikük azt javasolta, valamennyi énekes mondja el megtérése történetét. Így legalább értékesen töltik az időt.

Örömmel fogadták a javaslatot. Egyikük a másik után mondta el, hogyan találkozott Jézus Krisztussal. A gondnoknő nagy érdeklődéssel hallgatta a beszámolókat. Miután mindnyájan elmondták, hogyan találták meg az Urat, valaki azt mondta: „Kedves gondnoknő, most kérjük, mondja el nekünk a maga történetét is.” Az asszony könnyes szemmel mondta: „Nekem, sajnos, nincs történetem.”

Milyen szomorú, ha valaki megöregedett úgy, hogy nincs az Úr Jézussal kapcsolatos története!  Pedig csak a Jézussal való találkozás ad értelmet és célt az életnek.” (Adolf Wunderlich: Isten oltalmában 42. o.; Evangéliumi Kiadó)

Attól tartok, és ezen feltételezésem nem légből kapott találgatás, hogy ha a templomlátogató katolikus testvéreinket kérdezgetnénk, akkor kiderülne, hogy közülük nagyon sokan, ők is ilyen „történet nélküli” embernek bizonyulnának. Ezzel nem megítélem őket, hanem rámutatok, hogy valami kimaradt az életükből. Vallásos szokásaik közepette nem ismerték fel, hogy Jézus, Úr és Szabadító lehetne életükben. Kimaradt az életükből az a felszabadító tapasztalat, találkozás, amelynek következtében önfeledten kiálthatták volna: „Megtaláltuk a Messiást”! Így másoknak sem beszélték el, nem hirdették csodálatos dolgait, és nem mondhatták el, hogy találkoztak Vele, és ez a találkozás megváltoztatta életük folyását.

Ezekért az el nem hangzott tanúságtételekért mi mindannyian felelősek vagyunk, akik, bár megismertük az Isten atyai szeretetét, de nem hirdettük csodálatos dolgait, nem újságoltuk el önfeledt örömmel, hogy Isten mennyire szeret minket. Nem tettük, mert féltettük a rólunk kialakult kép imázsát. Meg akartunk felelni a humanista, de fél-pogány elvárások sokaságának. A „keskeny út” szorítását megkíséreltük feloldani a „széles út” vallásos kínálataival. Megelégedtünk a „karizmatikus”, ilyen-olyan többség legújabb tradíciójával ahelyett, hogy feleltünk volna Jézus személyre szabott hívására. Ezért naponta hallom: „Tudom a te dolgaidat, és a te fáradságodat és tűrésedet, és hogy a gonoszokat nem szenvedheted… És terhet viseltél, és béketűrő vagy, és az én nevemért fáradoztál, és nem fáradtál el. De az a mondásom ellened, hogy az első szeretetedet elhagytad. Emlékezzél meg azért, honnét estél ki, és térj meg, és az előbbi cselekedeteket cselekedd; ha pedig nem, hamar eljövök ellened, és a te gyertyatartódat [rész 1,20.] kimozdítom helyéből, ha meg nem térsz.” (Jel. 2,2-5)

Ezért újra döntöttem, újra meg újra felhangzik bennem a hitvalló ének:

1. Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,
Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,
Eldőlt a szívemben, hogy követem Jézust,
Nincs visszaút, nincs visszaút!

2. Ha nincs is társam itt, én követem mégis őt,
Ha nincs is társam itt, én követem Jézust,
Ha nincs is társam itt, én követem mégis őt,
Nincs visszaút, nincs visszaút!

3. Mögöttem a világ, előttem a kereszt,
Mögöttem a világ, előttem Jézus,
Mögöttem a világ, előttem a kereszt,
Nincs visszaút, nincs visszaút!

(Sandu Sundar Singh)

„Meg ne keményítsétek a ti szíveteket, mint az elkeseredéskor, a kísértés ama napján [2 Móz. 17,2-7.] a pusztában.” (Zsid. 3,8)  „Azért íme, én majd magamhoz édesgetem, és kiviszem a pusztába, hogy szívére beszéljek” (Óz 2,16)

Ámen, ámen, ámen! Jöjjön el az országod!

Létrehozva 2011. június 15.