Hadd álljon itt magyarázatul egy darabka történetem.

Magánúton gyakoroltam az agykontrollt, le tudtam menni 17-re alfába, müködött a szerencse programálás, működött a három ujj technika (negyed órára teljes részegségből józanná tudtam tenni magam), élvezni tudtam az alfa állapot nyugalmát és az elme világos gondolkodását (elektromérnök lévén, gondolatban egész vizierőművet meg tudtam volna tervezni).

Aztán eljutottam a segitő hívásáig. Nekem Einstein kellett segitőnek, be is programáltam az álmom, fel is készültem a találkozásra. Itt belenyúlt az Isten a próbálkozásaimba és megmutatta az álmomban az igazi arcát azoknak, akik segítőim kellett vona legyenek.

Ami szörnyűség előttem elvonult, ami félelmet én ott megettem, nem kívánom senkinek. Kétségbeesett akaratmegfeszítéssel felébresztettem magam, a fejem majd kihasadott a feszültségtől, a szivem majd kiszökött a mellkasomból.

Akkor döbbentem rá, hogy én hol járkálok naiv keresgélésemben. Mióta megismertem az Atya szeretetét, Jézus közreműködő tevékenységét a mindennapjaimban, s a Szentlélek ajándékozta harmónikus békességet, azóta az agykontroll alfa állapota csak a halott nyugalma, az önszugesztióval beadagolt (erős vagyok és egészséges), csak önámítás az a Jézus adta biztonságérzethez képest.

Az Atya szeretetéből merített önértékemnek pedig vizet sem vihet az az önkép, hogy én olyanokat tudok, amit mások kevesen. Azt hittem, az alfa állapot ártalmatlan önpihentetés csak, de el kell mondanom azt is, hogy a béke helyett, amit tőle reméltem, szörnyű düh kísértett mindannyiszor, mikor fel merészeltek ébreszteni belőle, át tudtam volna harapni a feleségem torkát olyankor. Pedig én a családi harmóniára, szeretetre törekedtem.

Mi mentette meg a bőröm? Hogy néha alfa állapotban átelmélkedtem a miatyánkot is? Nem tudom. De hogy kegyelem nélkül valamelyik bolondok házában kuksolnék most, azt biztos.

Létrehozva 2015. szeptember 1.