Az alábbi írás egy társblog szerkesztőjéhez érkezett, szerzője később hozzájárult a tanúságtétel közreadásához. Köszönjük. A szerk.

Nemrégen írtam arról a mindennapos tapasztalatomról, hogy Isten milyen csodálatosan vigyáz a kisgyerekekre. Egy újabb történetet szeretnék most veletek megosztani.
Néhány nappal az ünnepek előtt elkaptam egy szokásos bélrendszeri fertőzést, ami általában minden télen egyszer ágynak dönt. Mindig félek ettől, mivel kisgyerekeim vannak, nem engedhetem meg magamnak, hogy egész nap feküdjek, pedig ilyenkor alig tudok lábra állni, minden mozdulat nehezemre esik.

Ebéd után lefektettem három éves ikerfiaimat és én is visszafeküdtem pihenni. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, amikor félálomban eszembe jutott, hogy fel kellene kelnem megnézni, hogy bekulcsoltam-e az ajtót, nehogy kiszökjenek a gyerekeim. Odatápászkodtam az ajtóhoz, ahol már ott állt a szomszédom, kezében a vizes harisnyás, alvóállatkáját szorongató kisfiammal. Ledöbbentem, mivel a szomszédom ebben az időben (hétköznap kora délután) soha nem szokott otthon lenni, most valami miatt mégis hazajött, és a kapuban látta álldogálni a kisfiamat. A kapunk, ami egy járdára és egy forgalmas utcára nyílik, nyitva volt, de a kisfiam nem ment ki rajta. Isten vigyázott rá, és gondoskodott arról, hogy épp akkor jöjjön a szomszédom.

A történethez még az is hozzátartozik, hogy korábban kétszer már kiszökött a kisfiam, de mind a két alkalommal – egyébként egészen elképesztő módon – visszahozta valaki.

Véletlenek tehát nincsenek, és azt gondolom, hogy ha Isten mégis megenged egy bajt, annak oka van, amit teljesen tisztán csak halálunk után mutat majd meg nekünk. Hála legyen a Gondviselő Istennek mindörökké!

Van még egy, még frissebb történetem. Négy kisgyerekünk lévén, hétvégén és iskolai szünetben reggelente általában elég nehezen szedjük össze magunkat, késő délelőttre szoktunk szalonképes állapotba kerülni. Német nyelvterületen élünk, s itt a Vízkereszt előtti napokban iskolás gyerekek három királyoknak beöltözve, énekelve járják a házakat, és karitatív célra pénzt gyűjtenek. Én idén teljesen megfeledkeztem róluk, így egyáltalán nem készültem a látogatásukra.

Nem így Isten. Ma reggel sikerült elég jó időben, mégis stresszmentesen elkészülnünk, és mire csöngettek a gyerekek, nem rendetlen lakásban, pizsamában rohangáló gyerekekkel kellett őket fogadnunk, hanem méltó körülmények között. Általában alig tartok készpént a pénztárcámban, most mégis volt annyi, amennyit a célra szántam, így ebből sem lett kellemetlenség. Isten mindenről gondoskodott. Az ilyen “apró”, hétköznapi csodák is az ő jóságát hirdetik.

Áldott legyen Szent Neve mindörökké!

Létrehozva 2015. január 7.