„Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.” (Jak 2,17)

Harmincegy évesen kaptam a diagnózist, hogy mellrákom van, mely a környező nyirokcsomókra is átterjedt.

Három hónappal később ott álltam a tükör előtt. Egyik mellem formátlanná vált a műtéttől. Tizenöt kilóval több volt rajtam egy második műtét és a korai menopauza miatt. A bőröm hártyaszerű volt az ereimben csordogáló kemoterápiás szerektől.

Nem ismertem magamra. És ismeretlen volt ez a mostani élet is: legjobb formájában csak bizonytalan, többnyire viszont ijesztő.

Erős akartam lenni három kicsi gyermekemért. Erős akartam lenni a férjemért, aki bár támogatóan állt mellettem, rettegve figyelte fiatal felesége küzdelmét a rákkal. Erős akartam lenni édesanyámért, aki fényképeket szedett elő, mikor nem láttam, hogy régi emlékekbe kapaszkodjon szeretett kislányáról, akit talán el fog veszíteni.

Honnan vegyek erőt?

Ebben a viharos tengernek megélt állapotban Krisztusba vetett hitem volt a vitorla. Isten embereket állított mellém, akik segítettek a terhek hordozásában. Az ő erejük is átáradt belém számtalan formában. Hogyan? Azáltal, hogy hitük cselekedetekben nyilvánult meg, és ezáltal élt és éltetett, ahogy a Jakab 2,17-ben olvassuk: „Ugyanígy a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában.”

A kezelések és a gyógyulás hosszú időszaka alatt újra meg újra megtapasztaltam, hogyan élik meg újra és újra ezt az igét. Egyik szomszédunk a feleségével hetente lenyírta nálunk a füvet, mialatt én kemoterápián voltam. Mások zöldségeket hoztak. Volt, aki rendszeresen kitakarított nálunk. Mások benzint töltöttek a kocsinkba. Ebédet hoztak. Ez a cselekvő hit megkönnyítette a testi és anyagi terheket, amikről azt hittem, egyedül kell hordoznom őket.

Barátok ültek Richard mellett a folyosón a műtétem végét várva. Gyermekeinket elvitték ebédelni, játszottak, foglalkoztak velük. Ez a cselekvő hit megkönnyítette a lelki terheket, amiket a drága gyermekeim és férjem miatti aggódástól hordoztam.

Egyik barátunk úgy gondolta, a sok rossz hír között szükségem van egy kis humorra. Igyekezete gyógyír volt nekem. Egy másik barátnőm színes lufikat hozott a kemoterápiára, amik ott lengedeztek, míg én tűvel a karomban ültem, és mosolyogtam. Ez a cselekvő hit, mely hangosan megnevettetett, felemelte rólam a szomorúság súlyát.

Előfordul, hogy megcsípem magam: alig hiszem el, hogy 23 év telt el azóta. „Kis” gyermekeim nagyra nőttek, és unokákkal is megajándékoztak. Richarddal együtt tudunk megöregedni.

A rák már csak a múltam része, de a cselekvő hit a jelenembe szövődik. Sosem felejtem el a sok apró cselekedetet, melyek összefonódva megkönnyítették egy krízisben lévő család nehézségeit.

Néha talán azt hisszük, hogy a cselekvő hit nagy tetteket visz végbe, és ez igaz is. De az apró cselekedetek is sokat számítanak. A Jakab 2,17 nem csökkenti a hit értékét, hanem arra biztat, hogy fejeljük meg cselekedetekkel. A cselekvő hit már nem csak szavak szintjén létezik, hanem mások életét befolyásoló élő erővé válik.

A gyülekezeti közösségben, a szomszédban, valahol a közeledben valaki krízisben van. Talán egy barát vagy családtag szenved, beteg vagy gyászol, ideges vagy retteg, és te nem tudod, mit mondj, mit tegyél. Gondold át, mi a baja, és mik a te eszközeid. Döntsd el, mit tudsz tenni, és váltsd cselekvő üzemmódba a hitedet. Készíts egy jó adag kaját, adj szeretetet, vidámságot, gyerekvigyázást vagy vigasztalást!

Uram, köszönöm, hogy rámutatsz valakire, akinek szüksége van Rád. Add, hogy cselekvő hitem ma áldássá váljék. Jézus nevében, Ámen.

(forrás: lelekerosito.hu)

Létrehozva 2013. november 16.