Pünkösdhétfő, reggel fél 6, Szeged.

A Katolikus Karizmatikus Megújulás Máriaremetén tartandó Országos Találkozójára gyülekező testvérekkel együtt várom a buszokat. Többen az utolsó napokon törölték a jelentkezést, mások nem ígérték biztosra, hogy jönnek. Azért maradtunk valamennyien. 

Leszünk-e elegen? Ki tudjuk-e fizetni a buszokat? Kell- e várakozni későn a jövőkre? (Mindig elalszik valaki.) Ilyen és hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, de azért imádkozom is.  

Egyik busz sem áll ki a kért időpontra. Már a legtöbben megérkeztek, várakozunk türelmesen. Kicsit távolabb a csoporttól látok egy férfit, mintha arra várna, amire mi, de számomra teljesen ismeretlen. Egyszerű az öltözéke, napbarnított az arca, kicsi vöröses a szakálla, szikár, enyhén hajlott a termete. Nem közeledik hozzánk, és nem távolodik tőlünk. Megkésve bár, de érkeznek a buszok. 

Beszállunk. Az egyik buszvezető háborog: neki senki nem mondott semmit, hova megyünk, minek megyünk, „maga még nem ismer engem, mire vagyok képes” – mondja. Mindent elmagyarázok, csitulnak az indulatok. Az egyik buszcsoport vezetője, Juditka kérdez valamit: itt egy férfi Romániából. Hallotta, hogy a karizmatikusok innen indulnak Budapestre, szeretne velünk jönni. Kifizeti az útiköltséget, de forintja nincs. Jöhet-e? — Jöjjön, helyünk az van, jöjjön – válaszolom.

Magamban csodálkozom, mennyi mindent tudnak rólunk és kicsit bizonytalankodom. Valakikre megint várni kell. Az egyik társunk, — aki előre kifizette az útiköltséget — hiányzik. 5 perc 10 perc, végre megérkezik. Indulhat az egyik nagybusz, meg a 16 személyes mikrobusz. A harmadik nem. Üllésről ígérték, hogy ketten jönnek. Újabb 10 perc. Tovább nem várunk. A sofőr bezárja a csomagtartót, felszállok s elindulunk. Végig megyek a buszon, látom mindenki kényelmesen elhelyezkedett. Istennek hála!  

Csak én nem találtam még rá a helyemre. A busz végében, a „román” ember mellett nem ül senki. Megengedi, hogy mellé üljek.

Újra átfut bennem egy halvány gyanú, hiba-e, hogy felvettük, azt se tudjuk kicsoda. Csomagja mindössze egy kicsi, szakad szatyor, az is igen lapos. Nincs forintja, lejben akar fizetni, ha tud fizetni, és ha nem? Nem baj, akkor segítettünk egy rászorulón.

Fáj a gyomrom, nincs ennivalóm, az egész batyum a busz aljában van. Ki lehet ezt bírni Budapestig. Emiatt nem állhatunk meg, már így is késésben vagyunk! Majd imádkozom. Csak öt perce ülök mellette, és egyre éhesebb vagyok. Nem szoktam ilyen korán enni, mégis éhes vagyok. Valakitől kérni kellene, de röstellem. Ki kell bírni. Muszáj! Egyre éhesebb vagyok. Előremegyek az unokahúgomhoz, hátha tud adni egy szendvicset? Kaptam. Istennek hála! Visszaülök a helyemre, kezemben a gondosan fóliázott kenyér. Ehetném, de most meg már nem vagyok éhes. Mi történt velem, nem tudom. Ülök és nem értem. 

Csendre vágyom, itt a bensőmben. Kicsit imádkozom, áldom az Urat, hálálkodom, hogy velünk van és maradjon továbbra is velünk, kérlelem. Kibontom a szendvicset, kétfelé töröm, a nagyobbik részt odanyújtom a „román” szomszédnak. Megköszöni és morzsánként eszegetni kezdi, hogy minél tovább tartson. Most ismertem fel, maga az ÉHEZÉS ül mellettem, személyesen. Miért is nem adtam oda az egészet, amikor már úgyse fáj a gyomrom. Bensőmben érzem az ő éhségét, meg azt a mély hálát, amit egy darab kenyér jelent egy nélkülöző számára. Egészen megrendültem. Hozzákezdünk a rózsafüzér imádkozásához, minden tizedet más-más, a mikrofonba. Enyém az első: AKI halottaiból feltámadott. A végén keresztet vetünk, a „román” ember bal kézzel. Szegényt nem tanították meg keresztet vetni. Nem az ő hibája.  

Beszélgetni kezdünk. Jánosnak hívják, Bákóból jött. Moldvai csángó magyar, már csak gyengén beszéli az anyanyelvet, de azért a 60 százalékát mindennek érti. Felesége román, öt fia van, most várják a hatodik gyermeket. Remélik, hogy az már lányka lesz. Milyen jó lenne egy kisleány a fiúk mellé – mondja mosolyogva. Megcsodálja a mezőt, szép magasra nőtt a fű a kaszálón, biztosan kapott sok esőt. Náluk csak egészen kicsi, — mutatja a kezével – nem volt eső. Van egy darabka földje, ami keveset terem.  

Elgondolkodom azon, mikor találkoztam utoljára olyan honfitársammal, aki a Jánoshoz hasonlóan képes meglátni és értékelni mindazt, amit ajándékba kaptunk Istentől? A jó földet, éghajlatot, csapadékot, gazdag termést, stb. János nemrég adta el az egyetlen tehenét. Már elvágták a nyakát, amikor kiderült, hogy benne volt a kisborjú. Ha tudta volna, nem adta volna el. Rosszul tette, igen nagy kár érte. Fejét a kezeibe temeti. A gazdálkodásból nem tud a család megélni, munkát nem lehet kapni, pénz nincs. Egy ismerőse eljött Budapestre, és kapott munkát. Megpróbálja ő is, hátha sikerül. 

Derűsen bizakodó és józan. Egy hónapig tartózkodhat itt, mutatja a paszportot. Egy hónap alatt a magyar nyelvet is sokat fogja gyakorolni! Határozottan úgy éreztem, hogy nem szabad útiköltséget kérnünk tőle. Máris Budapestre érkezünk. Előre megyek a buszvezetőhöz, hogy alkalmas helyen tegyük ki a Jánost, ahogyan kérte, a centrumban. Azután a mikrofonba elmondom röviden, kit kaptunk útitársul. Majd együtt imádkozunk a Jánosért, a családjáért, meg azért, hogy kapjon munkát. Miután elénekeljük az Ároni áldást, megkérem a társaimat, hogy akinek van egy szelet kenyere, amiről biztosan gondolja, hogy nem fogja megenni, ajánlja fel a János számára, legyen meg az ebédje. Mire visszaérkezem a busz végébe, megtelik egy reklám szatyor. Majdnem mindenki ad valamit.

Vigyáznom kell, nehogy elsírjam magam, amikor átadom neki.

Azt mondja: mindent értettem. Köszöni az adományt, s mielőtt előre indul, kezet csókol nekem a szegénység, a tisztaság, az egyszerűség és az éhezés személyesen!

Egészen zavarba jövök. Ki vagyok én, hogy ez az ember nekem kezet csókol? Nincs rá semmi érdemem! Semmi.

Megpuszilom mindkét arcát. Utána a Juditnak is, végül, amikor leszáll, a buszvezetőnek is kezet csókol. Ők is teljesen meghatódnak.  

Elindul — maga se tudja merre — keresni a munkát, mi pedig a remetei Máriához. Izgatottan figyelünk, visszanéz-e, hogy integethessünk neki. Megfordul, kissé meghajlott testtartással kezét intésre emeli, tiszta tekintetével egyenesen ránk néz.

És akkor meglátom benne Jézust, aki a János „köntösét” öltötte magára, hogy velünk jöhessen Budapestre.  

Így történt, hogy a jubileumi 2000. esztendő pünkösdhétfőjén a Szentlélektől olyan ajándékot kaptunk, amire álmainkban sem számítottunk! Istennek legyen érte hála!

(Margó testvér, Szegedről)

Létrehozva 2011. május 24.