A jóságos Mennyei Atya iránt érzett hálából szeretném elmondani életem legnagyobb próbatételét, hogy ezzel is növeljem mások hitét, Istenbe vetett bizalmát.

1977-ben történt, ekkor 34 éves voltam. Két gyermekünkkel, egy 11 éves fiúval és egy 8 éves kislánnyal közös háztartásban éltünk egy 3 szobás városi lakásban. A téli influenzát lábon hordtam ki, hogy munkahelyemen helytállhassak és a következménye tüdőgyulladás lett. A kezelőorvos olyan gyógyszert írt fel, amin a gyógyszergyár feltűntette, hogy terhesség esetén nem alkalmazható. Két doboznyi elfogyott belőle, mire megérkezett a vizsgálat eredménye: nem betegség, hanem terhesség az oka a ciklus kimaradásának.

Kitört a pánik. Most mi legyen. Két tábor véleménye csapott össze: orvosok, gyógyszerészek, barátok egyik csoportja azt tanácsolta, hogy nem szabad megtartani a terhességet, mert a magzatot a legkritikusabb első 6 hétben érte ez a behatás. Nőgyógyász tette fel a kérdést: „Minek akar a 2 normális gyermek mellé egy nyomorékot? A másik csoport,- áldja meg őket az Isten- akik szakemberként is bíztak a „véletlenben”, akik imádkoztak értem, bátorítottak minket. Igen, minket mert férjemnek ugyanúgy vállalni kellett a teljes bizonytalanságot, mint nekem. Teljesen erőnket meghaladónak látszott az, amire igent mondtunk, sok ima, sírás és gyötrődés után.

Magamról annyit, hogy egy széltől is óvott, sokat betegeskedő egyke voltam. Az 50 kg-ot csak terhesen értem el. Már ebben az időben is sokat betegeskedtem, arra is gondolnom kellett, hogy a terhességgel járó fokozott igénybevétel során milyen újabb igénybevételekkel kell megbirkóznom. És mindezt egy nyomorékért, akkor amikor még önálló lakásunk sincs! A világ szemében őrültség, könnyelműség, felelőtlenség volt, de Isten szemében nem. Amikor minden fórumon: a terhességi tanácsadóban, a kórházi főorvosnál, a munkahelyen, a szülők, rokonok, barátok előtt kimondtuk az igent, Isten csodálatos ajándéksorozata elkezdődött.

A legnagyobb, amit megéltem az a béke, öröm, az Atyára való teljes ráhagyatkozás, a gyermeki bizalom érzése volt, amit csak az Isten adhat. Az emberek szépnek mondtak, és én tudtam, hogy az Isten békéjét és örömét látják rajtam. Megszűnt bennem minden félelem, a jövőtől való aggódás. A gondviselő Atya hatalma és biztonsága ölelt át.

A tüdőgyulladásból szépen felgyógyultam, vas- és vitamin injekciók segítségével fizikai állapotom is egyre jobb lett. Márciusban már dolgozhattam, és férjemmel együtt tele voltunk nagyszerű tervekkel, ugyanis egy amerikai rokonunk készpénz örökségéből lakást tudtunk vásárolni.

Szeptember 17-én született meg Eszterünk 3800 grammal, teljes épségben. Vidám kiegyensúlyozott csecsemő és kisgyermek volt.

Kitűnő tanuló volt, sok tehetséggel megáldott gyermek. Ma, gyógypedagógusként végtelen szeretettel, és nagy odaadással gondoz halmozottan sérült gyermekeket, akik szeretetét, neki szóló zenei játékát nagy örömmel és szeretettel viszonozzák. Nem csak az anyai szív és szem, de mások is jó megjelenésű, szép mosolyú embernek tartják, aki immár boldog házasság részese.

Végezetül hadd osszam meg Eszter kisgyermekkori, (2. osztályosként) Anyák Napjára írt levelét pontosan úgy, ahogy egy kisgyermek tolla alá került:

“Kedves Mama

Nagyon köszönöm neked azt hogy amikor azt jósolták az orvosok hogy nyomorék leszek. De te azért megszültél.

Ezt nagyon köszönöm neked és még sorolhatnám is tovább. Sokat, de sokat fogok ezért imátkozni. És tartson meg az Úr Jézus téged lelki és testi erőben. Sok-sok puszi.

Eszter”

Létrehozva 2011. május 26.